Kamondy Ágnes

Forrás: Magyar Narancs, 1995. március 9., 6. o.

/// betûhû szöveg \\\

- o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o

Húsz éve van jelen a periféria centrumában: játszott
népzenét a Kolindában, komponált zenét Fodor Tamás Stúdió K-
jában, katalizálta Jeles András Monteverdi Birkózókörét,
beállt a fiúk közé Menyhárt Jenô Európa Kiadójában és Másik
János Trance Balance-ában, s öt éven át vitte saját
együttesét, az Orkesztra Lunát. Most japán zenét csinál a
Radnóti Színház Misima-elôadásában, zenei improvizációt
tanít stúdiósoknak az Új Színházban. Ide költözött az
Egyetemi Színpadon tavaly bemutatott estje, a Dalok Közép-
Nirvániából: barátai és saját számainak rock-kamarazenekari
átirata lemezen is megjelenne, de van még vele némi
stúdiómunka – és egy probléma: a Piros betûs napok címû dal
szerzôje, Lukin Gábor, bár a feldolgozást megtiszteltetésnek
tartja, nem járul hozzá kiadásához, míg az eredeti Trabant-
verzió napvilágot nem lát.
 

Kamondy Ágnes: Született itt a 80-as években egy nagyon
sokszínû, izgalmas, nyers, költôi-zenei világ, amirôl
(nekem) mindenféle eszembe jutott. Érdekelt, mi rejlik még
bennük, amit más hangszereléssel és színpadi dramaturgiával
kibonthatok, ha saját gondolataimat és személyiségemet
hozzáteszem, tiszteletben tartva az eredeti dal és szöveg
szellemiségét. Egyrészt gesztusnak szántam a kortársaim
felé, hogy kézbe veszem a mûveiket. Le akartam zárni
magamban egy korszakot, hogy továbbléphessek.

Magyar Narancs: Sikerült?

KÁ: Boldog vagyok, mert úgy érzem, sikerült: már az Egyetemi
Színpadon lehetett érezni (ahol bemutatták ezt az elôadást),
hogy egy új dolog jött létre a régi dolgokból, egy koncert,
egy színház, ami sajátos módon összegezte egy korszak
pillanatait, képét, új módon rakta össze a cserepeket.
Önállóan gondolkodtunk róla. Az én rejtett álmom, hogy ez a
költészet, ez a zene megjelenjen a kultúra "magasabb"
régióiban is, az Új Színház színpadán teljesült. Egy csoda.
A hely szelleme, a társulat, a Székely, az Ács, a közönség
nyitottsága, szeretete lehetôvé tette, és most csak nagy
szavakat szeretnék használni, hogy minden beteljesült.

MN: Hogy alakult ki az elôadás végsô formája?

KÁ: Egy zenedramaturgiai csapatmunka eredményeként. Vörös
Róbert rendezôvel és Silló István karmesterrel. Elemeztünk
két hónapig. Hallás után jegyeztük le a dalokat. Kevés, de
nagyon kidolgozott színpadi történésbôl akartuk fölépíteni
az egészet. A ruhák ruhák lettek, nem jelmezek. Nem
látványosságra törekedtünk, hanem hogy a dalokban rejlô
drámai lehetôségeket kibontsuk. Például az És címû számban,
miközben ôrjöngô, feszült zene szól, mozdulatlanul ülök egy
széken, mezítláb, mint egy tékozló fiú vagy egy beteg ember,
és tágra meredt szemekkel éneklek. Vagy a Turista: állok,
mint aki fázik, másnapos, fáradt és rosszízû... egy hajnali
fázás van benne, mindenféle hajnali várakozások, és egy
város atmoszférája, az életünk egyfajta pillanatképe.

MN: Ezeket a dalokat eredetileg többnyire fiatalemberek
énekelték – gondoltál arra, mit hoz a nôi interpretáció?

KÁ: Nyilván kicsit lágyítja a dolgot. De bennem elég sok
férfias vonás van. Ahhoz képest, hogy nôként éneklem ôket,
elég sok keménység jelenik meg bennük, bár természetesen nem
olyan brutálisan vadul éneklek. Más eszközökkel is lehet
erôteljesnek lenni. Nem arra törekedtem, hogy én éljem át,
hanem hogy megjelenítsem a szövegben rejlô dolgokat. Azért
is jók ezek a dalok, mert megidéznek egy történést, mûvé
válnak, ami már független az eredeti alkotóktól, elôadóktól,
és túléli ôket. Úgy érzem, az Ismeretlen katona nemcsak
Müller Péter elôadásában volt jó, az egy politikai ballada –
én ikonnak gondoltam a hangszerelésekor. Víg Miska
négyszámos blokkja egy mélyen vallásos, költôi, lebegô
világ, ami akkor is meg tud jelenni, ha nem ô énekli.

MN: A férfias vonásokra nagy szükség lehet egy ilyen
színpadi munkánál vagy egy zenekar vezetésénél.

KÁ: Ha akarok valamit, kénytelen vagyok kicsit erôszakos
lenni. Csak vigyázni kell, nehogy átforduljon az
ellenkezôjébe a szándék, hogy ne erôszakoljam meg a
partnereimet. Nehogy kiöljem belôlük azt, amire szükség van.
Én nagyon vigyázok, hogy mindig nyissak, felszabadítsak. Nem
magamat akarom oktrojálni a többiekre, hanem a mûvet. Azt
kérem, hogy adott összefüggésekben legyenek a lehetô
legönállóbbak, legintenzívebbek és legpontosabbak. Mindig
igyekszem világosan megfogalmazni, mi a funkciója egy-egy
zenei résznek. Nehéz velem dolgozni, mert én tudom, hogy a
hangok jelentenek valamit. Ez a mániám. Az a kifejezés, hogy
"idegen vagy" (az Ismeretlen katonából – a szerk.), ha két
oktávval lejjebb ütöd meg az akkordot, mást jelent, mint ha
két oktávval feljebb. Ha a hegedû túl sokat vibrátózik a Jó
lesz nekünk elején, akkor egy ócska dallam lesz belôle, de
ha egyenesen játssza, akkor egy bartóki gondolat, tárgyszerû
lesz, konkrét, ahogy Pilinszky mondja. Nem csak a szöveg
hordoz jelentést, hanem a zene is, a szöveg és a zene
egymásra hatása pedig egy harmadik jelentést hoz. Ebben a
mûsorban kevesebb szabad felület, kevesebb improvizációs
lehetôség van, de van. A Nirvánia zenészei kitûnôen
játszanak kottából, de – Kaboldi Bandi a gitáros, Kis Gabi a
bôgôs, Simon Attila a hegedûs, nem beszélve Magyar Péterrôl,
aki ennek mestere – jelentôs improvizációkkal teszik
teljessé a hangszerelést. Azt kértem tôlük, legyenek
"öregek": próbáljanak egyszerûen játszani, mint azok a nagy
mûvészek, akik öregkorukban három hangot leütnek, és az
elég, ami persze egy nagyon összetett érési folyamat
eredménye.

MN: Egy fejlôdési folyamat eredménye, hogy annyi, más
zenekarban eltöltött év után az Orkesztra Luna már a tied
volt?

KÁ: Igen. Én harmincvalahány éves koromig nem gondoltam,
hogy önállóan ki tudok fejezni, meg tudok fogalmazni
valamit, ami mást is érdekelhet. Bennem sok alázat van,
mindig egy nagyon jó csapatban szerettem volna tag lenni,
zenélni, játszani erôs, tehetséges emberek társaságában,
akik jól használnak engem. Alternatív színházaknak voltam
lelkes, mindent vállaló tagja, mostam, fôztem, takarítottam,
játszottam, írtam, zenéltem, gépeltem. Ilyen volt a Stúdió
K. és a Monteverdi Birkózókör. Elmúltam harminc, amikor
elôször arra gondoltam, nézzük csak meg, mire lennék képes
önállóan. Összeszedtem a gondolataimat, leültem a hangszer
mellé, írtam a témákat, szövegeket, megmutattam Gasner
Jánosnak és másoknak, tetszett nekik, milyen érdekes, ilyen
zenét még nem hallottak, szokatlan, nôies, rock and roll is
meg nem is. Egyfajta személyes nyelvezetet érezhettek meg
benne, ami sok mindenbôl van összerakva. A korábbi
együttesekben én nagyon sok mindent tanultam, élményszerûen,
anélkül, hogy nagy felelôsség lett volna a vállamon.
Praktikus és technikai dolgokat, együttzenélést, hogy milyen
a közönség, milyenek a szervezôk, hogy mennyi munka egy
ilyet létrehozni, és hogy mi az: képviselni valamit, ami nem
a hivatalos kultúra része.

MN: Ez nehéz volt vagy egy büszke, jó érzés?

KÁ: Is-is. Ez a mai napig így van. Hihetetlenül nehéz. Az
egyetlen hátránya a gerillaszerû mûködésnek, hogy egy egész
intézmény munkáját kell pótolni egy személyben. Hiába vagyok
én az énekesnô, csillogó harisnyában, hihetetlen sok
energiám ment el arra, hogy létrejöjjön és életben maradjon
ez az elôadás.

MN: Hogyan élted át, hogy a zenészkör, ahol mozogtál,
provokálta a fennálló rendet?

KÁ: Élmény volt a Müller Péterrel és a Menyhárt Jenôvel való
találkozás. Ezek a fejek elkezdtek birtokba venni valamit,
ami a miénk lehet, ha megdolgozunk érte. Elôször éreztem
meg, hogy nem a mûvészet, nem a magas kultúra privilégiuma
kimondani dolgokat, amiket másként látunk, ami másként
történik meg bennünk. Hogy a rock and roll nemcsak üzleti
áru, hanem egy forma, egy lehetôség, hogy megfogalmazzuk
magunkat. Ne az elsô közhelyet mondjuk, és ne tekintsük
árunak a gondolatainkat, hanem próbáljuk meg átélni, ami
velünk történik, és abból dolgozzunk.

MN: Sokféle világban mozogsz, a népzenétôl a rockon és a
brechti songon át a japán zenéig.

KÁ: Azért, mert én nem akarok semmilyen stílusban létezni,
nem is tudok. Taszít, hogy valamilyen kész stílusba lépjek
be. Önállótlan, derogál. Megpróbálom a saját nyelvemet
beszélni. Amikor elkezdtem önállóan megfogalmazni zenében és
szövegben a dolgaimat, saját nyelvre törekedtem, amit bennem
leülepedett dolgokból hozok föl. Az ember annyi mindent
hall, annyi minden történik vele és épül be a szervezetébe,
a tudatába, az érzékeibe, hogy mindenkinek sajátos módon
kellene megszólalnia. Mindig a kifejezés plaszticitása
érdekelt, és ezért teljesen mindegy, hogy milyen világokhoz
kötôdik. Ez a sok világ mind bennem van és följön...
Komolyzenével gyerekkorom óta van kapcsolatom, a rádió
gyermekkórusában énekeltem, aztán konziba jártam. A rock and
rollt együtt tanultam a Jenôékkel, Másik Jancsival.
Hallgattam külföldi zenekarokat, de soha nem jutna eszembe
"levenni" valamit. Az Európán kívüli zenéket csak
hangfelvételrôl ismerem, de a népzenével mély, átélt
élményem van, hallgattam, gyûjtöttem, lejegyeztem, sok
népdalt tudok is.

MN: Milyenek voltak ezek a gyûjtôutak?

KÁ: Olyan érzés volt, mintha indiánok közé mentem volna,
vissza az idôben több száz évet. Gyimesben voltam, és
Mezôségben. Gyönyörûen beszélnek, csodálatosak a dallamok.
Láttam egy még eleven kultúrát, közösséget. A nagyvárosi lét
olyan töredezett és fájdalmas és skizoid, ott pedig nincs
az, amikor "értelmed kettôs értelem, a civilizáció túltesz
az életen". Ott a gereblye összefügg a dallammal, a
hegyvonulat a dikcióval. Még valamiféle paradicsomi
egységben vannak a dolgok, ami persze nem egy operett, mert
nehéz az az élet, de hihetetlen öröm megtapasztalni, hogy
minden összefügg mindennel, kultúra, táj, dallam. És hogy a
dal nem válik külön, nem mûvészet, hanem az életnek egy
kiragyogó része.

MN: De ha ez huszonéves fejjel ekkora élmény volt, akkor
hogy tudtál szakítani a Kolindával?

KÁ: Engem a dallam is lenyûgözött a népzenében, de még
inkább az, hogy ez egy egésznek a része. És azt gondoltam,
hogy nekünk is létre kell hoznunk a saját egészünket. Ezen
az aszfaltozott utcán egy másik dallam nyílik. Nekem nagyon
fontos a múlt és a jövô is, de azt gondolom, nem lehet úgy
csinálni, mintha nem ebben a korban élnék, a jelenhez kell
hozzászólni. Meg kell próbálnom létrehozni ugyanazokat a
gesztusokat, amiket ott csodáltam. Azok a gesztusok ott
fakadnak és ott érvényesek, abban a nagyobb egészben, a
hegyvonulattal együtt. Az volt az ambícióm, hogy megtaláljam
a saját gesztusaimat, megnyilvánulásaimat, nyelvemet, ami ha
nem is olyan megnyugtatóan, de mégis valahogy az én koromhoz
kapcsolódik. Ha töredezettebb, széthullottabb is az én
közösségem, de mégiscsak létezik. Kiszálltam a Kolindából,
mert nem akartam múzeumot csinálni. Nagyon nagy élmény volt,
de azt gondoltam, miért ismételgessem mások gesztusait. És
ami akkor leülepedett, az a Szindbád címû számban följött,
ami nem hasonlít egyetlen dallamra sem, de az összes élmény
beleépült, annyi év után.

MN: Mi vonzott Marquis de Sade-hoz?

KÁ: Nôi szemszögbôl csináltam róla egy ironikus vígballadát.
Olvastam néhány munkáját: mérhetetlenül mechanikusan
gondolkozó ember és pocsék író. Semmi köze a szerelemhez,
amit írt, pornográfia, mert a szerelem morális és szexuális
oldalából egyaránt csak a mechanikusság van benne. Valahol
infantilis, de a modern mûvészetben mégis annyira
megtermékenyítô, megkerülhetetlen, ellentmondásos és
provokatív figura. Hihetetlenül individuális, mindenfajta
írott és íratlan törvénynek fittyet hányó, szélsôséges, ami
bátorságnak tûnik, de kíváncsiság is van benne, mint a
gyerekben, aki szétszedi a babáját. Mivel szélsô pontokig
ment, stimulál, provokál, hogy elgondolkodj bûnrôl,
erényrôl, szexrôl, szerelemrôl, szabadságról, társadalmi
igazságosságról, meg hogy mégiscsak a gyönyöröknek élünk. Én
nem filozofáltam, tettem egy frivol gesztust, és szemben
azzal az ájulattal, ami underground és avantgárd részrôl
felé irányul, ironikusan közelítettem hozzá. Azért a végén
egy kis imát elmondunk a lelkéért.

MN: Tettél egy frivol gesztust. Mennyire jellemzô rád az
ilyesmi?

KÁ: Semennyire, sôt. Egyáltalán nem. Nem is frivol gesztus
volt, csak egy másik szemszög. Néha szeretnék, de nem vagyok
könnyed. Tudatosan keresem az egyensúlyt ösztönös és tudatos
dolgok között. Ha valamit konstruálsz, tudatosnak kell
lenned.

MN: Mondtad, hogy csoda történt, még pár elôadás és túl vagy
ezen a csodán. Változik valami, javulnak a lehetôségeid?

KÁ: Légy kész, mondják, senkit nem érdekel, hogyan, mibôl,
te csak legyél tehetséges, és mi nagyon fogunk örülni neki.
Rosszulesik, de talán jobb is, ha akarsz, küzdj. Kényeztetés
nélkül az ember ôszintébb magához, kevesebbet csal. Ha
kiszolgáltatott vagy, élesebbek az érzékeid, ha hideg vízzel
mosdasz, jobban frissít. Bár jó lenne, ha lenne próbahely,
egy magnó, pénz taxira, hogy a Magyar Péter el tudja
szállítani a dobjait, mert dolgozni, jól dolgozni szeretnek
az emberek. A munka szerelem.

MN: Mindig ezt akartad? Mindig zenész akartál lenni?

KÁ: Engem a színház és a zene érdekelt. És most már évek óta
nem csinálok mást, mint a kettô találkozási pontján létezem,
ott az én helyem.

Szônyei Tamás

- o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o

Köszönet Kelemen Attilának.