Beszélgetés Nagy Feróval, a Bikini együttes énekesével

Forrás: Poptika, 1982 november, 14. o.

/// kisebb helyesírási javításokkal \\\

o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o

R.: Mielôtt leültünk beszélgetni, meghallgattam a Bikini együttes
mûsorát, kazettáról. Az angag meggyôzô, nagyon tetszett.

N. F.: Én még mûvészi bizonytalanságban vagyok. Megpróbálok valamit
csinálni, de abban a pillanatban, ha nekem nem tetszik, egybôl
kiszállok. Profi zenészek vannak itt, ôk azt zenélnek, amit akarnak,
én úgyis úgy énekelek, ahogy én akarok. És ettôl már jó lesz a dolog.

Kísérleti anyag, heterogén a Bikini mostani programja, repertoár
jellegû. Kipróbáltam, mit lehet játszani ezzel a bandával. Most már
tudom, hogy mindent. Azt játszunk, amit akarunk. Én azt szeretem, ha
olyan zenészekkel vagyok körülvéve, hogy ha eszembe jut egy tangó,
diszkó, funky vagy dzsessz nóta, akkor ezek helybôl, megközelítô
pontossággal tudják reprodukálni. Nekem legalábbis ez a lényeg. Mert
ha eszembe jut valami és a színpadon elkezdem mondani – bemondok
például egy vezérszót, mondjuk hogy "dzsesszes" – akkor ôk tudják,
hogy ez dilibôl olyan dzsesszes, vagy diszkós, vagy rockos, vagy
heavy metal vagy más.

Nekem a hallott dalok közül a Nem félek volt a csúcs.

– Ha én szigorúan csak azt játszanám, ami csak én vagyok, amit csak
én szeretek: ezt a vonalat erôsíteném. Mert ott van a szalag elején
az punk nóta – az "akárhogy is fáj, padlón minden sztár". Ez jó,
semmi baj vele, de igazából nem az enyém. Hanem ha valamit
istenigazából játszanék, akkor olyat, mint a "Nem félek", és a
"Bioritmus", olyasmit is, mint a "Zártosztály" – mert a "Zártosztály"
visszakacsintás a punkra, de már nem punk –, meg hát az "Esti mesét".

Hogyan hoztok össze egy számot? Körülbelül elmondod, milyen zenét
képzelsz vagy...?

– Hát nem is tudom. Valaki hoz egy nótaötletet, aztán én már csak
elrontom...

És a szöveg?

– Utána készül, de az "Esti mesénél", vagy a "Nem félek"-nél, ott
elôbb készült. Nem írom le, csak tudom, hogy ezt a szöveget meg fogom
csinálni; mert régesrég bennem van. A többiek hoznak egy nótaötletet,
elpróbálják az alapot ezerszer, és utána, amikor itt az énekcucc, én
elénekelem, úgy ahogy van. Nekem kell, hogy halljam hangerôvel: fenn
vagyok a színpadon és arról kell énekelnem, hogy "nem félek". Nem
félek, nem félek – ez mindig más lesz; annyiféleképpen lehet
csavarni, mondani, és ez mégis mind ugyanezt fejezi ki, mert a
zenével alá van támasztva. Már tulajdonképpen az ének sem lényeges.
Azt a fajta zenét szeretem a legjobban – és nekem az a jövô útja, –
ahol nem az ének a lényeges, nem az, hogy "mit mondott", hanem az,
hogy ott hátul valaki gajdol valamit, néha kijön egy szó és abból az
egy szóból jössz rá: ráadásul arról is énekel. Hát tudom, hogy arról,
persze, hogy tudom, de harmadik meghallgatásnál hallod meg, mit
mondott. Már hallgatod, mert idegesít: "mért nem értem?", mert hogy
"arról énekel, amit én érzek". Mert nyugtalan vagy emiatt. Például
rosszul sikerül az "Esti mesé"-nek a felvétele, mert nem érthetô a
szövege, nem is lesz érthetô, mert nem kell.

            (Azért mi közöljük a "megfejtést":)*

Ezen a szalagon nincs rajta a "Quasimodo". Ez egy reggae nóta. Az
bárkinek jó. Kellemes hallgatni, akár diszkóban is tudsz rá táncolni,
akár külön meghallgatod, mert a szövege furcsa. Hát furcsa . . .
végsô soron nincs benne semmi:
"Mért nem vagy te kôbôl, te drága szép arcú Quasimodo?
Ôrizetlenül hagytad a tornyot, szép arcú Quasimodo.
Simogatják a púpod, azt hiszik, szerencséjük lesz,
Érted szól a harang, még jó, hogy nem hallod meg."
Ennyi az egész. Egy reggae alap van, egy szép reggae.

A szövege miatt – meg egyáltalán – van egy idegenségérzésed, hogy
valami baja mégiscsak van ennek a nótának. Hát persze, mert a
Quasimódóról énekelsz, és nem hagyja a nóta, hogy te boldog legyél és
táncolj. Amúgy olyan, mintha teljesen vidám dolog lenne. Púpos és
kész. Ôrizetlenül hagyta a tornyot. És közben érzed, hogy teljesen
másról van szó. És mint mûvész, bizonytalanságban vagy: jó ez? érzik,
hogy mirôl szól a Quasimodo? Mert hát én tudom, de nem fogom
megmagyarázni. De az rettenetes, amikor nem érzik sehogy, mikor
látod, hogy közömbösek. Az a legrohadtabb dolog, ha valami
mûvészettel szemben közömbösek az emberek, akkor az nem mûvészet.
Mert hiába mondjuk néhányan, hogy ez zseniális, ha a kutya nem
kíváncsi rá!

Mindig lépni kell – ez az elvem. Az nem igaz, hogy a közönség hülye.
Ha hülye a közönség, valószínûleg azért, mert én nem tudom úgy
elmondani neki, hogy megértse. Valamilyen szellemi színvonal
mindenképpen van, és a kilencven százalékuknak közel azonos az
információ és az, amit tud. Ha ôk nem értik meg, akkor én nem a meg
nem értett mûvész vagyok, hanem hülye. Mert ezt a mûvészetet azonnal
meg kell érteniük, pont attól, hogy naprakész mûvészet. Szerdán kapom
a pofont, csütörtökön már a pofonról énekelek. Pénteken nem, mert
elfelejtettem a pofont. Fel tudom idézni, mert attól leszek mûvész,
hogy én meg tudom csinálni azt az állapotot, hogy mi volt szerdán.

A Beatrice idején úgy éreztem, hogy ti ezeket a gyerekeket "járni
tanítjátok", s hogy akkor éppen erre is volt szükség. De tudod-e,
hogy most mi kell?

– Egyszerûen még inkább én akarok lenni, saját magam a színpadon.
Arról akarok énekelni, ami az én bajom. Olyan érzéseket megfogalmazni
– Zámbó Öcsi mondása – amik nekem eszembe sem jutnak, csak ott vannak
bennem. Azokat elôszedni. Saját magamat akarom megcsinálni, és
tulajdonképpen nem érdekel, hogy ô mit érez és mit nem érez,
elidegenedett, vagy nincs elidegenedve.

Téged mindig ilyen dolgok, gondolatok foglalkoztattak?

– A Beatricénél tanultam meg sok mindent. Gondolkoztam ezekrôl, de
nem láttam ennyire tisztán. Úgy érzem, valami olyat tudok, amit nem
tudnak sokan. És ez az érzés mindig bennem volt. A Beatrice elôtt is,
csak nem volt mód, hogy kijöjjön. Én akkor egy bolond zenész voltam.
Azért mondom, mert ma már nem zenész vagyok. Amikor a Beatrice lett,
akkor éreztem, hogy én már nem zenész vagyok, de nem tudtam, hogy mi.
Késôbb rájöttem, és azóta már terjesztem, hogy nem zenész vagyok,
hanem mûvész. Olyat szerettem volna csinálni, amilyet más nem ír,
aminek a stílusán felismerhetô, hogy olyan "nagyferós". Ez nagyon
nehéz volt. Arra törekedtem, hogy érthetô legyen, és nem a kisebbség
számára, hanem mindenkinek tizenkettô és hatvan között. Mindenkinek
adjon valamit a saját szintjén.

És a pénz?

– Te, az az érdekes, hogy irtóra szeretem a pénzt, de igazán mégse
érdekelt soha. Ezt én sem értem különben. Néha úgy vágyom arra, hogy
egyszer azért sok pénzem legyen, közben tudom, hogy soha nem lesz,
mert istenigazából nem érdekel a pénz. Mikor fenn vagyok a színpadon,
már nem érdekel, hogy ezért pénzt adnak vagy nem, mert nem azért
csinálom.

Hogyan látod a mûfaj helyzetét és benne magadat?

– Hát voltak eredmények. Volt ugye a beatkorszak. Volt a Kex
együttes, a Syrius, volt Illés és volt Beatrice együttes. Ezek a
maguk módján mind valami léket vágtak. Ebbôl a Kexé irtó pici volt,
de ott maradt. Érdekes módon, mikor megjelent a Beatrice, ez a lék
kiszélesedett, és visszavezetett rögtön hozzájuk. Nekem ez azért volt
megdöbbentô, mert én kétszer láttam a Kexet, és én akkor mint zenész
nem értettem, nem tudtam mit kezdeni vele. A Baksa Soós állatira
tetszett nekem már akkor is, mégis ott álltam értetlenül. Mentem
haza, és azon gondolkoztam: ez állatira jó volt, de mi volt jó benne?
Jót röhögtem, dehát ezt miért mondta? Hogy volt? Nem értettem a
dolgot. Ezért mentem el még egyszer. Én akkor kezdtem, már
zenélgettem. Én utána azért nem mentem többet, mert azt mondtam, hogy
"állj!", valami olyan dolog van ebben, amibôl én most ki akarom
szedni, hogy pontosan mirôl van szó. És már kezdem is érezni. De
mielôtt megtudnám, többet nem jövök ide, mert én még nem tudok
zenélni. Tudod, mikor azt gondolod: "ne mondd meg a nagy titkot,
hagyj engem békén; hát még hadd tanuljak meg zenélni; hát még most
kezdtem el Rolling Stones-t gyakorolni, vagy Uriah Heep-et, vagy mit
tudam én; azt se tudom, mit játszom még". Valami tartásom volt tôle –
akkor még nem tudtam, hogy ezt úgy hívják, hogy mûvészet –, hogy
valami ebbôl elront engem, megfertôz, hogy ezt nem szabad nekem
megtudni, nem szabad ebbe belenéznem. Van egy ilyen önérzet a mai
napig is bennem, hogy "korai, ne, még ne..." .

Van-e még ma is olyan ember, akitôl félsz, hogy megfertôzhet? Aki
torzíthat azon, hogy teljesen magad légy?

– Ma már nincs. Ma már csak a bennem levô dolgokkal vagyok így.
Sokszor az a borzasztó, hogy filozofálgatni sem merek, mert félek,
hogy kijön az eredmény. Nem szorzom össze a két számot, pedig állati
egyszerû: 3 X 3 = 9. De egyszerûen nem veszek tudomást az
egyenlôségjelrôl. Itt a 3 X 3, ezt kell elôször megfogalmazni, aztán
majd jön az egyenlôségjel, és azután jön a kilences.

Akkor?

– Bennem a következô fogalmazódott meg az elmúlt egy évben, ahogy
végiggondoltam a dolgokat: csak olyan zenekarnak van esélye a
befutásra, amely mindazt az eredményt, ami a rockzenében született,
össze tudja foglalni. Magyarországra értem, de lehet hogy Nyugaton is
így van. Úgy érzem, hogy le kell vágni a zenérôl, hogy ez most heavy-
metal, az izé metal, ez punk, ez új hullám, ez new wave, az no wave –
nem ez a fontos. Hanem az, hogy most kell valahogy egységesen
összefogni ezt az egész rockzenét.
 

Vágó Judit
 

-----

Az interjú szövegét a szerzô kérésére stilizálás nélkül közöljük.

-----

* Megfejtés:

Kedves gyerekek, ma este az éhes kismadárról mondok nektek mesét:
Történt egyszer, hogy nagyon éhes lett a kismadár.
"Éhes vagyok, éhes vagyok" – rikoltozta.
"Ne legyél már annyira éhes, te kismadár" – mondtam.
És ennyiben maradtunk.
Aludjatok jól, álmodjatok szépeket.

o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o