Forrás: Magyar Narancs, 1995. február 23., 37. o.
/// néhány apró javítással \\\
o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o -
o - o - o - o - o - o
Szelevényi Ákos (28 éves) 1986-ban ment el Magyarországról,
hogy
Párizsban néhány, kétkezi munkával,
sok gyakorlással, bárzenéléssel
tarkított év után zenekart szervezzen. Ez a zenekarszervezés
mára
odáig fajult, hogy néhány hete megjelent Szelevényi
Ákos második CD-
je. Közben arra is megérett az idô, hogy egy idôre
hazajöjjön,
koncertezni.
Magyar Narancs: Miért megy el egy húszéves fiú
Magyarországról 1986-
ban?
Szelevényi Ákos: Sok negatív dolog történt
velem. És képtelenségnek
tûnt, hogy fejlôdjek.
MN: Csak szakmai okok miatt disszidáltál?
SZÁ: Nem. Volt egy konzisokból álló zenekarunk.
Elég sokat
játszottunk, volt, amikor heti háromszor léptünk
fel. És akkor éjjel
mész haza a IX. kerületbe, igazoltatnak, mert nem úgy
vagy öltözve,
ahogy a többiek. Aztán megtudták, hol szoktunk sörözni,
bejártak
oda, és elkezdtek baszogatni...
MN: Mikor vetted kézbe a szaxofont?
SZÁ: Tizenhat éves voltam. Gyorsan mentek a dolgok, két
évre rá már
bent voltam a Konzervatóriumban.
MN: Koncerteket adtál. Egyszer a Pecsában, szabadtéren,
a Pajor
lökdösött le, hogy kezdhessen a Neurotic.
SZÁ: Ez egy intenzív idôszak volt. Marha sok emberrel
ismerkedtem
meg, sokat mozogtam, játszottam ilyen-olyan együttesekben,
amik nem
feltétlenül jazzegyüttesek voltak. Zombi, 2-es mûsor,
Balkán
Tourist.
MN: Hakniztál az undergroundban?
SZÁ: Nem volt az érdektelen, de sosem gondoltam, hogy
ez lenne a
zenei útkeresés.
MN: Kint egybôl dolgozni kezdtél?
SZÁ: Nálam volt a szaxofonom, néhány zokni
és egy-két kazetta. Tehát
minél gyorsabban ismerkednem kellett. Ezért lejártam
jammelni. Két
hónap után már csörgött a telefonom,
hívtak az ismerôseim.
MN: Nem tanultál kint tovább?
SZÁ: Az iskola ott van, elôtted. Párizsban az a
jó, hogy könnyû
megismerkedni emberekkel. Így találkoztam Steve Grossmannel,
Sonny
Rollinssal, Archie Shepp-pel, tanultam abból, hogy megismertem
Archie Sheppet. Mert ugyanaz sugárzik a személyébôl,
mint amit a
zenéjébôl hallasz.
MN: Zeneileg hatott rád?
SZÁ: Emberileg. Zene ugyanis nem jön zenébôl.
Elsôsorban vagyunk
emberek, és csak azután zenészek, újságírók
vagy lakatosok. Bármi
történik hát veled, az neked szolgál.
MN: Olyan vagy, amilyen a zenéd?
SZÁ: Nem hiszem, hogy a kettô elválasztható
lenne. Miután kijött az
elsô lemez, rádöbbentem, hogy amit játszunk,
önéletrajzírás. És
amikor a másodikon dolgoztunk, azt hittem, máshogy lesz,
de
tévedtem.
MN: Hogy lehet olyan címet adni egy számnak, hogy Transsylvania?
SZÁ: Ott nem tudják, mi az. Legtöbbjüknek arról
sincs fogalma, hol
van Magyarország, hát még Erdély. Ezért
ez ott kuriózumnak számít.
MN: Akkor is csináltál volna ilyen számot, ha
itthon maradsz? Nem
attól értékelôdött föl benned
ez a kultúrkör, hogy elmentél?
SZÁ: Nem hiszem. Valószínûleg ugyanezekkel
a témákkal foglalkoznék,
csak lehet, hogy máshogy szólnának.
MN: Hogy alakult ki a mai zenekar?
SZÁ: Eleinte klubokban játszottam sztenderdeket, de ez
egy idô után
nem érdekelt. Leálltam ezzel a zenével, egyik
napról a másikra, és
elkezdtem gyakorolni. Egyedül. Ráakadtam új hangszerekre,
elkezdtem
írni az ötleteimet. Philippel, a dobossal egy olyan helyen
találkoztam, ahol ütôsök gyakoroltak. Évek
óta dolgozott egy
színházi társulattal, egy olyan trilógiát
terveztek, amiben
színészek és zenészek együtt szerepelnek.
Szükségünk volt még
zenészekre, így találtuk meg a többieket.
MN: A színház óta tudod eltartani magad zenélésbôl?
SZÁ: Igen. Azelôtt voltam segédmunkás építkezésen,
nyomdász, minden.
A nyomdában eltöltött egy-két hónap
sokkal produktívabb volt
zeneírás szempontjából, mintha állandóan
gyakoroltam volna.
MN: Nyolc óra munka után hazamentél zenét írni?
SZÁ: A zenét írod, miközben vágod a
papírt. Egy idô múlva minden
zenévé alakul.
MN: Van fül a zenétekre odakint?
SZÁ: Nagyon pozitívak a visszajelzések. Csak nehéz
eljutni a
közönséghez. Mert fázik a szervezôk füle.
Félnek rizikót vállalni.
Pedig rajtuk keresztül vezet az út. A színházzal
viszont rengeteget
játszunk, és ezeket az alkalmakat használjuk ki
a fellépésre.
Elmegyünk egy városba, ott lemegy az elôadás
három-négyszer, nyomunk
néhány koncertet, a maradék idôben pedig
"kultúrakciókban" veszünk
részt. Játszottunk nyomornegyedekben meg börtönben.
Most azt
próbálom megszervezni, hogy játszhassunk az összesben.
Soha még
ilyen közönséggel nem találkoztam.
MN: Mert?
SZÁ: Mert más az idôvel való viszonyuk. Minden
egyes pillanatnak,
hangnak és gesztusnak fontossága van számukra.
Ezt nem lehet
összehasonlítani egy koncerttel, amire veszel jegyet, a
pénzedért
megnézed, mit csinálnak a gyerekek, és valójában
nem történt semmi.
MN: Milyen zenét hallgatsz otthon?
SZÁ: Jazzt alig. Mostanában fôleg Frank Zappát. Meg kortárs zenéket.
MN: Szándékosan kerülöd a tradicionális
jazz-sémákat, mégis
fogyaszthatóbb lett a második lemez.
SZÁ: Engem ez nem érdekel. Nem akarom, hogy kommerciális
legyen.
Olyan zenét akarok csinálni, amiben megtalálja
a magáét az, aki a
rockot, a komoly zenét vagy a jazzt szereti. Hogy mindenkihez
szólhasson. De ez nem stíluskérdés. Ha
stiláris élményt kap tôlem a
hallgató, akkor én elsírom magam.
MN: Látsz arra esélyt, hogy Franciaországban szárnyára kap a hír?
SZÁ: Nem hiszek ebben. Olyan ez, mint egy folyam, amibe cölöpöket
versz le néha. Nekem tényleg nagyobb boldogságot
okoz, hogy tudom: a
második lemezt hallotta a Jura hegységben egy kisgyerek,
aki imádja.
Ott tényleg történt valami. Mint a börtönben.
MN: Most játszol elôször Magyarországon.
A "szülôhazádban", amire
büszke vagy. És együtt fogsz koncertezni Dreschsel,
akire felnézel.
Milyen érzés ez?
SZÁ: Tizenöt éves koromtól hallgattam Misit.
Minden pénteken, a Bem
rakparton. Szombat hajnaltól vártam a péntekeket.
Nagyon fontos
szerepet játszott az életemben a zenéje. Most
az elsô koncert utolsó
hangja elôtt megpróbálom nem megérteni,
hogy itthon vagyok. Ha addig
túlélem, oké. Mert nem akarom, hogy az érzelmeim
megöljék a zenét.
Számomra nagy szó Magyarországon játszhatni.
Azt mondják, a boldog
élet az, amikor az ember meg tudja valósítani
a kamaszkori álmait.
Én meg a kamaszkori álmaim szerint élek.
MN: Amikor kikerültél a zárt világból,
biztos mindent kipróbáltál,
szereket, helyeket, és belevetetted magad a kinti életbe.
SZÁ: Ne beszéljünk a szerekrôl, mert az nem
fontos. Azt úgyis ki
kell próbálni, aztán el kell hagyni, mert nem
szabad benne maradni,
ez tiszta. Fontosabb volt nekem a buddhizmus. Évekig tartottam
rendszeresen lelki gyakorlatot, és pont olyan jó volt
azt megélni,
mint amilyen jó most, hogy már nem élem meg. Attól
függ minden,
milyen széles az ember válla. Minél szélesebb,
annál inkább
belemehet szélsôséges dolgokba. Kicsit ezért
is vagyunk itt. Mármint
a földön.
Csejdy András, Galotti Balázs
o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o