Forrás: Magyar Narancs 1998. szeptember 10.
/// javított szöveg \\\
o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o -
o - o - o - o - o
Cigánydalok címmel népzenei feldolgozásokat
jelentetett meg Víg Mihály
a Bahia Kiadónál. Honnan ered a forrásuk, és
merre csordogálnak –
errôl beszélgettünk.
Magyar Narancs: Egy olyan lemezt készítettél,
amely részben az
édesapád gyûjtésén alapul, és
amit az ô emlékének szentelsz. Ha igaz,
amit hallottam, az apukádat egy ilyen gyûjtôútján
veszítetted el – egy
alkalommal nem tért haza.
Víg Mihály: Ez igaz. 1982-ben Esztergomba ment cigányokkal
beszélgetni, ott esett össze az utcán. Agyvérzés
végzett vele.
MN: Miért kellett tizenöt év, hogy ehhez az anyaghoz nyúlj?
VM: Lassú vagyok és sokáig kell érlelnem
magamban valamit, hogy meg
tudjam fogalmazni, hogy tisztában legyek azzal, amit mondanom
kell.
MN: De foglalkoztatott közben?
VM: Folyamatosan. A barátaimnak gyakran el is játszottam
ezeket a
számokat, bár azt nem gondoltam végig, hogy egy
CD-re mit tennék rá
közülük. 1982 után magam is gyûjtöttem,
körülbelül ‘88-ig bôvült az
anyag; azután derült ki, hogy melyek a kedvenc verseim.
MN: Addig sanzonokat, rockszámokat írtál. Honnan
tudtad, hogy merre
kell menni, kihez kell fordulni?
VM: Kezdetben videós munkán gondolkodtam, a Társulás
Stúdió jóvoltából
indulhattam útnak egy megbízólevéllel.
Jártam a nyírségi Kótajban,
ahol az oláh cigányoktól a legszebb dolgokat gyûjtötte
az apukám; de
beszélt a beásokról is (archaikus román
nyelvet beszélô cigányok – a
szerk.), ezért elmentem Somogy és Zala megyébe,
hogy azt a területet
is megismerhessem, ahol ô nem járt. Így kerültek
Szabolcs és Somogy
megyei dalok erre a lemezre.
MN: Ott hogyan fogadtak téged?
VM: Kétféle reakció volt. Egyrészt megörültek,
hogy valaki érdeklôdik
a zenéjük iránt; azzal ôk is tisztában
vannak, hogy az egyik fô
erényük a muzsika. De voltak rosszabb élményeim
is. Pátkán külön
osztályba jártak a cigánygyerekek, ótvarosak
voltak valamennyien.
Kimentem a cigánytelepre, a házak ablakán fólia,
a padló helyén gödör,
elképesztô nyomorúságot tapasztaltam. Az
udvaron fát vágott egy ember,
kérdeztem tôle, hogy egy filmsorozathoz énekelne-e
valamit. Mire azt
válaszolta: „Minekünk nincs kedvünk énekelni.”
Aztán megkerestem a
kocsmát, hátha ott jobb kedvük van az embereknek,
bejött egy Japán
nevû cigány (ferde szemérôl kapta a nevét
a börtönben), és csendben
mondta, hogy „most kimegyünk a kocsma elé, elveszem a fényképezôgépet,
a magnót, és örülni fogsz, ha nem verlek meg”.
Ekkor benyomult a
rendôrség az ajtón, az iskolából
küldték ôket rám, a Japán bemenekült
a vécébe, onnan húzták ki, mert a szabadulólevele
nem jogosította fel,
hogy nyilvános helyen tartózkodjon. Nem tudtam mit csinálni,
magam is
munka nélkül, egy megbízólevéllel
jártam az országot, gyorsan
elmenekültem Pátkáról. Pálmajorban
minden rendben ment nyolctól fél
tizenkettôig, énekeltek, harmonikáztak, remek volt
a hangulat, hanem
amikor elfogyott a bor, hirtelen jégcsapos lett a levegô,
zuhogni
kezdett az esô, szigorúan ránk néztek –
a Döncivel gyûjtöttem
akkoriban –, úgyhogy le kellett lépni; az út mentén
aludtunk
hálózsákban.
MN: Az édesapád hatásán túl mi ragadott meg a roma folkban?
VM: A szövegek. Megdöbbentôen mélyek és
erôsek, és nagyon
belevilágítanak abba az elveszettségbe, amelyben
élnek. Erre a lemezre
olyan verseket választottam, amelyek engem személyesen
is érintenek:
amelyeket szerettem volna én megírni, ha akkora költô
lennék, mint ôk
voltak.
MN: A feldolgozás során törekedtél arra,
hogy hasonlítsanak az
eredetihez?
VM: Ebben is személyességre törekedtem. Az esetek
nagy részében
óvakodtam attól, hogy ugyanazt a tájszólást
alkalmazzam, nem akartam
úgy csinálni, mint a cigányok. A hosszú
idô miatt is a sajátjaimmá
váltak ezek a dalok. Ismerek kétszázat, ebbôl
rákerült tizenkettô,
ezeket, ha nem akarom, akkor is meg kellett volna tanulnom. Ezek
jutottak az eszembe, amikor a barátaimnak cigánydalokat
énekeltem a
házibulikon. Gondolom, ritka volt, amikor magától
a szerzôtôl
hallottam; a cigányok is úgy tanulták valakitôl.
Végül is ugyanolyan
személyességgel énekelem, mint ôk. Remélem.
MN: Ezek a dalok beépülnek a Balaton-koncertek repertoárjába?
VM: Nem hinném. Sôt azt hiszem, hogy soha többet nem
fogom eljátszani
ôket nyilvánosság elôtt. Ezek megvannak már.
MN: Korábban azt olvastam, hogy Másik Jánossal
közösen tervezted.
Aztán egyedül maradtál.
VM: A történet úgy kezdôdött, hogy a Cigányfúró
címû lap, Balogh
Attila fôszerkesztésével, jó másfél
évvel ezelôtt esteket rendezett.
Felkérték Ujj Zsuzsit, aki szólt Másik
Jánosnak, a János pedig nekem.
Gondoltam, ha cigánylapról van szó, használhatnánk
ezekbôl a dalokból,
amelyeket két-három ülésben bepróbáltunk.
Késôbb a Cigányfúró-esten
Jánossal elô is adtunk nyolc jól sikerült
számot. Szintén az apámtól
tudtam, hogy úgy megy a dolog, hogy a lassú keserves
után egy gyors
mulatós jön, aztán amikor kitáncolták
magukat, megint leülnek
beszélgetni, mire valaki megint kitör egy keservesben,
majd újra egy
gyors következik... ezért négy ilyen párost
választottam. Utána
meghallgatta Tarr Béla, és nagyon tetszett neki, szerette
volna
videóra venni, de akkor már nagyon elfoglalt volt a János,
úgyhogy
erre nem került sor. Késôbb, amikor kiderült.
hogy ki lehetne adni,
újabb telefonok következtek, de akkor sem ért rá,
így végül otthon
beszintetizátoroztam a komputerembe a harmonikát, mivel
a lemeznek ki
kellett jönnie a Szigetre. Én nagyon szerettem volna, ha
János tud rá
idôt szakítani, de sajnos nagyon elfoglalt.
MN: Foglalkoztatott, hogy miért került ide egy szintetizátor.
VM: Egyrészt azért, mert nem tudok harmonikázni,
másrészt ez nem
autentikus zene, én nem vagyok roma; és ha nem autentikus,
akkor
hasonlítson egy kerthelyiségben megszólaló
presszózenekarra.
MN: Az édesapád hogyan viszonyult a dolgaidhoz?
VM: Én az ô halála elôtt nem sokkal kezdtem
zenélni, úgyhogy errôl nem
sokat beszélgettünk. De hagyta, hogy csináljam a
magamét. Elmondta a
véleményét; kérdezte a fûrôl,
hogy „ezt szívod?”, Indiában látta, hogy
a csendes elhülyüléshez vezet, az emberek vigyorogva
az egyik
oldalukról a másikra fekszenek, és nem érdekli
ôket semmi sem. Nagy
jól lehetett vele beszélgetni, érzékeny
volt, és finom ember. Adott
pár jó tanácsot. Mondta, hogy „jól tudsz
írni, de ne tépd ki a lapokat
egymás után, papírpocsékolás. Figyelj
oda, és írd le egyszerre
rendesen!” Kérdeztem tôle, hogy mitôl volt olyan
eredményes a
gyûjtômunkája. Azt felelte, hogy amikor olyat hallott,
ami nem
tetszett neki, ami az alatt volt, ami belefér, kikapcsolta a
magnót,
visszatekerte. Így látták az adatközlôk,
hogy nem babra megy a dolog,
és összeszedték magukat, komolyabban vették
a Rudi bácsit.
MN: Amikor elkészült a lemez, felmerült benned, hogy mit szólna hozzá?
VM: Persze, eszembe jutott. Bár egészen pontosan nem tudnám
megmondani. Biztos azt mondaná, hogy „ennél jobban is
összeszedhetted
volna magad, fiacskám”. Próbáltam ehhez az anyaghoz
olyan nagy
tisztelettel és szeretettel közeledni, amennyire tôlem
tellett,
személyes ügyemnek éreztem, és elnézést
kérek azoktól, akik úgy érzik,
hogy ehhez nekem semmi közöm. Azt szerettem volna erôsíteni,
ami
közelebb hoz, nem azt, ami eltávolít.
Marton László Távolodó
o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o - o