Forrás: Bercsényi 28-30. 1983-87. 73-75 old.

/// kisebb stiláris javításokkal \\\

o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o

HL: Van-e párhuzam a Trabant zenekar és a 79-80-ban
létrejött nagyszámú, fiatalokból, gimnazistákból álló,
posztmodern gondolkodású, new wave-nek nevezett együttesek
között, s ha igen, milyen természetû?

VJ: Nem tudom, a többi zenekar hogyan alakult. A Trabant
úgy lett, hogy a Méhes Marietta, a Lukin Gábor meg én
gyermekkorunk óta jó barátságban voltunk és a Gábor mindig
zongorázott, én meg ajándékoztam a Gábornak egy gitárt.
Képtelen voltam megtanulni gitározni, bár nagyon szerettem
volna, Gábornak adtam a gitáromat, aki hihetetlen
sebességgel megtanult gitározni, plusz bevallotta, hogy írt
két számot zongorára. Mondom, hát ez ragyogó, akkor majd a
Marietta énekli, én meg írok hozzá egy verset, úgyhogy
azonnyomban hozzáláttam és így megszületett az "Elszaladni
késô" és a "Kacsa" néven ismert szám. Nahát lett ez,
közben mi is lelkesen figyeltük, hogy mi is történik a
városban, s ki is szúrtuk a két legjobb zenekart, az URH-t
és a Balatont. Nekem akkor meghalt a legjobb barátom, a
Hajas Tibor, és pont a Gábor meg a Marietta volt állandóan
velem és nagyon jó volt, hogy hozzáláttunk valamihez.

HL: Én nem is tudtam, hogy neked ez ilyen kézzelfoghatóan
kötôdik a Hajas halálához. A versekbôl, lényegesen
leszelidítve ugyan, de sugárzik valami abból a szellembôl.

VJ: Hát én úgy érzem, hogy azért ez kitörülhetetlen.

HL: Én igazából errôl nem akartalak kérdezni, de ha már
elôkerült, én látok egy elég nagy változást ettôl kezdve a
munkáidban a fotó felôl a festészethez, az akciótól a
zenéhez.

VJ: Nem olyan éles fordulat, én ezt megfogalmaztam annak
idején és arra gondoltam, hogy pillanatnyilag, legalábbis
abban az idôben ez a fordulás volt a legnagyobb tilos, amit
én megengedhettem magamnak, hogy ezt a káprázat-világot
valami olyanná formáljam, amiben jól érzem magam, és
ragyogó társak voltak mellettem.

HL: Kicsit visszatérve erre a fordulatra, ami 1980
környékén az egész magyar kulturális életben végbement,
ezzel kapcsolatban az a véleményem, hogy a Hajas féle
töltésnek, tehát egy ilyen expanzív, egész társadalomra
kiható mûvészetnek ebben az új kulturális kontextusban ti
vagytok a legfôbb letéteményesei.

VJ: Én azért játszom egyébként az Európa Kiadóban. Mert
rend van benne, egyfelé figyel, és ha a Hajas élne, akkor ô
is látná, hogy a front áttevôdött. Például emlékszem rá,
hogy azért nem lettem festô, mert egy festmény egy
fényképezôgép mellett ôsemberi dolog és utána pont azért,
mert hogy ôsemberi és a zenében is egyébként leginkább ez
az ôsemberi dolog érdekel, szóval az én igazi zeném nem a
Trabant és nem az Európa Kiadó, hanem a Himnusz. De tudom,
hogy a világ még éretlen és sajnos a Himnusz is, úgyhogy
sokkal eredményesebb ezekkel a Bach-i eredményekkel együtt
elkészíteni a zenét, és behangolni a hangszereket és
temperált skálán mozogni, mert kommunikatívabb, mint
mondjuk a Himnusz, ami esetleg erôteljesebb, de nem biztos,
hogy mindenkinek.

HCs: A Spions, az URH, a Kex karakteres társadalmi
mondanivalójú zenét csináltak, aztán az Európa Kiadó
folytatta és megjelent mellettük egy csomó együttes, a
Balaton, a 2. Mûsor, a Trabant és mások, akik lassúbb,
harmonikusabb, romantikusabb, állóbb zenét adnak elô.
Szóval szerintem nagy különbség van az Európa Kiadó és a
Trabant között.

VJ: Az Európa Kiadót ha ráteszem egy sínre, akkor azt úgy
hívom, hogy a heroikus avantgarde útja, s ez tôlem nem
idegen, sôt csukott szemmel is könnyedén mozgok rajta. Jó
iskolába jártam, és büszke vagyok a mestereimre.

HCs: Ezt a szakítást próbálom elôhozni, egy következetes,
radikális vonal felcserélését egy játékos, ôsemberi,
egyszerû, gyermekies, álló dologgal, ami inkább csak úgy
figyel a dolgokra.

VJ: Én úgy hívom, szent mozdulatlan.

HL: Ez nagyon jó.

VJ: A munka az Európa Kiadóban nekem olyan, mint egy
meditációs gyakorlat, mint akik teleaggatják magukat ilyen
kampókkal, nem mûvészetbôl, hanem vezeklésbôl, vagy csak
egyszerûen bemutatva azt, hogy mire képes az emberi test és
az emberi lélek.

HL: Csakhogy a Csabinak szerintem ott van a gubanc, hogy
úgy látszik, ezen az állapoton Magyarországon
túllendültünk.

VJ: Azzal nem érdemes áltatnunk magunkat, mert van itt
kényszermunkatörvény, meg van itt még számtalan baj, amin
mind át kell lendülni és amin folyamatosan dolgozni kell. A
mi zenénk nagyon ragaszkodik ehhez a Bach-i kanyarhoz,
nagyon fegyelmezett, valódi harmóniákból tevôdik össze,
mert ez egy kulturális szolgáltatás. Szóval, nem lehet ezt
most már csinálni, hogy rockzenész az illetô, vagy festô,
vagy fényképész, mert "a taoista belepisál a specialista
szájába" mondja a közmondás és ez így van, ez a leonardói
dolog lenne az ideál, de ennél sokkal több médium van és a
mûvészet maga is fejlôdött. Ha elmegyek a filmszemlére és
látom a Fábri Zoltán festményeit, és most tökmindegy, hogy
milyenek, de legalább vannak, ezt a legfontosabbnak tartom,
s ha egy építésznek gyönyörû bútorai és rajzai vannak, az
igenis tetszik.

HL: Engem most legjobban az izgatott fel, hogy már
másodszor említed Bach-ot. Ez micsoda neked, valami
viszonyítási pont? Pilinszky például Bach zenéjét unalmon
túli zenének nevezte, mert van bátorsága ahhoz, hogy ezen
az unalomhatáron biztonságosan elidôzzék, és ez szerintem
borzasztóan igaz a Trabant zenéjére is, pláne egy ilyen
környezetben, mint az URH, vagy az EK. Kerül minden olyan
radikális és karakterisztikus fogalmat, mint az eredetiség,
politikum, társadalomformálás, és sokkal köznapibb,
romantikusabb fogalmakból építkezik, mint amilyen például
az álom, a tükör, a fény.

VJ: Énszerintem ezek a versek mutatnak egyfajta
szinkronitást a heroikus vonallal, azzal a különbséggel,
hogy igyekeznek azokat az apró rezdüléseket is
megfogalmazni, amik tényleg átmennek az emberen. A
versekben ezek néhol átlépnek határokat, de mindig
visszatérnek a saját medrükbe, amit én mozdulatlanságnak
hívok.

HL: Na tessék, megint itt a Pilinszky, mert ô ezt
mozdulatlan elkötelezettségnek nevezte.

VJ: Igen, mert ezek buddhista doktrínák tulajdonképpen, de
érvényesek az iszlámra, a keresztény és kommunista világra
is, mert ez egy Föld, a naprendszerben az egyik bolygó,
amin az ember a legfejlôdôképesebb mutáció.

HCs: Én már csak azt szeretném megkérdezni, hogy ez a
"posztmodern szociálimpresszionizmus", ahogy saját
tevékenységeteket jelölitek, ez micsoda?

VJ: Én totál úgy terveztem, hogy ezt a fajta mûvészetet úgy
kell megvalósítani, hogy a szemnek és a léleknek olyan
táplálékul szolgáljon, hogy ne legyen kétely benned, de nem
egészen erre törekedtem, mert már elôtte megtanultam, hogy
ez megtévesztés és hogy folyamatosan fennáll. A dolgokat
elhiszem, mert valóságosak, csak közben tudom, hogy
múlandóak velem együtt és mindez nincs, mert átmeneti
állapot. Nem azért, mert a lélek örök, ezzel nem csapom be
magam, hanem mert tapasztalom, hogy egy kukk sem igaz az
egészbôl. De ha ez a szemlélet eluralkodna, akkor nem is
történne semmi a világban. Tibetnek ez lett a veszte, ezért
tudtak oda bemenni a kínaiak, elpusztítani egy több ezer
éves kultúrát.

HL: Akkor mi az alappont?

VJ: Az, hogy ez káprázat, és akkor már nézzen ki úgy, ahogy
én szeretném, ezért hozzáteszem azt, amit én kellemesnek
látok, akkor az elkezd mûködni és olyan lesz a
káprázatvilág.

HL: Nem tudom, emlékszel-e arra, hogy mi a Bercsényiben 83-
ban(?) csináltunk egy kiállítást "Az avantgarde meghal"
címmel. Akkor mi lefolytattunk egy elég hosszú
telefonbeszélgetést, de még most sem világos számomra, hogy
Te hogyan hidalod át magadban ezt a halált?

VJ: Nem halt meg, mert minden véges, és egy ponton kezdôdik
újra úgy, ahogy a kozmoszban van ez az expanzió, ami tart
egy ideig és akkor újra kiürül az egész tér, abban
elkezdôdik újra egy mozgás, összeér, két részre osztódik és
máris ott vagyunk ugyanannál a pontnál, hogy kialakul a nôi
kozmosz, a férfi kozmosz, és abból fejlôdik tovább az élet.

HL: No igen, csak igazából az egész körben, amit Ti
képviseltek, nem a Trabanttal, hanem a festészetben, engem
az izgat a legjobban, hogy azt, amit a magyar avantgarde
kezdett a 60-as években Balatonbogláron, itt-ott, ti
tudtátok a legpregnánsabban átmenteni.

VJ: Nézd, mert ott voltunk a kezdetnél...

HL: Nem azért.

VJ: De azért, mert én igenis ott voltam már 69-ben, mikor a
Galántai Bogláron kiállítást rendezett a kápolnában, s én
ott egy csomó embert megismertem, s a Galántai valami
fantasztikus volt, hogy milyen szeretettel fogadott
bennünket, és nagyon jó volt ott. Nagyon furcsa volt
megtudni azt a sok ellenállást, ami történik a hatalom
részérôl vele szemben. Én totál ilyen kommunista gyerek
voltam, úgy képzeltem, hogy szabadság van, s úgy is éltem,
s úgy 12-13 éves koromtól ütéseket kaptam, meg
figyelmeztetést, hogy a hatalom mást akar, mint én, a
szabadság az tilos. És mit látok, hogy ez a folyamatos
határátlépés azért építi a társadalmat is, és a hatalmat is
átalakítja. Nem azért, meg én megértem egy fiatal felnôtt
kort, és kevésbé igazoltatnak a rendôrök. Én rájöttem
magára a szisztémára, hogy igenis arra mennek rá, hogy a
kiskamaszokat annyira terrorizálják, hogy mire felnôttkorba
érnek, addigra állandó stresszben és félelemben éljenek. Én
28 éves koromban voltam Nyugat-Európában elôször, és ha
valamit jelent nekem Nyugat-Európa, az az, hogy olyan,
mintha letennél egy hátizsákot, ami kôvel van teli, pedig
különben nincs ott semmi.

HL: Ezt én értem, de...

VJ: Ha érted, akkor azt mondd meg, mit tennél, hogy ez a
hátizsák már itt le legyen téve?

HL: Hogyha én ezt meg tudnám mondani, vagy bárki, az nagyon
jó lenne.

VJ: Én azt tudom érte tenni, hogy dolgozom a Trabantban, az
Európa Kiadóban, használok médiumokat arra, hogy ennek a
mozdulatnak a megtörténtét elôsegítsem.

HL: Köszönjük a beszélgetést.

o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o