Vetô János képzômûvész, muzsikus
Forrás: Magyar Narancs, 1995. január 12., 36-37. o.
/// javított szöveg \\\
o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o -
o - o - o - o - o
Néhány éve Koppenhágában él
családjával – ô úgy mondja: lakik. Ôsszel
három kiállítása volt (Liget Galéria,
Vízivárosi Galéria, Tûzoltó u.
72.), részben feleségével, Maria Lavmannal
együtt, akivel – Mia Santa
Maria és Kina Herceg néven – közös kazettája
is megjelent
(Mosolyszünet, Bahia). Mariát mai napig zavarja,
hogy hívôk
érzékenységét sértheti a János
hódolatát kifejezô becenév; hercegi
rangját Baksa Soós Jánostól kapta a
most 41 éves Vetô, aki talányos
hangzása és szépen írható formája
miatt kezdte Kina néven szignálni a
csak Zuzuként emlegetett Méhes Lóránddal
közös festményeit. Hogy végre
neki is legyen beceneve. Azt mondja, nem profi mûvész:
se portfóliója,
se listája arról, mikor, hol, mit csinált,
azt meg végképp nem tudja,
mije hol van.
Magyar Narancs: Festesz, fotózol, zenélsz: hogy kezdôdött?
Vetô János: Egyik szülte a másikat. Gyerekkoromban
volt egy
diavetítôm. Kivágtam papírból egy
olyan széles csíkot, mint a film,
arra rajzoltam, és azt vetítettem magamnak.
MN: Át tudta világítani a papírt?
VJ: Igen, gyönyörûen. Szép homályos lett
és olyan színû, amilyen
tollat, ceruzát használtam.
MN: Aztán jól elégett a papír.
VJ: Ha sokáig ott hagytam egy képet, elégett. Az
is szép látvány. Ez
volt a kezdet, ahol már egyszerre van rajz meg fény.
De nem nagyon
érdekelt, hogy mûvészetet csináljak. Talán
a versírás volt az
egyetlen, amit komolyan vettem. Néha rajzoltam a könyveimbe.
Kaptam
egy orosz filmfelvevôt, amibe reménytelen volt Magyarországon
filmet
venni, egyszer tudtam vele forgatni. 13-14 éves koromig örökké
filmeztem, film nélkül. Aztán a Doxa, Dobos Sándor,
a Kex elôdjének, a
Wastapsnak és késôbb a Mininek a dobosa megmutatta,
mi van a
sötétkamrában, a Tóth Jancsi meg, a Kex roadja
megtanított hívót és
fixírt csinálni. Ez 1969 körül lehetett. Eleinte
diavetítôvel
nagyítottam. Fényképezni kezdtem, két fôtémám
volt, a villanyvezetékek
meg a Kex. Állati beállított képeket csináltunk.
Valaki mondta, jobb
csíkban tárolni a negatívokat. Hogy kiugorjanak
a filmek, beraktam
ôket a kádba, de még merevebbek lettek, erre hozzáengedtem
egy kis
meleg vizet. Akkor felhívott a Baksa, hogy megyek-e koncertre.
Mire
észbekaptam, leolvadt az emulzió. Egy korszak akkor megszûnt.
Viszont
tanultam valamit a fényképezésrôl. Aztán
rájöttem, hogy fényképezni
csak tükörreflexes géppel lehet. A gépek fontosabbak
voltak abban az
idôben, mint a képek. Aztán egyszerre csak a képek
izgalmasabbak
lettek. Rájöttem, mettôl meddig tart egy kép.
MN: Formális képzésben is részesültél?
VJ: Jártam TIT-tanfolyamokra a technikát megtanulni, ott
kémiázás
ment, fénytan, gradáció, különbözô
erôsségû hívók. Gyakornokként
dolgoztam az MTI-ben. Molnár Gergellyel meg a feleségével
voltam
együtt, az jó idôszak volt. Gergely a nemzetközi
szerkesztôségben
dolgozott, írt egy-egy kis cikket a Daily Newsba a boglári
kápolnáról,
a Halász-színházról. Aztán mindannyiunkat
kirúgtak.
MN: Miért?
VJ: Engem mondjuk joggal rúgtak ki, mert néha eltûntem
hónapokra
Lengyelországba. Aztán ipari fényképezést
csináltam a KGMTI-nek.
Pénzkeresés volt, meg hogy még jobban megtanuljam
a szakmát. Egy
hokikapus volt a fôfényképész, mindig csak
a hokiképeivel
foglalkozott, nekem maradt a bánya. De jó volt, mert
jó felszereléssel
lehetett dolgozni. Egyre gyûltek a saját képeim.
Abban az idôben
nagyon figyeltem, mi folyik a világban. Bújtam a könyvtárakat
és egyre
inkább láttam, hogy ezt én is meg tudom csinálni.
Mint egy létrán,
felmásztam rajtuk. Próbáltam kitalálni
olyasmit, ami még nincs. Mázlim
is volt, kaptam biztatást, segítséget. Volt valami
happening
fesztivál, ahol Szentjóby bemutatott Erdély Miklósnak,
hogy ez itt
Magyarország legjobb fotósa. Erdély végigmért,
rám nézett és azt
mondta: ez? Úgy megsértôdtem, hogy attól
kezdve tényleg ezen
dolgoztam. És szerencsém is volt, hogy az utolsó
pár évben a Miklóssal
is jó barátság alakult ki, szerette, amit csinálok.
MN: Volt Hatvanban egy kiállítás, 1976-ban...
VJ: Igen, az Expozíció. Akkor már a Bikivel dolgoztam...
nevezzük
Hajas Tibornak... Akkor én már mindent tudtam, hahaha.
Legalábbis a
fényképezésrôl. Nagy mázli, hogy
az a barátság munkakapcsolat is volt.
MN: Hogy kezdôdött?
VJ: Úgy, hogy kikísértük a repülôtérre
Szentjóbyt, egy kis csoport,
amikor kirúgták az országból. Elôtte
egyszer találkoztunk, onnantól
kezdve szinte éjjel-nappal együtt voltunk és lassan
elkezdtünk együtt
dolgozni. Ô mindig a határokat vizsgálta. Pont
akkor jött a
performance, és ô azonnal felismerte, hogy ez az. Sok
vitánk volt. Én
végig éreztem, hogy olyasmit csinálunk, ami ezer
százalékig tilos.
MN: Milyen értelemben?
VJ: Minden értelemben. Olyan terület lett megbolygatva,
ahová addig
csak nagyon kevesen merték betenni a lábukat.
MN: Mert nem engedélyezett?
VJ: Arra tojt mindenki nagy ívben.
MN: Tilos, mint amit a Tízparancsolat tilt?
VJ: Igen, szinte úgy. Állandó kockáztatás
volt benne, a halál minél
közelebb való engedése. Néhányszor
alaposan megégette magát, a Bódy
Pszichéjében van egy kis jelenet, ott ô
adagolta a magnéziumot, le is
égett az egész arca.
MN: Benned erôsebbek voltak a gátlások, félelmek?
VJ: Jobban kötôdtem, nem jutott eszembe játszani a
halállal. Jön,
amikor jön, de jöjjön minél késôbb,
nekem tetszik az élet.
MN: Túl közel érezted magadhoz Hajast, hogy kiszállj ebbôl?
VJ: Igen, és éreztem, hogy olyan túrán vagyunk,
ahol olyan új
területek kerülhetnek a szemem, a kamerám elé,
ami ritkán adatik meg.
Befolyása volt fölöttem, az tagadhatatlan. Idôsebb
volt, okosabb, és
sok mindenre megtanított. Irányt mutatott. Nem ezekkel
a közös
munkákkal, hanem a lényével.
MN: De te nemcsak dokumentáltad az akciókat.
VJ: Az akciókban benne voltam mint asszisztens. Maguk a tablók,
a
fotómunkák direkt a fényképezôgépnek
készültek, ott meg mint festô,
fényképész, világító, rendezô.
Ôrület, ahogy így visszagondolok, hogy
miket mertem csinálni. Kiöntött például
egy vödör vizet, beledobott
egy lámpát. S akkor, forgatókönyv szerint,
beadatott magának az anonim
orvossal, aki asszisztált, egy altatót, amitôl
minden életfunkció
megszûnik, és felmosatta magával a vizet. Tudtam,
egy rossz mozdulat
és kitekerem a nyakát. Vagy hagytam egy óráig
ülni a kvarclámpa elôtt.
Mindebben asszisztáltam, miközben egyfolytában benne
volt a pakliban,
hogy nem jön vissza.
MN: Hogy ez árt.
VJ: Igen. És ez art volt a javából. Mert nem veszített
az értékébôl és
nyilván sose fog veszíteni.
MN: Ott voltál a kocsiban, amikor meghalt (‘80 nyarán).
VJ: Igen, sajnos. Sajnos ott voltam és sajnos meghalt.
MN : Véletlen volt vagy játék a veszéllyel?
VJ: Nincs véletlen. Minden pillanatban ott volt (a veszély
– Sz. T.),
és bármilyen hihetetlen, a háttérben valami
nagyon emelkedett, jó
hangulat. Érezted, hogy másik régióban
vagy, mintha egy drog vagy
valami más kiemelne a hétköznapból. Csináltuk
ezeket a nyomatokat
Makón, egy mûvésztelepen, ahova valamilyen oknál
fogva meghívtak egy
csomó olyan mûvészt, akik még a tûrt
kategóriát sem ütötték meg. Adtak
enni, adtak szállást és egy nyomdát, ahol
azt csinálhattunk, amit
akartunk. Szóval kész lettek a nyomatok, beraktuk a kocsiba,
akartuk
visszavinni oda, ahol laktunk, de valamilyen hóbortos ötlettôl
fogva,
a lány, aki vezetett, nekivágott Szeged felé és
nem haza, száz méterre
a nyomdától. Esztelen robogás kezdôdött,
egy egynapos jogosítvánnyal
egy ronda Wartburgban. És akkor egyszerre csak kirepültünk.
Én elôtte
még mondtam, hogy ezzel az erôvel akár megállhatunk
megverni valakit
az utcán, micsoda hülyeség, robogunk sehova, van
más dolgunk is. És
mintha a Biki hátra is fordult volna, és nevettünk
ezen. A következô
pillanatban ott feküdtünk mindnyájan, jó messze
az autótól. Valahogy
körberohantam, megkérdeztem mindenkit, él-e.
MN: Neked nem lett semmi bajod?
VJ: Kitörött a vállam, meg azt hittem, hogy kifolyt
a szemem, de csak
a vér csorgott le a fejemrôl. És akkor mondtam
neki, élsz? Azt mondta:
feküdj vissza. Szó nélkül visszafeküdtem
és felfogtam, hogy na most,
itt a vége. És csak vártam csendesen. Az esô
is eleredt. Jött aztán a
mentô, emberek. A kórházban vártunk a sorunkra.
Éjfélkor jött az
orvos, hogy „a barátja meghalt”. Jó szar érzés
volt, mondhatom. Fura,
hogy valaki mindig arról beszél, hogy kiugrani ebbôl.
És tényleg
egyszer megcsinálja.
MN: Furcsa, hogy azt mondod, megcsinálja, közben lehet, hogy...
VJ: Nincs véletlen. A dolgok összefüggenek. Ô
hívta ezt és megkapta. Ô
egy tökéletesen felkészült lény volt.
Nyilván nem érte váratlanul az a
pillanat sem, adja isten. Az orvos szerint egy ritkán látható,
bölcs
mosoly volt az arcán.
MN: Mondta anélkül, hogy tudta volna... neki csak egy beteg volt.
VJ: Egy újabb halott a praxisában. Ez volt az egyetlen
vigasztaló,
amit erre a hirtelen keletkezett ûrre mondhatott.
MN: Mindezekhez a halál felé tett túrákhoz
képest megkapó, milyen derû
és életöröm árad az ezt követô
képeidbôl. Tudatos váltás volt ez?
VJ: A fekete-fehér képeim mindig olyanok voltak, mintha
benéznék egy
helyre, ahova talán nem is volna szabad. Szóval azért
én is megértem a
pénzemet. Hajas a saját életét vitte, hogy
is mondják, takargatás
nélkül vásárra. Amit én csináltam,
kissé suta volt. Mint amikor valaki
belenéz a kútba és beleesik. Szóval ugyanolyan
veszélyes volt, csak
nem olyan tudatos. Nem olyan szándékos. Inkább
ártatlan, figyelmetlen
vagy felelôtlen. Nekem is néha olyan dolgok jöttek
elô a hívóban, hogy
hanyatt estem. És utána még volt képem
megmutatni másoknak. A baleset
után mázlim volt, mert két régi barátom,
az összes többi is, de pont
kettô, a Lukin Gábor meg a Zuzu, a Marietta is persze,
foglalkoztak
velem, és kitaláltuk a Trabantot.
MN: Hogyan?
VJ: Elmentünk a Balatonra nyaralni. Lukin szülôi tiltás
vagy
lebeszélés ellenére megtanult zongorázni,
sôt írt két dalt is. Egyik a
Balettcipôben, kis zongoraetûd, a másik a
Reggel a fürdôkádban,
Bartók-átirat, akárhogy is vesszük. Szívesen
írok rá verset, mondtam,
Marietta meg rávágta, hogy szívesen elénekli.
A Plan (német pop-trió –
Sz. T.) csinált egy Fix Planet címû
lemezt, mire mi gyorsan csináltunk
egy zenekart. Trabantban-d volt a neve, jó nagy, szobai
csinnbummcirkusz, zongora, furulya, lábasok. Semmi köze
a Trabanthoz,
de mégis ez az a pillanat. Ki is volt benne? Baksa Vera, Klöpfler
Tibor, Marietta, Urbán Mariann, Lukin Gábor, én,
talán a Zsiráf
(Bolyki László – Sz. T.), nem emlékszem.
Nekem nincs meg a felvétel,
de a Planosoknak biztos megvan. A lemezre végül is a Vágtázók
kerültek
rá, de ez volt a Trabant kezdete. Rögtön utána
magnót béreltünk.
MN: Nem volt egy rendes magnótok?
VJ: Nem, kölcsönöztünk. 500 volt három napra
egy Akai, ez sok volt
akkoriban. Kettôt béreltünk, pingpongoztunk velük.
Aztán bevettük a
Víg Miskát, akinek volt egy ugyanilyen magnója,
és akkor már csak
egyet kellett bérelni. Hunyadi Károly volt az elején
a fô zenész,
Lukin, Marietta meg én voltunk a Trabant. Csak Lukin tudott
zenélni,
ezért mindig hívtunk másokat, a Kontrollból
a Farkas Zolikát meg a
Hajnóczy Árpit, volt, hogy a Vágtázó
Attila énekelt vokált. Mindenki
volt abban a zenekarban.
MN: Nagyon kreatív idôszak lehetett.
VJ: Ment ez a Trabantozás, és közben a Zuzuval elkezdtünk
együtt
rajzolni. Csináltunk együtt különbözô
dolgokat a 70-es években is, de
azokat nem vettük annyira komolyan. Ezeket a komolytalan dolgokat
viszont nagyon komolyan csináltuk. Mint a munkások, festettünk.
Reggel
elkezdtünk dolgozni, gyártottuk a képeket, az ötleteket.
MN: Hogy csinálhatnak ketten egy képet?
VJ: Nehezen. De abban a pillanatban, hogy nem ment, abbahagytuk.
Egyikünk húzott egy vonalat, a másikunk húzott,
egyikünk választott
egy színt, a másikunk választott.
MN: Mondtátok közben, én ezt csinálom, te azt?
VJ: Inkább másról beszélgettünk, a
létrôl, istenrôl, politikáról,
csajokról, mindenrôl. Próbáltunk gúnyolódni
azon, ami van.
MN: Ami nem volt olyan nagyon nehéz.
VJ: És volt benne szándékosság is. Hajastól
tanultam: ha a festô húz
egy vonalat, azzal megpecsételi nemcsak a maga sorsát,
hanem beleszól
a valóságba. A fényképezés kicsit
obskurusabb, ott ugye kiszedsz egy
szeletet a valóságból. Na most, ez is meg lett
döntve, mert én már
elôtte inkább megkreáltam a valóságot,
a Bikivel aztán pláne minden
részlet mesterséges volt. De itt a festészetnél
tényleg az volt, hogy
mittudomén, festettünk egy képet, Hurrá,
ég az iskola, másnap jött az
újsághír, hogy leégett egy iskola. Az valami
ôrület volt. Olvastam
valahol: úgy lehet leszedni egy vörös csillagot, ha
a közepébe festesz
egy arany pöttyöt: akkor az már mást jelent,
elfordul és vége. Minden
képet így festettem – látod az eredményt.
Nem akarom elvinni a balhét,
de a dolgok összefüggnek. Sajnos így van, sokkal óvatosabbnak
kell
lenni.
MN: Ezeknek a képeknek a színvilága nagyon erôs,
neonszerû,
felszabadult. Ez volt a levegôben?
VJ: Voltak elôképek. Nekem nagyon tetszett Milan Kunc festészete,
totál giccs, síró katona a barátja sírjánál.
Meg amit a Plan-borítókon
Moritz, a Milan tanítványa csinál, és az
új festészetbôl néhány olasz,
de akkor már nem nagyon figyeltem, mi van a világban.
Szinkronban
voltam vele.
MN: Rézgálicot a szép kék színe miatt használtál?
VJ: Igen. Szentjóby Tamás az anyaga, én a színe miatt.
MN: Gondolkodtál egy kôkorszaki fényképezôgéprôl.
VJ: Meg is csináltam, Müller Péter valamelyik filmjébe,
talán az Ex-
Kódexbe, de ez csak egy vicc volt.
MN: Camera obscura?
VJ: Volt benne egy konkáv lencse is.
MN: Milyen a viszonyod a technikához?
VJ: Imádom az elektronikát. Amint megláttam egy
samplert
(hangmintavevôt – Sz. T.), azonnal megvettem. Azt mondtam,
modern
mûvész samplerrel dolgozik. Ez ‘84-ben volt. A zenének
ez az iránya
tetszik a legjobban.
MN: A Trabant föld fölött lebegô hangulatában
szerepet játszott a
marihuána vagy más drog?
VJ: Van egy mondás: élelmiszerekrôl nem kell beszélgetni.
Bablevestôl
ugyanúgy be lehet állni, mint kendertôl. Nem beszélve
arról, hogy egy
olyan országban, vagy legalábbis egy olyan városban,
ahol gyerekek
tömege hülyül el orvosilag igazoltan az ólom
mennyiségétôl, amit
magukba kénytelenek szívni, ízléstelen
és felelôtlen büntetni azokat,
akik bármilyen fajta drogokat szívnak. Akkora ízléstelenség,
hogy csak
azt tudom mondani az illetékeseknek, szégyelljék
magukat és
gondolkozzanak el. Volt egy szlogenkiállítás a
Liszt Ferenc téren,
kár, hogy nem tudtam róla, mert két jó
szlogent elcsíptem jártamban-
keltemben. Az egyik: húsz éve szívok mindennap,
s nem tudtam rászokni.
A másik: mindig van nálam, de nem használok. Mindkettôt
magaménak
vallom.
MN: Dániában hogy van?
VJ: Sajnos a konyhaablakból pont rálátok a junk-kultúrára,
és az
nagyon rossz. Jön a junkie, beadja magának, elmegy. Jön
a másik,
beadja magának, összeesik. Jön a mentô, jön
a halottas kocsi, jön a
rendôrség. Még el se mentek, már a következô
adja be magának. Állati
rossz látvány, de nem hiszem, hogy van jogunk kritizálni
abban a
világban, amiben élünk. Sokkal több sokkal
rohadtabb disznóság van,
tessék azzal foglalkozni.
MN: Milyen környék ez?
VJ: A belváros, de ott a rossz lányok utcája és
a Tivoli is, Európa
legrégibb vidámparkja, onnan ki van tiltva a gépzene.
Csodás koncertek
vannak, komolyzene, dzsessz, rock and roll, esztrád, sztárok,
Menuhintól Cliff Richardig, vurstli.
MN: Christiania is ezen a környéken van?
VJ: Nem. Christiania az csodálatos, most ünnepelte 25 éves
fennállását
és függetlenségét, akkor foglalták
el a hippik a laktanyát. Nagy
betûkkel ki van írva: itt kemény drogok nincsenek.
Nincsenek is. Van
ott egy bicikligyár, nagyon szép bicikliket csinálnak
kézzel, régi
típusokat, meg egy-két saját modellt, fekvô
biciklit, magas biciklit.
Vannak jó vegetáriánus éttermek, sütödék,
koncertek, színházak,
gyerekszínházak. Élô hippimúzeum,
én úgy hívom. Remélem, nem fogják
ôket sose bántani. Most egy évig a rendôrség
minden reggel 8-tól
délután 6-ig ott volt, de ez se ártott az életképességének.
Tavasszal
volt ott egy unikális dolog, az elsô dealersztrájk.
Három napig teát
és süteményeket kínáltak a hasiskereskedôk,
aláírásokat gyûjtöttek,
hogy a vásárlóközönség álljon
ki mellettük, mert elképesztô
mennyiséget adnak el. Azt hiszem, lett is valami megoldás,
mehet
tovább az üzlet, adózniuk kell, és van egy
limit, amennyit bárki
magánál tarthat.
MN: Mi változott azóta, hogy ha kinézel az ablakon,
mást látsz, mint
itt?
VJ: Semmi. Ott ugyanúgy nincs semmi, mint itt.
MN: Ezt hogy érted?
VJ: Kitartó munkával elértem, hogy áttetszôvé
vált, ami körülvesz.
Munkák folyton készülnek, de nem csinálnék
se kiadott kazettákat, se
kiállításokat, ha nem hívnának,
ami szerencse, jólesik, és mindig
igent mondok rá. Akkor egyszer csak nyakamba zúdul a
határidô. A
vérfagyasztó pillanat, hogy meg kell csinálni.
Szônyei Tamás
o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o