Interjú Nagy Feróval

Forrás: Mozgó Világ, 1984 december, 86-91. o.

/// betûhû szöveg \\\

o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o

A Beatrice három éve halott. De mítosza ma is él, s kézrôl
kézre adogatott kazettákról szól a Térden állva, a Nem kell
meg a Nagyvárosi farkas balladája.

Az együttes tagjai szétszóródtak: Nagy Feró sok huzavona és
kudarc után megalakította a Bikinit. Ennek már két
nagylemeze is megjelent; a Beatrice után pedig nem maradt
semmi, se lemez, se film, se könyv, se poszter. Csak a
legenda és a mítosz. Nagy Feró pedig, aki valaha a "Nemzet
Csótánya" megkülönböztetô feliratot viselte az ingén, néhány
centisre nyírott hajjal, Laborcot énekli az István, a
királyban. Profi zenész. Amit tud és csinál, abból csillagos
ötös, de a szenvedély, a láz hamuvá égett. Már képes
fegyelmezni magát a sajtóval szemben, sôt kifejezetten
segítôkész:

-- Na mire vagy kíváncsi?

-- Mondj valamit a gyermekkorodról.

-- Szüleim székely menekültek voltak, a háborúban keveredtek
Magyarországra. A gyermekkorom szép volt és családias.
Nagyon szegények voltunk, Kôbányán laktunk, raktárból
alakított szükséglakásban. Többek között nekem ezért felel
meg kiválóan az összkomfortos Békásmegyer, ahová az anyám
fogadott be.

-- Mikor találkoztál elôször "a" zenével?

-- Kisebb koromból két dologra emlékszem: az egyik egy
búcsú, ahol teli torokból énekeltek valami gyönyörû egyházi
éneket, a másik pedig a Szulikó volt, Sztálin kedvenc dala.
Meghatóan szépnek találtam. Aztán 64 táján jött a Rolling
Stones és elsepert mindent. A Beatleseket is, akik olyan
édesek voltak. Hallgattuk a Teenager partyt és fonetikusan
leutánoztuk a nótákat. Elsô zenekarom is a Rolling
tiszteletére alakult, Richmond's heads volt a neve.

-- Tanultál valamilyen hangszeren?

-- Nem, de nagyjából egy csomó hangszeren játszom. Ha
akarok, nagyon jól tudok gitározni, a múltkor pedig Bartókot
zongoráztam, szintén kitûnôen. Elsô komolyabb zenekarom a
Zárvatermôk volt. A rákoskerti mûvházban játszottunk, hol
szerelembôl, hol meg negyven forintért. Közben
leérettségiztem és beiratkoztam elektromûszerész tanulónak.
Zenéltem, vele párhuzamosan nôtt a hajam és a kritikusi
alapállásom. Velem szemben a felnôttek világa, akik egyre
idegesebben reagáltak a zenélésre, a különállásra, a
másságra. Életem sorsfordító eseménye volt, hogy egy rendôr
elkapott az Árpád-hídon, se szó, se beszéd, bevitt egy
borbélyhoz és lenyíratta a hajamat. Sírtam a
tehetetlenségtôl és a megaláztatástól. Egy életre dafke
lettem. Úgy éreztem, alapvetôen a szabadságomat gyalázták
meg. Kezdtem tanulni az életet, de hol volt ez még attól.

-- Kis híján üzemmérnök lettél.

-- Igen. Bár elégségesre érettségiztem, amit igazságtalannak
tartottam, mégis elsô nekifutásra felvettek a Kandó fôiskola
nappali tagozatára. Soha nem tudtam beilleszkedni az ottani
fiúk közé -- nem érdekeltek a jegyek, nem érdekelt, hogy
"vezetô" leszek. Aztán egy epizód megpecsételte a sorsomat:
találkoztam egy osztálytársammal, aki lakatos lett az Északi
Jármûjavítóban. -- Én meg mérnök leszek -- düllesztettem ki
a mellemet. Késôbb sokáig elemeztem annak a rossz érzésnek
az okát, ami utólag elfogott. Ki vagyok én, mi vagyok én,
hogy ilyen hangon beszélek? Mi lesz belôlem, ha a fizikai
munka puszta emlegetése is ellenszenvet vált ki belôlem?
Megvontam a bizalmat a fôiskolától, és amikor egy utóvizsga
adminisztratív engedélyeit kergettem, hirtelen rádöbbentem,
hogy semmi keresnivalóm a Kandóban. Egy félévem volt még a
diplomáig.

-- Mit szóltak a szüleid?

-- Szegényeknek tragédia volt. Annál inkább, mert újra
zenélni kezdtem. Közben voltam mûszerész, sörszállító
segédmunkás, rakodó. Megmutattam magamnak, hogy bármilyen
munkát kifogástalan színvonalon el tudok végezni. Aztán
csatlakoztam az ôs-Beatricéhez, ami akkor nôi zenekar volt.
Csuka Mónika volt a gitáros, késôbbi feleségem. Zeneileg,
akkor úgy éreztem, elég erôsek voltunk, jelentkeztünk ORI-
vizsgára. Hû, nagyon készültünk, komoly erôpróba lesz ez!
Kirúgtak bennünket két perc alatt. A nálunk jóval gyengébb
Próféta azonban megkapta az engedélyt. Erre feloszlottunk,
engem megkerestek Prófétáék, legyek náluk zenekarvezetô.
Mondom, nincs vizsgám. Ugyan! Bevittek az ORI-ba,
elmesélték, milyen tehetséges, okos fiú vagyok, két perc
múlva a zsebemben volt a papír. Nesze! Kaptam megint egy jó
leckét. A Próféta nevet változtatott, újra Beatrice lettünk:
laza Yardbirds, Deep Purple, Black Sabbath volt a
repertoárunk. Élni kellett, megszületett a lányom.
Beeveztünk a diszkóba, megírtam a "Gyere, kislány, gyere"
címû diszkónótát, az 1977-es Tessék választani-ban
eljátszottuk. Meg is hívtak bennünket az NDK-ba háromszor,
anélkül hogy a kutya is menedzselt volna. Jött a
táncdalfesztivál, ahol egy nótánkat sem fogadták el, de
kísérhettük a fellépô énekeseket. A táncdalfesztivál maga is
undorító, mert elôre meg van minden rendezve, sôt a helyezés
is eldöntött tény. De ez mind nem ért fel az én rossz
érzéseimmel. Éreztem, hogy nem sokáig bírom. Megalázkodom,
hajlongok, a derekam már földig ér, kiszolgálok másokat,
mosolygok, mint egy lakáj, miközben százszor több a
mondanivalóm, mint ezeknek a pojácáknak. Otthon a fiókban
tartom, mert senki nem kíváncsi rá!

-- Robbantottál?

-- Újra feloszlott a zenekar. Mónikával is szétváltak az
útjaink. Ô biztonságra, kényelemre, pénzre vágyott. Én már
nem. Nekem egészen más céljaim voltak. Új zenekart
szerveztem. Persze én meg nekik hazudtam. Azt mondtam, hogy
eszméletlen rock zenét fogunk játszani, és dôlni fog hozzánk
a pénz. Azt nem mondhattam, hogy egykoncertes,
kényszerpályán mozgó, kiátkozott banda leszünk. A felállás:
Donászy Tibi, Lugossy László, Miklóska Lajos és Nagy Feró. A
kezembe akadt egy AC/DC-kazetta. Elôbb csak belehallgattam,
aztán kibuktam tôle. Mondom Miklóskának, ilyet te is tudsz
írni. Miklóska különben zseni. Júdási alkat, aki egész
életében Júdás szerepére készült: a Korongban el is
énekelte, a Jézus Krisztus Szupersztárban. A hetvenes évek
elején le is parancsolták a színpadról mint klerikális
jelenséget; Miklóska ebbe belerokkant, most meg a Jézus
Krisztus folyik a csapból. Miért volt erre szükség? Szóval
megszületett a Jerikó, a Motorizált nemzedék. Egyszer
játszunk a Budai Ifjúsági Parkban, látom, bejön húsz szakadt
gyerek és lekönyököl a színpad elé. Mondom Miklóskának: "Ha
ezek bejönnek ezren, akkor ez lesz a mi közönségünk." Akkor
a hivatalos tinizenekar a Piramis volt. A többi szerep is le
volt osztva: a diszkó a Neotoné, a tartalék a P. Mobil, a
kôkemény ellenzék az Edda. A Beatricével nem számolt senki.
Felvettük a bôrnadrágot és a biztosítótût, belátom,
agresszív hatást keltettünk, de az igazság az, hogy én
mindig bôrös voltam, csak néha rámhúzták a flitteres mezt.
Már legalább 500-600 fôs stabil nézôgárdánk volt. A
szakadtak mellett az avantgard értelmiség jött hozzánk
szívesen. A Beatrice tudott valamit: a munkásgyerekeknek, a
gimnazistáknak és az értelmiségieknek is úgy mondta a
magáét, hogy mindannyian értették. Mint József Attilát.
Természetesen ezt idézôjelben, mert nekem ô a király.
Bizony, ezt nem írták a javunkra. Nem igaz, hogy
manipuláltuk a közönséget, nem biztattuk ôket arra, hogy
vegyék át a hatalmat, de arra sem, hogy ne dolgozzanak. Mi a
saját számkivetettségünket és rossz érzésünket kiáltottuk
világgá. Itt leltünk rokonságra a szakadtakkal, akik szintén
a társadalom perifériájára szorultak. Kezdettôl fogva
tudtuk, hogy a baj nem az országban, hanem a világban
keresendô. Tükröt tartottunk a gyerekek elé: "Ilyenek
vagytok-vagyunk mindannyian." A társadalom természetesen nem
veszi szívesen, ha valaki nem fogadja el az általa készen
kínált értékeket. Pláne ha a pofájába vágják, hogy az
értékekkel is baj van. Máris kész az ítélet: agresszív,
fasiszta banda. Megkaptuk. A Hobó, a P. Mobil is.

-- Mit gondolsz, miért?

-- Képzelj el egy hatalmas tömeget, ahol te idegen vagy,
betévedt. Kiáll egy sztár a tömeg elé és elkiáltja magát,
hogy "bakfitty!" Mire a tömeg ájultan visszhangozza, hogy:
"bakfitty!" Te meg nem vagy beavatva, nem értesz semmit. A
Beatricénél is így volt. Leszóltam: "Lekopo-dzsáj!" Ennek a
világon semmi értelme. A srácok visszaüvöltik, hogy:
"Dzsáj!" Mire én: "Dzsáj?" Ôk: "Dzsáj!" Képzeld el azt, aki
kívülrôl nézi; azt látja, hogy a tömeg és a manus nagyon jól
megértik egymást, ô pedig megijed. Hiszen ez olyan, akár a
Sieg Heil! Fasiszták! Kész!

-- Mi volt a ti ideológiátok?

-- Nem is tudom, mit mondjak erre. A Beatrice egész pályája
vesszôfutás és kényszerpálya volt. Kezdôdött azzal, hogy ezt
a tisztességesen dolgozó bandát a Rádió 168 órájában felelôs
személyek felelôtlenül megrágalmazták. Kikiáltottak
bennünket punkbandának, anélkül hogy tudták volna, mit
csinálunk. Kértek tôlem egy interjút, amibôl egy büdös szó
nem hangzott el, ellenben a riporter összevissza hazudozott,
hogy összeláncoljuk magunkat a színpadon és a munka ellen
bujtogatunk. Természetesen egy szó nem volt belôle igaz.
Hogy mirôl énekeltünk? Az elôzô Beatrice csupa megalkuvás
volt, mégsem mentünk semmire. Az újjáalakult banda úgy
döntött, abszolút becsületes próbál lenni, nem fog egyetlen
érdekcsoporthoz sem tartozni. Nem érdekelt bennünket a
lemezcsinálás sem. Provokatívak voltak a nótáink? Hiszen
valóban nem lehet egy fiatalnak ma lakáshoz jutni. Nekem
magamnak sincs, ma sem. Ha elmégy dolgozni, akkor sem
lehetsz okos. Akkor sem, ha okosabb vagy a fônöködnél, mert
ô a fônököd. Amikor a béke mellett szeretnél tüntetni, nincs
rád szükség, majd értesítenek, ha felvonulhatsz. És ha a
szemináriumon azt mondod, nem lehet az, hogy a gazdasági
válságot mi kacagva fogjuk átélni, akkor azt mondják,
destruktív vagy, hagyj fel az okoskodással. Amikor meg itt a
válság, akkor rájössz, hogy a szemináriumon vertek át. Az
egész értékrendet rád akarják erôltetni, és ha kételyeid
vannak a valódiságát illetôen, akkor megvan az ítélet:
deviáns vagy! Merj önálló véleményt alkotni az iskolában.
Merd azt mondani magyar órán egy versre, hogy ez tizenhét
évesen nekem egy szar, sajnos, de a P. Mobil, az igen. Vagy
merd unni a Bánk bánt kamaszként, azt csak felnôttként
merheted kimondani, hogy hajmeresztôen unalmas és
valószerûtlen történet... Hát, ilyen nem lehet.

-- Kinek énekeltetek a szakadtakon kívül?

-- Rengeteg intézeti gyereket ismertünk meg, alkalmanként
sokkal mélyebben és jobban, mint a nevelôjük vagy a gyámügy.
Az agyilag szakadtak voltak a mi embereink. Akik másképpen
gondolkodnak, de nem a Szabad Európa definíciója szerint.
Olyanok, akik nem fogadtak el mindent elsô kézbôl, hanem
kételkedtek és maguk akarták az igazságot megtapasztalni. A
közönségünk másik fele jól szituált, konszolidált gimnazista
polgárgyerek volt, egyetemisták, fiatal értelmiségiek.
Együtt gondolkodtunk. Természetesen bármennyire is
felvállaltuk a szakadtakat, a csöveseket, a megoldás kulcsa
távolról sem a mi kezünkben volt. Nem tudtunk beleszólni
abba, hogy egyes intézetekben gumibotokkal nevelik a
gyerekeket, hogy bizonyos helyeken ne legyen buzi a nevelôk
között, nem zárhattuk börtönbe azt az apát, aki
megbecstelenítette a lányát, de azt a mostohát sem, aki
rendszeresen ágyba viszi a mostohalányát. Nem tudtunk kiutat
mutatni az intézetbôl kijövôknek, akik lakás és illúziók
nélkül kezdik az életet. De legalább nem hazudtunk nekik.
Elmondtuk, hogy a helyzet nem lesz jobb, csak tartósodik,
esetleg rosszabbodik. Ezeknek a gyerekeknek a választása
minimális: a családnak még az illúziója sem melegíti ôket, a
lakás meg elérhetetlen álom. Manapság a szabadság minimális
érzete enélkül pedig elérhetetlen: hogy legyen egy hely, egy
kis szoba, ahol azt csinálhass, ami neked jólesik. Hol
éljenek a fiatalok szexuális életet? Ami szerintem iszonyúan
fontos lenne, hogy rendben menjen. Az utcán? A kapu alatt? A
telefonfülkében? Végül is a felnôttek szeme elôtt zajlik, a
reakciókat pedig ismerjük: "Állatok ezek. Lágerba kéne
záratni ôket!" Eszükbe sem jut, hogy ezeknek a fiataloknak
nincs más választásuk. Ha nem vállalják a mérhetetlen
hajtást és a beosztást, amelyiknek a végállomásán nincs ám
lakás, mert az árak egyre feljebb mennek, a pénz meg romlik,
akkor választhatják a másik lehetôséget, ami igaziból nem
lehetôség. A társadalmon kívüliséget. Ebben a társadalomban
nem lehet éhen halni: a tanács adogat segélyeket, ezt-azt el
lehet adni, lehet kéregetni, lejmolni. Valahol azt is
rendkívüli figyelmeztetô jelzésnek vettem, hogy a hetvenes
évek végén én, Nagy Feró példakép lehetek valakik számára.
Sokat gondolkoztam ezen, és arra a következtetésre jutottam,
hogy a családi élettel is komoly bajok vannak. Hogy a mai
apák és anyák nem szeretik a gyerekeiket. A gyerekek nekünk
mérhetetlen gyûlölettel és megvetéssel beszéltek a
szüleikrôl, de nem azért, mert nem kapnak elég pénzt, vagy
nem elég divatos a ruhájuk. Ilyenkor jut mindig az eszembe,
hogy milyen meghitt viszonyban vagyok az anyámmal.

-- Ezek a szülôk azt hangoztatják, hogy ti rontottátok meg a
gyerekeiket.

-- Hogyne. Képzelj el egy embert, aki a negyvenes években
kommunista lesz. Ez az ember építgette a szocialista
társadalmat, benne a maga kis álmát, buliját. Egyszer csak
jön egy ember, történetesen a saját gyereke, és azt mondja,
hogy szarik az egészbe bele. Pedig neki már megvan a lakása,
meg az infarktus is kerülgeti, mégis hajt, mint a bolond. A
lakás persze háromszobás, de nem lehet benne csak papucsban
közlekedni, a gyerek, ha nem muszáj, ne is lélegezzen benne
hangosan, mert ez az életmû. És akkor az ember gyereke azt
mondja: "Erre vagy olyan büszke? Meg erre az egészre?" És az
a legdühítôbb, hogy belül az emberünk is érzi, hogy valami
hézag van, mert a dolog nem úgy mûködik, ahogy valaha
megálmodta. Egyesek ekkora Mercedessel járnak, másoknak
pedig komoly kenyérgondjaik vannak. Szóval az álomvilágra
odaköptek. A Beatrice volt az a valami, amelyik
szembesítette a polgárt a gyerekén keresztül önmagával, és
kérdésessé tette az egész létét. Ezt nem lehetett elviselni,
ezt a bandát meg kellett semmisíteni.

-- Szó, ami szó, még a külsôségekben is alaposan
rájátszottatok a híretekre: biztosítótû és bôrnadrág,
lábszárcsontok, vamp fogak, babos kendô a nyakban, Nagy
Feró, a "Nemzet Csótánya", és az a bizonyos csirkedarálás.
Daráltál csirkét?

-- Megfordítom a kérdést, és mi van, ha daráltam? Különben
nem daráltam. Puttony volt az a HIT együttesbôl. Ô magát
szerényen a Rock Királyának nevezte. Az emberek meg könnyen
címkéznek. Ki van ott a színpadon? Ki most az ügyeletes
rossz fiú? Á, biztosan a Nagy Feró az, attól kitelik. Így
lett aztán ez a legenda. A csirkedarálás különben nagy
ötlet... A babos kendô. Kérlek szépen, igen ártatlan dolog
volt. Egy lila sálat hordtam a nyakamban, amit a barátnôm
igen rondának talált, és adott helyette egy pöttyös kendôt.
Három hét múlva az egész országban errôl ismerték egymást a
Rice-rajongók. Volt abban valami nagyszerû, hogy vadidegen
városban mentél az utcán, és szembejött veled egy babos
kendô. Üdvözöltétek egymást és tudtátok, hogy
összetartoztok... A pöttyös kendôt minden koncert elôtt
ünnepélyesen felszenteltük. A Nemzet Csótánya pedig azért
lettem, mert a Nemzet Csalogánya ugyebár már nem lehettem.
Egyébként ellentétben más együttesekkel, soha nem használtuk
ki a rajongó kis csajok felkínálkozásait.

-- Nagyon rossz sajtótok volt. A rajongóitokon kívül
akadtak-e barátaitok?

-- Hogyne. Megismerkedtünk például a Fölöspéldány mûvészeti
csoport tagjaival. Személy szerint jó barátságot kötöttem
Bernáth(y) A. Sándorral, Temesi Ferenc költôvel meg Szilágyi
Ákossal. Az ô barátságuk azért volt fontos, mert ôk voltak a
kontroll arra, hogy amit csinálunk, az jó. Hogy a dalaink
üzenetet hordoznak és közvetítenek. Több nagy mûhelyvitánk
is volt a képzômûvészetrôl, illetve a költészetrôl. Abban az
idôben talán Kôbányai János volt az egyetlen az újságírók
közül, aki megértette a szándékainkat, és vette a
fáradságot, hogy közénk jöjjön. Biztatást kaptunk tôle. Abba
azonban soha nem mentünk bele, hogy bárkinek, akár a
Fölöspéldánynak is a szócsöve legyünk. Az ellenzéki
propagandától is jó távol tartottuk magunkat. Ügyeltünk rá,
hogy a Beatrice bármerre száguldó szekerén a gyeplô minálunk
legyen. A mi közönségünk szellemileg nem volt annyira erôs,
hogy komoly aggodalom nélkül közvetítsünk nekik bizonyos
szövegeket. Olyan ideológiával, melynek hatása
kiszámíthatatlan lenne. A KISZ is nagyon szívesen
felhasznált volna bennünket a maga céljaira, hiszen a
fiatalokra gyakorolt befolyásunk nagyobb volt, mint az övék.
Ebbe se mentünk bele. Végig független vállalkozás tudtunk
maradni. Más kérdés, hogy ezért törvényszerûen elbuktunk.

-- Volt egy legendás gödi bulitok.

-- Igen. Meghirdettünk egy alsógödi bulit, egésznapos
találkozóval a Duna-parton. Rengeteg gyerek jött el hozzánk.
Hozták a rajzaikat, a verseiket, a novelláikat. Néha csak
ámultam, micsoda jó írások vannak közöttük. A gyerekek
meséltek, kérdeztek. Le lehetett modellálni a nyomorult kis
sorsukat: intézet, szökés, intézet, munkahely, csövezés.
Igenis volt szókészletük, voltak álmaik, és nagyon sokan
voltak közülük tehetségesek. Kértem akkor a KISZ KB-t,
adjunk ki egy "Babos"-könyvet. Vállaltam, hogy válogatom és
megszerkesztem. Ez lett volna az elsô válogatás a szakadtak
irodalmából. Nagyon kellett volna a srácoknak a biztatás.
Aztán ez is elmaradt. Nyilván nem láttak benne pénzt. A
gyerekek sûrûn ragasztóztak a koncerten, a teremben nem
lehetett levegôt kapni. Igyál inkább, pajtás, helyette --
ajánlottam kínomban. Természetesen ez sem a megváltás. De a
ragasztó, mondták a srácok, olcsóbb, mint a pia. Hát én
osztogattam a sörrevalót!

-- Azt a minôsítést is megkaptátok, hogy rendszerellenesek
vagytok.

-- Hogyne! Meg nemzetellenesek! Kíváncsi vagyok, hogy az a
tanácsi vezetô, aki ilyet állít, az melyik oldalon áll?
Különben ez sem volt igaz. Nem voltunk rendszerellenesek,
deviánsak, nem sértettünk meg senkit nemzeti érzéseiben.
Ellenben akirôl kiderült, hogy hazug vagy alkalmatlan a
posztján, azt a Beatrice "leváltotta". Szabályos levelet
írtunk az illetônek és leváltottuk, például Erdôs Pétert; a
Táskarádiót egyszer betiltottuk, de leváltottuk az egyik
miniszterhelyettest is.

-- Mikor és hogyan oszlottatok fel?

-- A Beatricének éppen olyan fontos helye van a magyar rock
történetében, mint az Illésnek vagy a Syriusnak. A hetvenes
évek társadalmában vagyunk, ahol minden nagyon jól ki van
találva. Még a szórakoztatásban is. Az öregeknek ott van a
Korda, a tinédzsereknek a Piramis, az "ellenzékieknek" Hofi.
Erre az elrendezett sakktáblára megérkezik egy mutáns, akire
senki nem számít, és ez a Beatrice. Eleinte leírják, de
aztán egyre több kellemetlenséget okoz. Nincs hely a táblán
neki. Nem lehet tôle lépni, meg kell hát vásárolni. Kell
neki ígérni nagylemezt, pénzt. És ekkor jön a nagy tévedés.
A Beatrice nem akar nagylemezt, és nem tudnak neki akkora
pénzt ígérni, hogy eladó legyen. A hatalom embere most már
megijed, mert Nagy Feróék azt mondják neki: Huu! Hát nem
nevetséges ez is? Erôszakkal betiltani nem lehet, mert akkor
mártírt csinálnak belôle, és annál már okosabbak a
módszerek. Ki kell hát fárasztani, ha már beolvasztani nem
tudják! Így leszünk egykoncertes zenekar. Lemezünk nincs,
fellépési lehetôségeink szûkülnek, a szakszervezetet nem
érdeklik a mi érdekeink. Volt olyan hónap, hogy 600 forintot
kerestünk. Viszont rengeteget próbáltunk, ez tartotta a
zenekarban a lelket. Mindig volt állásunk, mi Gidófalvyval
takarítani jártunk, Miklóska borítékot címzett. Lassan a jó
szerelésemet is eladogattam. Aztán a tatai KISZ-táborban a
szakszervezetünk megbízottja kijelentette, hogy a Bizottság
nem tartozik hozzánk. Akkor én nagyon kibuktam, mert
éreztem, hogy a Beatrice nyakán ott a kés. Ha itt huzakodni
kezdünk, hogy eddig mûvészet, innen nem, akkor a Beatrice
lesz a következô, akit elárulnak. Úgy is lett. Megbeszéltünk
egy nagy hajógyári bulit, amibôl a Beatricét az utolsó
percben kigolyózták. Én akkor, 1981. augusztus 22-én a
Wahorn András kiállításán bejelentettem, hogy a Beatrice
feloszlik. A közönségben egy kicsit csalódtam, azt hittem,
minimum felgyújtják a színpadot, de csak Bródyt dobálták
meg. A Beatrice legalább olyan becsületes dolog volt, mint
az Illés. Nem hajtott lemezre, nem volt erkölcstelen, nem
akart hatalmat. Négy becsületes ember voltunk, akik meg
akartuk mutatni a világnak, hogy így is lehet. Nem lehetett!

-- És a Bikini?

-- A Bikini nem Beatrice. A Bikini a megélhetés. A Beatrice
volt a nagy szerelem, amit minden balhé ellenére boldogan
még egyszer végigcsinálnék.

-- De elmúlt az idô.

-- Így van. A rock szakmában nincs rám igazán szükség.
Pályát váltok. Szeptembertôl a kecskeméti színházhoz megyek
énekes színésznek. Szeretném egyszer úgy eljátszani a Hamlet
nagymonológot, hogy az emberek fetrengjenek a röhögéstôl...

Seszták Ágnes

o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o