 |
 |
 |
A szuverén nemzetállam és az emberi jogok konfliktusa
Egy tárgyilagos szemlélô számára teljesen érthetetlennek tűnik Szerbia politikája a koszovói albánokkal szemben. Szükséges tehát, hogy a szociálpszihológia és a nemzeti karakter történelmi fejlôdése szemszögébôl is próbáljuk elemezni az eseményeket. Elôször is azt kell tapasztalnunk, hogy a szerbek meg vannak gyôzôdve igazukról, mert másképpen a természetes emberi érzések visszafognák ôket a népírtás és a humanitárius katasztrófa elôidézésétôl. Mi az, ami mégis meghatározza cselekedetiket?
Történelmileg bizonyított, hogy a szervezett atrocitások háttérben nem csak érzelmi töltések játszanak szerepet, hanem egy olyan ideológia is, amelynek a végletekig való kiterjesztése alátámasztja a népírtást vagy a deportálást. Melyek azok az indítékok, amelyek teljesen érzéktelenné tették a szerbeket az albánok szenvedései iránt, sôt paradox módon még jobban fokozták egyrészt ezt a viselkedésüket, másrészt pedig növelték ellenállásukat is a NATO bombázásokkal szemben. Ezek a motivációk elsôsorban a nemzeti karakter sajátosságaiban keresendôk. Ehhez hozzájárul egy olyan ideológiával való azonosulás, amely megfelel azoknak a tendenciáknak, amelyek kifejlôdtek a történelmi események átélésének eredményeképpen. A szerbek történelmében jócskán akadnak nemzeti tragédiák, mint pl. a többszázéves török uralom, valamint a szerb vezetôknek gyakori lemondatása vagy meggyilkolása. A szerbek nem tudták kiélni fejlôdésüket egy nemzeti állam keretén belül a sok és nagyszámú nemzeti kissebbségeik miatt, akikkel állandóan kénytelenek voltak együttélni. Tito idejében a Jugoszláviában élô szerbeknek körülbelül csak a fele élt Szerbiában. A többi szerb szétszórva élt a Jugoszláviát alkotó más tagköztársaságokban.
Érdekes az is, hogy már VI-ik és VII-ik században az az eredeti népcsoport, amely letelepedett a volt Jugoszlávia területén, és a mai szerb horvátnak megfelelô nyelvet beszélte, három részre szakadt. Az északnyugatiak római katolikusokká váltak, és a
nyugateurópai kultúra hatása alá kerültek. Ôk a horvátok. Másrészük az úgynevezett bogumili, eretneknek számító vallást vették fel, amelyet úgy katolikusok, mint az ortodoxok üldöztek, és a török uralomtól kezdve az iszlám hitre tértek át. Ôk lettek a bosnyákok.
A harmadik csoport a szerbek, akik büszkék arra, hogy hűek maradtak az eredeti valláshoz és az ortodox vallásukhoz. Mégis, ha a mai Szerbia etnikai összetételét tanulmányozzuk, — ami elég nehéz, mert pl. a nagyszámú románokat mégcsak el sem ismerték —,
meg kell állapítanunk, hogy más kissebbségek is nagy számban vannak, mint pl. az albánok Koszovóban vagy a magyarok a Vajdaságban, akikkel szemben a nemzetiségi elnyomás az utolsó években csak fokozódott. Tito idejében még próbálkoztak megadni kissebbségi jogokat Szerbiának annak a hatása alatt is, hogy nagyon sok szerb élt a többi federális köztársaságban olyan körülmények között, hogy egész Jugoszlávia területén a szerb uralom érvényesült. A mostani események azonaban csak akkor érthetôk meg, ha alaposabban elemezzük a történelmi eseményeket és ezek hatását a szerb nemzeti karakter kialakításában.
Koszovóval kapcsolatban meg kell állapítani, hogy itt jött létre az elsô szerb állam, és itt érte ôket a katonai vereség is a törökökkel szemben, amikor elvesztették függetlenségüket 1389-ben. A többszázéves török uralommal szembeni felkeléseket vérbefojtották,
ami az erôs, büszke szerb karaktert bizalmatlanná tette az idegenekkel szemben. Fokozatosan inflexibilisekké, türelmetlenebbekké és vakmerôbbekké váltak. A török uralomból való felszabadulás nem tette lehetôvé, hogy egy nemzeti államot alkossanak, mert Szerbián kívül is elszórva éltek. Az elsô világháború elôtt kapóra jött nekik a pánszlávista ideológia, amely a délszláv népek egyesülését tűzte ki célul, szerb dominánciával és orosz protektorátussal. Ezért öntudatosan ki is provokálták az elsô világháború kitörését az 1914. június 28-iki szerb diákmerényletével, aki Szerbiában, államilag irányított titkos szervezetek készítették fel tettére, és amely Szarajevóban az osztrák–magyar trónörökös pár meggyilkolásával járt. Jellemzô pl. az is, hogy az a személy, aki a terrorcselekményt végrehajtotta, még most is nemzeti hôsnek számít Szerbiában.
Az elsô világháború után a délszláv, függetlenné vált államok szerb vezetése alatt létrehozták Jugoszláviát, mint federális köztársaságot. Hogy ez a konglomerátum mennyire mesterséges és életképtelen volt, megmutatták a második világháborúban zajlott
szerbek és horvátok közötti atrocitások és fôleg a 90-es évek elején szétesô Jugoszlávia, amelyben a tagköztársaságok fegyveres erôvel is kikényszerítették függetlenségüket. A szerbek részérôl a háború motivációja az volt, hogy ôk nem tudták elfogadni a kissebbségi státust, inkább képesek voltak etnikai tisztogatásokat és atrocitásokat is végrehajtani.
Ezért kellett közbelépjen Boszniában nemzetközi fegyveres erô, hogy biztosítsa a háború befejezését a nemzetközi megegyezések alapján. Mindezek az események a szerb nacionalizmust még jobban felkorbácsolták. Most már teljesen elfogadhatatlannak tűnt
nekik, hogy Koszovót is elveszítsék, egy olyan nemzetiségi kissebbség miatt, amely nagy többségében iszlám vallású, mint a török elnyomóik voltak. Ennek a megakadályozására a legjobban a szuverén nemzeti állam koncepciója felelt meg, amely dominálta ugyan
a XX-ik század második felének nemzetközi viszonyait, de a kommunista diktatúrák és diktátorainak elnyomó politikája a saját állampolgáraival vagy a nemzetiségi kissebbségekkel szemben megmutatta, hogy ez a koncepció nagy veszélyeket rejt magában. A szerbeknek ez a felfogás nagyon is megfelelt, annyira hogy a szélsôséges politikusaik kijelentették, ahol egy szerb is van, az Szerbia. A szuverén nemzeti állam eszméje egyrészt tulajdonképpen tévhit, mert sehol sincs olyan állam, ahol csak egy nemzetiség élne,
másrész veszélyes fegyver a kissebbségekkel szemben, mert elnyomásukat törvényesíti. Ugyanakkor feltételezi beolvasztásukat, vagy szélsôséges esetekben a felszámolásukat is, mint ahogy az Koszovóban folyik. Teljesen világos, a szuverén nemzeti állam ilyen interpretációja ellentétes az emberi jogok érvényesítésével, amely az egyenlô jogokat próbálja kiharcolni mindenki számára.
Ha az emberi jogok megvalósítása elsôdleges, — és az így van rendjén, mert mindenkinek joga van az élethez, a tanuláshoz és a megélhetéshez, — akkor az állam nemzeti szuverenitása csak másodlagos lehet, és ez így is helyes, mert az állam az emberekért van, az összes állampolgárokért, és nemcsak egy nemzetért.
Ezért az aktuális jugoszláviai események eszmei szempontból két ideológiának az összecsapását is jelentik. Egyrészt a szerbek mindent alárendelnek nemzeti szuverén államuk eszméjének, a koszovói albán kissebbség megsemmisítésének árán is, másrészt
pedig a NATO országok az emberi jogok védelmében katonai eszközökkel is megpróbálják leállítani a kissebbségi jogok életbevágóan súlyos megsértését, és kényszeríteni a szerbeket arra, hogy betartsák az emberi jogokat.
Ez a háború, amely világháborúvá is elfajulhatott volna, a szerbek más nemzetiségek iránti gyűlöletébôl indult el (ugyanúgy mint az elsô világháború), amely ellen fellépett egy olyan katonai erô, amely a nemzetiségek és nemzetek együttműködéséért száll síkra, de amely már nem tudta eltűrni a szerb politika embertelenségeit. - Szabadság
Ferenczy Dávid
| |||||||||