Forrás: Magyar Narancs 1994. szeptember 1.
/// javított szöveg \\\
o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o -
o - o - o - o - o
Harminchét éves. 1980-ban láthattuk elôször,
a Balaton zenekar élén.
Két év múlva a Balatonba belepöfögött
a Trabant zenekar, a magyar
újhullám páratlan érzékenységû
szoba-dalaival. Aztán megint a Balaton.
Víg Mihály egykori zenésztársai közül
szép számmal – Hunyadi Károly,
Vetô János, Méhes Marietta, Lukin Gábor
– külföldön élnek már. Víg
Mihályt másképp veszítettük szem
elôl, bár az is igaz, azért
felbukkant különféle filmekben. És augusztus
19-én – újra „egy” új
Balatonnal – a Diákszigeten.
Magyar Narancs: Néhány évvel ezelôtt,
ritkuló fellépéseid egyikén így
summáztad a helyzeted: „Az is bolond, aki könnyûzenész
lesz
Magyarországon!” – Most hogy’ boldogulsz ezzel az országgal?
Víg Mihály: Nekem az országgal nem volt soha semmi
bajom. Egy csomó
személyes tragédia ért. De most szeretnék
újra zenélni, a fe Lugossy
Laca zenekarával próbálok, ma velük lépek
fel. Tizennyolc évesek, és
egészen más zenét játszanak, mint én.
Belôlük próbálok inspirációt
meríteni.
MN: Azért számomra mégis úgy tûnik,
hogy nem akarsz az érvényesülés
útjára térni. Ami lehet egyfajta elkötelezettség
az amatôrség
tisztasága vagy a földalattiság szabadsága
mellett, és persze lehet
egyszerûen alaki gát.
VM: Régebben azt gondoltam, hogy minket nem akarnak felfedezni,
ennek
elég nyilvánvaló jelei voltak, de késôbb
rájöttem, hogy minket nem is
lehetett volna. Nem bírom a rendszerességet; még
egy olyan turnén is
kikészülök, amit a Menyhárt Jenô szervez,
és én vele megyek mint
elôzenekar, semmi dolgom, két próba után
megcsinálom az ô zenészeivel.
De hogy mindennap eljátsszam ugyanazokat a számokat, vagy
hogy
elkezdjem építgetni a karrieremet, ahhoz végképp
nincs kedvem.
MN: Csakhogy van ennek az érmének egy másik
oldala is. A közönségedre
gondolok, azokra, akiknek erre a zenére szükségük
van. Nem a
legszerencsésebb kifejezés, de nem kényszeríthet
arra, hogy átrágd
magad ezeken a szörnyûségeken?
VM: Amikor még aktívabban játszottam, 1987-ig körülbelül,
akkor nem
tudtam, hogy ennyire szeretik ezt a zenét. Soha nem éreztem,
hogy
olyan nagy durranás. Nem is volt az.
Szolid volt. Azt meg tudtam ítélni, hogy mikor sikerült
egy koncert
jobban, de nem úgy tûnt, mintha a közönségnek
is nagyon tetszene.
Persze nem is olyan zene volt, amire ôrjöngeni lehet. Aztán
nagyon
kellemesen csalódtam, amikor kiderült, hogy életben
maradt,
kalózkiadásokon terjednek a felvételek, és
épp azok az emberek
szeretik, akik nekem szimpatikusak. Annak pedig, hogy újra játszom,
az
a legfôbb oka, hogy szeretném ha lenne két-három
gyerek a közönségben,
akit érdekel a könnyûzene, és csak a felvételeket
ismeri, de nem
látott sosem. A Régi idôk rockzenéje
címû film rám nagy hatást tett,
és tudom, hogy mennyire más látni valakit, hogyan
csinálja, mint csak
magnóról hallgatni.
MN: De talán még nagyobb szükség lenne
egy igazi lemezre. A legendák
szerint az Eszkimó asszony fázik forgatása
során készült egy olyan
mesterszalag, ami alkalmas lenne a kiadásra.
VM: Abból jelent meg a kislemez, nagylemeznyi anyagot soha nem
vettünk
fel. Ezenkívül nem voltunk stúdióban, illetve
egy alkalommal Bódy
Gábor szerzett harmincezer forintot egy klipre, amibôl
hatezret A
kígyó címû szám felvételére
költöttünk. Az a videóklip el is készült.
MN: Ha most szerzôdést kínálnának, elfogadnád?
VM: A régi anyagból? – Nem. Az megvan különbözô koncertekrôl kazettán.
MN: És új számokkal?
VM: Ha sikerülne összeállítani egy olyan anyagot,
amit jónak tartanék,
akkor valószínûleg elmennék egy olcsó
stúdióba.
MN: Tavalyelôtt a Bahia kiadott egy 1985-ös Balaton-koncertet,
aztán
jött a dixis-wahornos felvétel. Ezekkel mennyire vagy
elégedett?
VM: Az a koncert nagyon jól sikerült, kár, hogy nem
dupla kazettát
csináltunk belôle; énekelt Müller Péter,
Kozma Gyuri és – egyedül –
Baksa Soós János is, ôk sajnos lemaradtak róla.
A Dixi Lee pedig úgy
volt, hogy a Dixivel kimentünk Szentendrére, nem találtunk
ott senkit,
úgyhogy elmentünk Pomázra a Wahornhoz, megittunk
egy marmonkanna bort,
aztán beütöttem a dobgépbe a dobokat, én
gitároztam, a Wahorn
basszusozott... ez különben Wahorn és a Dixi anyaga.
MN: Nekem sokáig az volt a benyomásom, hogy miután
Marietta és Lukin
Gábor elhagyta az országot, már nem látod
értelmét folytatni a
dolgokat.
VM: Nem, sôt. Épp utána lettünk az Európa
Kiadó elôzenekara, és azt
kell mondanom, jobbak voltunk mint valaha. Magyar Péter dobolt,
Dönci
volt a szólógitáros, Másik János
szintetizátorozott és Kiss Laci
basszusgitározott – mind a négyen az Európa Kiadóból.
MN: Igen, csakhogy nekem úgy tûnt, hogy ez inkább
a korábbi Balaton
rock’n’roll-változata. Azt a Trabant elôtti periódust
sokkal
gyengédebbnek, esetlegesebbnek éreztem. – Akár
egy sanzon.
VM: Ebben annak lehetett szerepe, hogy az Európa Kiadó
rock’n’rollt
játszott, és más dolog egy koncert, mint egy lakásban
zenélni.
Különben tôlem sem volt idegen a rock’n’roll.
MN: Amikor kezdtetek, mennyire volt tudatos a hangvétel? Hiszen
a
Balaton az intimitásával teljesen kilógott
abból a körbôl – az URH-tól
a Bizottságig –, amelynek amúgy azonos értékû
szelete volt.
VM: Én azt hittem, hogy mûködik a zenében valami
váltógazdaság, és
hogy egy olyan kemény idôszak után, mint amilyen
a punk volt, az
következik amit én jobban szeretek: valami finomabb, lágyabb
dolog. Ez
aztán egyáltalán nem jött be, sôt,
megdöbbentô módon a heavy metal
lett majdnem ez egyeduralkodó. De én akkor kifejezetten
arra
hajtottam, hogy ne legyek vad.
MN: És késôbb? Egyáltalán, az mitôl
függött, hogy mûködik-e a zenekar?
Olykor évek teltek el egy-egy fellépés között.
VM: Ha olyan felkérést kaptam, ami felébresztette
a kedvem, akkor
összetrombitáltam a zenekart. Például Kazincbarcikán
a földbe került
három mázsa higany, és rendeztek ott egy koncertet;
ugyanannyi volt a
gázsi, mint a vonatjegy, ahhoz mégis volt kedvem. Arra
gondoltam, hogy
ott még nem ismerik, amit csinálok.
MN: És a filmezés? A rendezôkhöz fûzôdô
baráti szálak vagy a
szerepekkel való azonosulás miatt vállalod
?
VM: Az mindenképpen fontos, hogy ki a rendezô, feltétlenül
szimpatikusnak kell lennie. Amatôr színészként
kezdtem tizenöt éves
koromban, elôbb a Csiliben, aztán a Stúdió
K-ban. Tulajdonképpen
drámaíró akartam lenni, a zenés mûfajban,
mert azt gondoltam, hogy az
a kultúra teteje, abban képzômûvészet,
színház, irodalom, zene, minden
együtt van. A könnyûzenét valójában
csak vargabetûnek szántam, nehogy
azt mondhassák majd az énekesek, hogy mit szól
bele egy ürge, aki azt
se tudja, mi fán terem a zene. Most is, igazából
én videókat szeretnék
csinálni, mert mintha a színház a videó
miatt már meghaladott lenne.
És nem szeretnék harminc elôadást tartani,
csak mondjuk hármat, és
abból összerakni a végterméket.
MN: Ezek szerint még vársz arra, amit majd le kell tenned az asztalra?
VM: Vannak könyveim. Írtam négy-öt forgatókönyvet,
és az egyik
különösen fontos nekem. Az a címe, hogy Budapest
szerelmese avagy
Szerelmes-e a meseszerelô? Az ôstörténettôl
napjainkig végigzongorázza
Budapest történetét, és arról szól,
hogy milyen borzalmasan
tönkrevágták a várost, lebontották
a Tabánt, a belvárost és Óbudát,
nem maradt belôle semmi, egy potenciálisan világszínvonalú
helybôl egy
ilyen ledurrant hülyeséget csináltak.
Ha sokáig fogok élni, talán elérem, hogy
készíthessek néhány
videófilmet. Negyven-ötven perceseket, nem hosszabbakat.
Szerintem az
ember végül megcsinálja, amire állandóan
gondol, éjjel és nappal, a
buszon és az ágyban. Én erre már nagyon
sokat gondoltam.
MN: Mibôl élsz?
VM: A filmekbôl, koncertekbôl, jogdíjakból
csordogált. Voltam
parkgondozó is.
MN: Elképesztô összegek lehettek.
VM: Nem sok. Pénzem az nem volt soha. De nem is hiszem, hogy
annyira
kellene.
MN: Értek olyan hatások amik beleavatkoztak az életedbe?
Irodalomban,
színházban...
VM: Az elsô számú ideálom Krúdy Gyula.
Az ô életmûvét tartom a
leghibátlanabbnak. Szeretem Adyt, és egy idôben
nagyon rajongtam
Dosztojevszkijért. – Szeretnék tisztán élni.
MN: A hosszú hallgatásnak mi volt az oka?
VM: Betértem egy gyülekezetbe. Nagyon megakasztottak. Kifordítottak
magamból, évekre visszavetették a szellemi fejlôdésemet.
Azt a
társaságot egy ember kóros, megmásíthatatlan
meggyôzôdése irányítja,
ami a többiekre is átragad. Rám is átragadt,
és irgalmatlan
erôfeszítésembe került megszabadulni tôle,
mert aki szabadulni próbál,
azt halálosan fenyegetik az elkárhozással. Azt
gondoltam, ha ôk a
mennyországba mennek, én nem akarok oda kerülni,
de ez kemény döntés
annak, aki hisz. Megváltam tôlük, és ez borzalmas
törést okozott a
családi életemben, és csak most kezdek visszatalálni
az életbe, mert
annak, amit ôk csinálnak, semmi köze nem volt ahhoz,
amit én életnek
nevezek. Most újra élek, és úgy érzem,
mintha egy szörnyû
pokolraszállás után visszatértem volna
a földre.
Marton László Távolodó
o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o