Forrás: Rock évkönyv 1981, 104-113. o.

/// kisebb javításokkal \\\

o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o
 

1981. március 23-25. között elsô ízben rendezték meg Tatán a
könnyûzenészek szakmai-politikai találkozóját, amely kiváló
lehetôséget biztosított arra, hogy a kulturális és ifjúságpolitika
irányítói és a szakma képviselôi "kerekasztal" mellett és négyszemközt
tanácskozhassanak, beszélgethessenek a mûfaj égetô problémáiról,
gondjairól, megoldásra váró feladatairól. A háromnapos tanácskozás jó
néhány akut problémát mozdított el a holtpontról és néhány hamis
mítoszt is sikerült eloszlatni. Sajnos – mint azt a Beatrice tavaly
nyár végi feloszlása is jelezte – ez a "ködszurkálás" egyik-másik
esetben már túl késôn történt.
Az alábbi beszélgetést? vallomást? egy késô éjszakába nyúló, élvezetes
összejövetelen rögzítette a magnetofon, Tatán. A jelenlévôk: Nagy
Ferenc és Miklóska Lajos (Beatrice), valamint néhányan a sajtó
munkatársai közül.
 

"...Annak idején, amikor Orszáczky Jackie még itthon volt, egy
alkalommal lejött a mi bulinkra is, megnézte, mit csinálunk. S ha egy
zenész végignézi, mit csinál a másik, akkor már érdekli a dolog.
Jackie a buli után odajött hozzám és azt mondta, jó, amit csinálunk.
Frank Zappa utánérzés, de jó! Én csak néztem... Tudtam, ki volt Zappa,
de nem tudtam, hogy hasonló dolgokat csinál a színpadon. Ez még a
hetvenes évek elején volt, akkoriban a P. Mobil elôdje, a Gesarol volt
a rivális bandánk.

Késôbb változott a zenekar stílusa. Ahhoz, hogy eladható legyen és be
tudjunk kerülni a popberkekbe, stílust kellett változtatni.
Progresszív rockzenével moccanni sem lehetett. Akkor jött az ötlet,
próbáljuk meg a diszkót, ez vadonatúj dolog, megtanuljuk, s lehet
belôle valami. Elkezdtünk próbálni, fél évig gyakoroltuk, mert
kiderült, nem is olyan egyszerû. Utána a mûsorban volt négy diszkó
nóta és a bulikon este 7-tôl 11-ig ezeket is játszottuk. Annyit
sikerült elérnünk, hogy 1977-ben befértünk a Tessék választani címû
mûsorba a Gyere kislány, gyere címû nótával. De még ezt sem fogadták
el simán. Vita volt a szövege miatt. Fintorogtak egyesek, hogy szexes,
félreérthetô. Victor Máté erôltette, hogy na, ne hülyéskedjetek már
gyerekek... Végül valahogy csak befért a mezônybe és mivel abban az
évben rossz volt a színvonal – és ez a nóta jó volt! –, siker lett.
A bemutató est után odajött hozzám a német televíziótól valaki, hogy
neki tetszik a dal, megveszi, menjünk az NDK-ba! Anélkül, hogy valaki
elintézte volna, vagy perkáztam volna valakinek, kétszer voltunk az
NDK-ban, négyszer szerepeltünk az ottani tv-ben és felléptünk a
Friedrich Stadt Palace-ban is. Úgy tûnt, sínen van a dolog. Akkor még
Mónika (Csuka Mónika – a szerk. megjegyzése) is velünk volt. Késôbb
nálunk is csináltak tv-felvételt, a baj csak az volt, hogy a dal nem
került önálló kislemezre, hanem egy csomó kutyaütôvel együtt
nagylemezre tették. Az ügyet azért nem szívtuk mellre, a fontos az
volt, hogy az áttörés megtörtént. Közben fuzionáltunk a Mikrolieddal
és megbeszéltük, hogy írunk 10 hasonló nótát és meglesz a nagylemez.
Csakhogy... Jött a Metronom '77 és tôlünk nem fogadtak el egyetlen
nótát sem. Pedig olyat, mint a Gyere kislány, gyere, írtunk tízet. Ha
rájöttél a diszkó nyitjára, már egyszerû volt. Ma is tudnék ilyen
dalokat írni; mert tudom, mi a titka a dolognak, mit kell elkapni, a
többi már nem érdekes. De tôlünk egy nótát sem fogadtak el, csak a
Mikroliedét. Döntés elôtt álltunk. Vagy elfogadjuk azt, amit ránk
bíznak és akkor kísérôzenekar leszünk, vagy kiszállunk? De ezt meg nem
tehettük meg, mert Mónika a feleségem volt, gyerekem volt és én akkor
a rockkal már leszámoltam. Frank Zappa, Alice Cooper, kit érdekelt?
Úgy gondolkoztam, igen, megcsináljuk a dalfesztivált, utána bekerülünk
az ORI mûsorba, haknizunk, kísérjük Kottyonfitty Klárit vagy akárkit,
teljesen mindegy, adják ide a pénzt. Lázadozás? Marhaság! Befejeztem,
kész, gyerekem van, keresni fogunk, s ez így lesz jól! De hiába
terveltük ki, nem fogadták el egyetlen nótánkat sem. A Metronomon
lekísértük a Mikroliedet, akiket már szívbôl utáltunk, mert a lányok
azt hitték, ôk a sztárok. Hiába énekelt velük Mónika, ô már csak egy
összekötô kapocs volt, s a dolog már csak miatta élt. A Metronom '77
után aztán kirúgtuk ôket.

Ez után történt a váltás. Nekem "szerencsém" volt. Mónika kirúgott,
megszûntem, egyedül maradtam. Ekkor döntöttem – 77 ôszén –, hogy na
most még egyszer nekifogok és azt csinálok, amit akarok. Egy a lényeg,
legyen új banda! "Aput" már régóta ismertem, egy idôben együtt
játszottunk lent a Balatonon. Én a szemében annak idején egy büdös
paraszt voltam. Ô a Korong együttesben játszott és rendkívüli módon el
volt telve magával. A Korong olyan banda volt, hogy ott bárki írhatott
nótát és ha bemutatta, a többiek fogták a fejüket, jaj de jó, állati
tehetséges vagy! Aztán felmentek a színpadra és szenvedtek. Amit
csináltak nem volt rossz, de nem tudták eladni. Amikor elkezdtem
bandát csinálni, Miklóska úgy került a képbe, hogy az elsô
elképzelések szerint még Mónika lett volna a basszusgitáros, de amikor
elment, helyette kellett valaki. Miklós Tibi, a szövegíró ajánlotta,
hogy próbáljam ki Miklóskát. Gondolkoztam a dolgon. Mit kezdjek ezzel
a Miklóskával? Különös figura. Nem lehet fegyelmezni,
összeférhetetlen. Egyetlen dolog szólt mellette, tudtam, jó nótákat
ír. És azt is tudtam, hogy eddig nem talált olyan valakit, aki jól
elénekelte volna azt, amit megírt. Korábban egyetlen jó dolgot
csináltak. 1972-ben a Jézus Krisztus Szupersztárt. De az se jött be.
Nem azért, mert rossz volt, hanem mert azt mondták, ez klerikális
darab... Szóval, úgy gondoltam, hogy ez a Miklóska írhatná a dalokat,
én meg a szövegeket. Mert az álmom az volt, hogy egyszer olyan dalokat
írjak, amilyeneket szeretnék. S most itt volt az alkalom. Tele voltam
ötletekkel, gondolatokkal. Egyik nap aztán elmentem Miklóskához. Olyan
hülye ötlet volt, hogy ki kellett próbálni. Leültünk beszélgetni.
Különösebb dolgokról nem beszéltünk, csak tervezgettünk, ki mit
szeretne. Jöttek a nagy álmok, hogy egyszer majd mi leszünk a
BEATRICE. Persze akkor még az sem volt eldöntve, hogy ez a név
maradjon-e?

Elkezdtünk dolgozni. Miklós Tibi külföldrôl hozott egy kazettát. Egy
ausztrál banda játszott rajta, akik abban az idôben nagy sikerrel
turnéztak. Az AC/DC volt. Meghallgattam a szalagot. Öreg zenészfüllel
azonnal felismertem, ez egy boogie, ez egy rock and roll, ez egy
blues. Eleinte teljesen antipatikus zene volt, semmi érdemleges. Aztán
többször meghallgattam, s egyre jobban tetszett. Ahogy Bon Scott
énekelt. Nekem azóta is ô az isten. Végül levittem a kazettát
megmutatni a többieknek. A két másik tag, Donászi Tibi és Gidófalvy a
Theátrumban játszottak korábban. Bartókot és hasonló zenéket
játszottak annak idején, mondanom se kell, tisztességesen fintorogtak,
hogy na ezt azért mégse... Mondtam nekik, ne kapkodják el, próbáljuk
meg, aztán majd meglátjuk. Sikerült valahogy meggyôzni ôket. Elkezdtük
tanulni a dalokat, közben pedig írtuk a saját számokat. Az elsôt
Miklóska hozta, a Motorizált nemzedéket. Hogy ideológia, meg hasonló?
Szó se volt róla. Mindig utólag magyarázták bele a dolgokat abba, amit
csináltunk. Nálunk ahhoz, hogy az ember valami sajátot tudjon
csinálni, ügyeskedni kell. Elôbb pénzt kell szerezni, megismertetni a
neved. Haknizni, vendéglátózni, másolni, helyezkedni, aztán, amikor
már bemelegítetted a helyet, jöhetnek a saját dolgok. Az a Rice,
amelyik a diszkót játszotta, játszott Bill Haleytôl egy félórát, a
Beatlestôl egy félórát. Vendéglátóztunk azzal a bandával a Margit
szigeti kaszinóban is. A legsikeresebb blokkunk a Beatles blokk volt.
Az emberekben viszont csak az maradt meg, hogy a Beatrice egy diszkó-
zenekar. Fenét! A diszkó csak arra kellett, hogy az éppen divatos
vonalon erôltessük be magunkat a köztudatba. Megélni is kellett
valamibôl. De játszottunk ezzel egyidôben Grand Funkot, Deep Purple-t,
közben, hogy a közönségnek is kedvében járjunk, Mónika elénekelt egy-
egy világslágert, mint a Chirpy, chirpy chip, chip. A második,
harmadik vonal így dolgozik. Akkor még nem nagyon gondoltunk saját
stílusra. Egy volt a fontos, hogy a belsô körre kerüljünk. Az Illés
annak idején a Táskarádióval futott be, ami botrányosan rossz nóta, de
valamivel mindenképpen be kell jutni, s aztán rajtad áll, hogyan élsz
a további lehetôségekkel... Aztán persze mindig kiderül, hogy a dolgok
nem ilyen egyszerûek, és a háttérben komoly erôk dolgoznak, s ezeket
ma már nagyon is jól ismerjük. De akkor még nem ismertük, akkor még
azt hittem, hogy a hit, a tehetség önmagában elég.

Szóval, amikor az AC/DC-t elkezdtem tanítani a többieknek, eleinte
fintorogva csinálták, de amikor belejöttünk, ôk is mondták, egészen
jó, csak még azt nem tudtuk, kell-e majd a közönségnek. Nálunk
akkoriban ilyen zenét nemigen játszottak. Aztán Miklóska hozta a saját
nótákat is. A Motorizált nemzedék után a Jerikót. Jó nóták voltak, de
tele hétnegyeddel. Mondom Miklóskának, te ide figyelj, még nincs
lemez, még nincs semmi, ne hétnegyeddel gyere, ide négynegyed kell!
Itt van ez az AC/DC, igazán nem ördöngös dolog, amit csinálnak, mégis
csoda jó. Egyszerû zene, de mégis van benne valami új. Úgy játsszák a
bluest, ahogy még senki...

Hát így indult a Beatrice! Fogalmunk se volt, hogy közben a világban,
Angliában mi történik. Hogy punkok vannak, botrányok, új zene. Nem is
érdekelt bennünket. Egyelôre csak arról volt szó, hogy megéljünk.
Azért maradt meg a Beatrice név is, mert egy-két vidéki helyen még
emlékeztek rá, megvolt a helyünk. El is adtam rögtön a bandát, de már
Mónika nélkül. Ezek a helyek késôbb lekoptak, mert jött a saját
program, az új dalok. Motorizált nemzedék, Jerikó, Viszlát, Kifakult
sztár, Térden állva, Csodálatos emberi ész... És a közönség is lassan
kezdett megismerni bennünket. Járni kezdtek a Beatricére. 1978 nyarán
már a Budai Ifjúsági Parkban is játszottunk. A vezetôket persze meg
kellett gyôzni, hogy meg tudjuk csinálni a dolgot Mónika nélkül is. Az
elsô bulikon ugyanis alig néhányan voltak és menteni kellett az
üzletet. Egyszer aztán bejött négy szakadt gyerek, leültek az elsô
sorba és tök unottan néztek bennünket. Szám közben odahajoltam
Lajoshoz és mondtam neki: Te, ezekbôl jönnek még ötszázan meg ötezren
és akkor leszünk nagyok. Ezek a szakadtak jönnek majd hozzánk, a mi
zenénk nekik szól.

Ez volt az indulás. Jó volt a banda. Bôrcuccokban játszottunk, ami
akkor még nem volt divat. A zene is új volt, lehetett belôle valami.
Harmadik alkalommal már kétszázan voltak a Parkban és kb. a hatodik
bulin történt meg az, amit vártunk. Összejött a stabil 1000-1500 fôs
Rice közönség. Akkor már rentábilis zenekar voltunk. AC/DC-t, Rolling
Stonest, Deep Purple-t játszottunk és saját dalokat. Keményen! Július
elején aztán az egyik buli alkalmával a 168 órától kijött egy
riporter, hogy interjút akar. Na végre, itt vannak – mondtam magamban
– ezt akartuk, hát csak jöjjenek! Mi akkor a punkról nem beszéltünk,
nem is érdekelt bennünket. A riporter viszont mondja, hogy Ti punkok
vagytok. Nafene! Nem tudtam, mirôl beszél. Nyilatkoztam neki egy
kedveset és ezzel elintézettnek vettem a dolgot. De mint késôbb
kiderült, ez a nyilatkozat nem hangzott el, helyette viszont
kommentálták a koncertet és megkaptuk a bélyeget. Punkok vagyunk.
Elôtte ugyan már kifogásolták, hogy túlságosan kemények, agresszívak
vagyunk, a közönség körében is voltak kisebb botrányok, de punkokról
szó sem volt. A közönség körében akkor már volt egy mag, amelyik
esküdött a Beatricére. Akkoriban mindenki Piramis meg Mobil rajongó
volt, ezeket a srácokat megfogni nem lehetett, a szakadtakat viszont
igen. Nekik senki nem játszott.

Az emlékezetes eset a foci VB idején történt. Ment a buli, a rendezôk
az irodában nézték a tv-t. Mi persze szokásunkhoz híven, löktük a
színpadon a nagy dumát: amit most hallotok, az nem hallható lemezen,
ez nem olyan, mint a többi banda zenéje stb... Nagyon jó volt a
hangulat, a színpadon majd szétrobbant a banda a jókedvtôl. Hathónapos
zenekar voltunk és már elég jól ment a dolog. Lehetett belôle
valami... Arra gondoltunk, ha ez most már ilyen jól megy, akkor két-
három hónap múlva itt mindenki megôrül. A Csodálatos emberi ész címû
nótát játszottuk. Neutronbomba, megsemmisülés... hasonló dolgokról
szól a szöveg. Miklóskával megbeszéltük, hogy szerzünk egy koponyát az
elôadáshoz, de mivel nem sikerült, szereztem egy combcsontot. Be volt
dugva a nadrágszáramba, elôvettem, mutogattam, szopogattam. Utálatos
dolog volt, ez tény, de jól alátámasztotta a mondanivalót. A bulin ott
volt egy régi ismerôsünk, egy kis csaj, akit Tádénak hívtak. Megy a
buli, rendesen rájátszunk a szövegre, egyszer csak a tizedik sorból
beindul a kis csaj, mászik elôre a fejeken át, odaáll a színpad elé,
bemutat és ordít: Ferooooo! Körülnéztem, hol vannak a rendezôk.
Láttam, senki sincs a közelben, mondtam magamban, ennek a csajnak most
fel kell jönnie! Innen már manipuláció volt az egész. Mondtam neki;
gyere! Éreztem, hogy valami óriási dolog sül ki belôle. A csaj a
színpadon azonnal elkezdett táncolni. Szuper jól csinálta. Olyanokat
mûvelt, amivel úgymond, nem értettünk egyet, de hagytuk. A következô
történt: terpeszben álltam, és énekeltem az egyik AC/DC nótát.
Miklóskáék üvöltöttek, teljes a sakál-vokál, egyszer csak érzem, hogy
a lábam között valami motoszkál, s ahogy lenézek, látom a csont ott
van elöl és a kis csaj hátulról csüszköli. Én, mintha mi sem történt
volna, átlépek a csonton – úgy kell csinálni, mintha nem értenék
egyet a dologgal, különben is miért nincsenek itt a rendezôk, tessék
ezt a nôszemélyt kivezetni! – közben persze kinézek Miklóskára, hogy
ááááá! nagyon jó a buli, ez kell! Fél szemmel a közönséget is
figyeltem, mit csinálnak. Teljesen bezsongtak. Egymás hátát
csapkodták, röhögtek. Ôrjöngés volt. A közönség átment hülyébe. A kis
csaj, amikor látta, hogy tiltakozok, átpártolt Miklóskához.
Körbetáncolta, kellette magát, én meg intettem, hogy Apu legalább
csináljon úgy, mintha nem tetszene neki a dolog. Erre Miklóska is
elkezdte, hogy na dehát, mégis... A csaj erre fogta magát – hülyék
vagytok felkiáltással – belökte a csontot magának és azon elkezdett
melózni. Ilyen show-t életemben nem láttam. Lenézek az elsô két sorba,
ahol a kemény gyerekek álltak. Négy kiló szög mindegyiken, Patkány és
a többiek... Egyszer csak megindulnak és komótosan másznak fel a
színpadra, körbeállnak. Mit mondjak, beszartam. Mert mi van, ha
összetörik a cájgot, amit keservesen szedtünk össze. Idegességemben
húzni kezdtem a rágógumit, mire ôk is húzni kezdték és elkezdtek
táncolni. A csajnak közben a torkára szaladt a csont. Teljes volt az
onanizáció! Egy gomb tartotta már csak az ingét és az egyik melle
állandóan kikéredzkedett. Te jó isten, mi lesz, ha kibuggyan!? Ez lesz
a legnagyobb szám, tutti, hogy ettôl mindenki megôrül. A csajnak ki is
bomlott az inge és elkezdett a mellével játszani. A közönség persze
azonnal ôrjöngeni kezdett. Na, de erre már megjelentek a rendezôk is.
Hello, mi folyik itt?! Behívtak az irodába. Tudtam, gáz van, ki kell
találni valamit. Azzal nyitottam be, hogy Lacikám, azért jobban
odafigyelhetnétek, mi történik. Ne haragudj, ha a Piramist meg
tudjátok védeni az atrocitásoktól, akkor védjetek meg bennünket is! –
Miért nem lökdösted le ôket? – kérdezik. – Még csak azt kellett
volna, hogy ezek a bôrösök aztán megtámadjanak és megkéseljenek. Mit
képzeltek, inkább játszom, minthogy kitegyem magam támadásoknak. Na,
valahogy elsimult a dolog, ez a szöveg mentett meg bennünket. Már azt
hittem megúsztuk, amikor ez a rádiós botrány kipattant. Kapok egy
táviratot a Parktól, hogy menjek be hétfôn. Bent jön a szöveg, mit
csináltatok, a rádió is foglalkozott az üggyel, botrány van, nem
tudunk mit tenni, a tanács azonnali hatállyal leállította a bulit.
Nagyon sajnáljuk, de ki vagytok rúgva! Ekkor kezdôdött a Beatrice ügy.

Tudtam, hogy a dolog igazságtalan, mert nem csak rajtunk múlt, hogy
így alakultak a dolgok. Késôbb az ORI-ban volt egy tárgyalásunk, ahol
elôvettek egy jegyzôkönyvet és sorolták, a rádióban magukról azt
mondták, hogy a színpadon láncokkal összekötik magukat... Micsoda? –
Kérdezik a Park igazgatóját. Mondja, hogy ô ilyenrôl nem tud. Na akkor
menjünk tovább! A színpadon ilyen és ilyen szövegek hangzottak el:
támadás, meg hogy ne dolgozzatok!... Utána derült ki, hogy egy Sex
Pistols koncert külsôségeit írták le, akik mindenfélét kiabáltak.
Szóval elolvasták, mi az a punk, hogyan zajlik egy punk koncert, ott
miket kiabálnak, milyen jelvényeket viselnek, s ezt az egészet
átültették ránk. Akkor lett a Beatrice punk banda. Holott azt se
tudtuk, mi az a punk? Utána persze már mi is elkezdtünk érdeklôdni, s
megdöbbentô volt, amikor összeszedtük az információkat és rájöttünk,
hogy amit mi akartunk, azt megcsinálták nyugaton. Akkor kezdték el
ideologizálni, hogy miért írtam én ezt meg azt, mert hogy errôl
énekelnek a punkok is. Miért adtuk ki a jelszót, hogy támadás, mit is
jelent az, hogy Jerikó falai?...

Mi, amikor ezeket a dalokat megírtuk, csak az volt a szemünk elôtt,
hogy nekünk is van helyünk a nap alatt, mert jogunk van hozzá, mert
úgy érezzük, hogy tehetségesek vagyunk. A magyar rockzene helyzete
azért ilyen rossz, mert összefonódások, klikkek, monopolhelyzetben
levô intézmények urainak a kezében van. Csak optimisták lehetnek a
dalok. Másfajta dal hivatalosan nem létezik. Hogy érthetô legyen mirôl
beszélek: a színházi életben van operett, tánc, balett, opera,
komédia, színmû, dráma. A rockzenében is vannak zenekarok, amelyek az
operettet képviselik. Jól is csinálják, amit csinálnak. De helyet
kellene adni a drámának is. A Beatrice ebben a mûfajban a drámai
vonalat képviselte. Mi kezdetektôl fogva csak zenélni akartunk.
Miklóskával csak egyben egyeztünk meg. Írhat annyi nótát, amennyit
akar, a lényeg, hogy egyszerûek legyenek. A szimfóniákat ráér megírni
30 év múlva is. Mi életérzéseinket, saját gondolatainkat írjuk meg, s
amikor elôször lefordították nekünk a punk szövegeket, akkor jöttünk
rá, hogy ezer kilométerre hasonlóképpen gondolkoznak. Pedig ôk egy
másik társadalomban nôttek fel. Hát ez meg hogy lehet? Atyaúristen!
Mások már kitalálták azt, amit mi kitaláltunk, megcsináltunk. Az elsô
megdöbbenés után aztán az volt a véleményünk, hogy menjenek ezek a
k... anyjukba, nem érdekel bennünket a punk. Mi magyarok vagyunk, itt
élünk, ezek a mi gondjaink. Lajos is nagyon pipa volt, hogy végre
összejön valami és kiderül, hogy más már lelôtte a témát.

A bulikat azért csináltuk tovább. Csepelen játszottunk az Ifjúsági
Parkban. Akkor már híre ment a Beatrice ügynek, elindultak a pletykák
és egyre többen jöttek a koncertre értelmiségiek is. Augusztusban
Gödön találkoztunk Kôbányaival. A régi közönség persze jött utánunk,
bárhová mentünk és bennünket is kezdett érdekelni, kik is ezek a
gyerekek? Gödön, a buli elôtt beszélgettünk is velük. Meghirdettük,
hogy gyertek ki délelôtt tízre, strandra megyünk, együtt leszünk.
Egész nap dumáltunk velük, s az volt a benyomásom, hogy mi ezeknek a
gyerekeknek az életében komoly szerepet játszunk. Jelentünk valamit
nekik, kapnak tôlünk valamit, amit másoktól nem. A koncert délután
ötkor kezdôdött és amikor kimentem a színpadra, olyan ragasztószag
volt a teremben, hogy nem lehetett megmaradni. A srácok egész nap
szívták, parkánt szedtek, még én adtam nekik pénzt, hogy inkább sört
vegyenek, ne hülyítsék magukat!

Ezt a napot, a beszélgetéseket a buli után sokáig elemeztük. Elsô
pillanatban megdöbbentünk, mert elôjöttek a fasisztoid ideológiák és
érthetetlen volt, hogy egy 12 éves srác miért gondolkodik így? Ezek a
srácok elmondták életkörülményeiket, hogy nincs senkijük, hogy nem
hallgatják meg ôket sehol, senki nem törôdik velük, hogy fölöslegesnek
érzik magukat. S akkor jöttünk rá, hogy itt valami tragikus dolog
történik körülöttünk, egy olyan réteget találtunk, akikkel nemcsak
rockzenekarok nem foglalkoznak, de a társadalom sem törôdik velük. S
ha már kinyitottuk ezt az ajtót és benéztünk, nem mondhatjuk, hogy hát
igen, ilyen is van, menjünk tovább, mert nekem semmi közöm ehhez, én
nem akarom ezt látni. Ahhoz, hogy az apád iszik és veri a családját,
ahhoz, hogy a mostohaapád megnyomott és most már rendszeresen használ,
ahhoz, hogy kivert kutya vagy, hogy kitagadtak otthon... Nem
mondhattuk ezek után, hogy van nekünk elég bajunk, miért foglalkozzunk
mi mások nyomorúságával is? Nekünk fel kellett vállalnunk ezeket a
gyerekeket! Ha a banda rossz lett volna vagy nem arról énekel, ami
ôket foglalkoztatja, nem hiteles, amit csinál, akkor biztos, hogy nem
jövünk így össze.

Egyszer Lajossal beszélgettünk és rájöttünk, hogy a magunk
élethelyzetében, a zenében ugyanúgy a periférián vagyunk, mint ezek a
srácok. Talán azért szerettek meg bennünket, mert arról énekelünk, ami
foglalkoztatja ôket. Ez az érzés, az esélytelenség, a kitaszítottság,
a perifériára szorítottság érzése sokban azonos. Hátrányos helyzetben
vagyunk és a kitörési lehetôség minimális. Késôbb persze a kölcsönös
kapcsolat kihatott a nóták születésére is. Ahogy megismertük azokat a
problémákat, amelyek a gyerekeket foglalkoztatták, igyekeztünk dalba
is foglalni azokat. A Kislány boogie például akkor született, amikor
az egyik lány úgy maradt és gyereke született.

Aztán a Mozgó Világban megjelent Kôbányai cikke Biztosítótû és
bôrnadrág címmel és ettôl kezdve a Beatrice ügy politikai ügy is lett.
A Rice túldagadta önmagát és egy idô után azt vettük észre, hogy
tehetetlenül sodródunk az eseményekkel. Hurokból hurokba lépünk és
egyre inkább azzal voltunk elfoglalva, hogyan húzhatnánk ki magunkat a
dologból. Így lett végül is a Beatrice "botránybanda", ami eleinte
nekünk is állatira tetszett. A nagy felhajtás. De aztán kezdtük
észrevenni, hogy már csak eszközök vagyunk, manipulálódunk...
Megfélemlítettek, kitiltottak, leállítással fenyegettek bennünket.
Kezdett egyeseknek veszélyessé válni a zenekar. Mi akkor ezt nem
vettük észre, hogy ez veszélyes dolog volna. Közben aztán annyira
felgyorsultak az események, hogy már nem lehetett megállítani a
dolgokat. Bennünket elkönyveltek egy skatulyába és onnan kimászni nem
lehetett. De azért megpróbáljuk, csináltunk egy új koncertprogramot,
az Európát, ami minden tekintetben más, mint amit korábban csináltunk.
Nyitás... A munkamódszer továbbra sem változik, megpróbáljuk azt az
elsô hullámot rögzíteni, ami alkotás közben ér bennünket érzelmileg,
tudatilag. Azt is kijelenthetem, hogy mi nem tartozunk sehová, a
magunk útját szeretnénk járni. Az, hogy a bandával mi lesz, teljesen
mellékes. Nem egyezkedünk senkivel. Mi csak zenélni szeretnénk,
dalokat írni, elôadni, ahogy mi érezzük, mi látjuk a világot..."

Sebôk János

o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o

Köszönet Katona Zsuzsának.