„Minek hordják azt a gyereket templomba, hisz még semmit sem ért, csak zavarja az embereket. Hogyan érzi magát az anyja a szentmisén? Inkább a férjével felváltva kellene járniuk a templomba.“ – Nem egyszer hallunk ilyen logikusan hangzó lényegében jóindulatú megjegyzéseket. Nyilván hasonlóképpen gondolkodtak a tanítványok is, amikor az anyák kisdedeket hoztak  Jézushoz. Hisz igyekeztek megakadályozni ezt: minek fárasztják a mestert kisgyermekekkel, akik semmit sem értenek, csak az idejét rabolják. Jézus azonban másképp vélekedett: Hagyjátok hozzám jönni a kicsinyeket, mert övék a mennyek országa. Ez a kijelentés az isteni Kinyilatkozásnak fontos eleme lett. Az Úr ilyen álláspontot foglalt el ebben a kérdésben, tehát senkinek sem kellene élnie a cikk elején idézett érveléssel, ha nem akar szembekerülni magával az Istennel.
Isten gyakran egészen másképp látja a dolgokat, mint a mi logikánk. Ő mélyebbre lát. Tudja mekkora értéke van azon „buzgó“ hívők imájának, akik azonnal rosszallóan reagálnak, mihelyst egy kisgyermek kocsijában felnyöszörög. Isten kívánja, hogy elhozzák házába a kisdedeket, örül nekik – én pedig örömnek nyomát sem érzem? Milyen kapcsolatot teremt imám a Jóistennel, ha nem érzek úgy, mint ő? Az ilyen ima aligha lehet értékes. Jézus egyik példabeszédében összehasonlította a farizeus és a vámos imáját. A farizeus annyira hangsúlyozza, hogy mi mindent ad Istennek…a váratlan gyereksírás megzavarja öntetszelgését! A vámos pedig alázatosan vádolja magát: Uram, Isten, mit adhatok én neked, csak nyomorúságomat tárhatom végtelen irgalmasságod trónja elé, mélatlanságomban semmivel sem dicsőíthetlek… De a közelben felsír egy gyermek, Istenem, bizonyára örömet szerez neked ártatlanságával, ő dicsőítsen meg. – A vámos imáját a gyermek nem zavarta meg, ellenkezőleg, serkentően hatott rá. Ha bennünket egy gyermek imánkban megzavar, akkor biztosra vehetjük, hogy ez az ima nem sokat ér. De nyílván a gyermek megnyugtatásával foglakozó anya imája sem veszített értékéből. Csak Isten a megmondhatója, hogy az ilyen ima nem értékesebb-e, mint ha az anya gyermeke nélkül lenne jelen…Vajon nem zavarná-e imáját saját szórakozottsága, ezenkívül hiányozna itt az istenfélellemre való nevelés szándéka, amely a templomi részvételnek talán a legnagyobb értéke.
Biztosra vehetjük, hogy Isten kívánja a gyermekek jelenlétét a templomban. Mi úgy gondoljuk, hogy a gyermek semmit sem ért. Isten azonban a felnőtt ember felfogó képességén kívül más utakat is ismer, amelyeken megközelítheti a lelkeket. Ezeket inkább a gyermek „érti meg“, semmint a felnőtt. Isten jobban ismeri gyermekeinket, mint mi magunk, és tudja, mi megy végbe lelkükben.
Egy hitetlen családból származó főiskolai tanárnő mit sem tudott a vallásról, de sikeres karriert futott be, semmiben sem érzett hiányt. Egy alkalommal a templom előtt elhaladva, ahol éppen szentmise folyt, akaratlanul is betért oda. Először közömbösen ült ott, magát is meglepte, hova került, de a szentmise alatt azonban lelkét megérintette a kegyelem, s ez volt Istenhez vezető útjának a kezdete. Hogy bement a templomba, erre tudatalati gyermekkori élménye késztette, amikor néhány éves korábban nagyanyja elvitte a misére magával.
Ki tudja, azt a parányi emberkét, aki puha gyermekkkocsijában szunyókál a templomban s tudatalattijába behatol az orgonaszó , ének, az egész templomi légkör – vajon nem éppen ez az élmény vezeti majd egykor vissza oda, ha meg-megtéved az élet útvesztőin?
Ki tudja, hogy ha szülei idehozták, Isten nem a gyermekükért való őszinte könyörgésként fogja ezt értékelni? Ha egyszer utat téveszt, Isten ellenfele igényt fog tartani rá, mivel szabadon mellette döntött. Ekkor Isten is előhúzhatja ütőkártyáját: „Szülei azonban magukkal hozták a templomba, s ezzel szabadon kinyílvánították óhajukat, hogy a gyermek az enyém legyen. Ez pedig arra kötelez engem, hogy segítséget nyújtsak neki.“ S megérinti a lekét, ahogy ezt csak ő tudja.
Végül talán nem is tudjuk megérteni, hogy mi mindent képes egy kisgyermek megérteni. Valójában az első dolog, amit megért a jászolban fekvő kisded szegénysége. Együttérzése őszintébb lehet, mint a felnőttek nagypénteki szomorúsága. Nincs fogalmunk róla, hogy már ebben a korban az isteni dolgok, a boldogságok megértésének mily megbízható alapjai rakódhatnak le a gyermek tudatában.
Egy hatéves kislány eljár a templomba, bár nincs túl sok kedve hozzá. Sokkal érdekesebb dolgokat is eltud képzelni. A templomban alig-alig ért valami. De amikor hazamegy és másnap az óvodában azt hallja, hogy milyen nehéz a kismadarak élete télen eleség nélkül, akkor bemegy a kamrába és a tyúkoknak eltett magokból kihoz egy marékkal és elszórja a havon, de a madárkák nem jönnek oda, akkor bemegy és újabb maroknyi magot hoz ki, de a madárkák nem mutatnak semmi érdelkődést. A gyermek ekkor megérzi , hogy vágya hasonló az Úr Jézuséhoz, aki szintén táplálni szeretné az embereket, de azok nem értik meg szavát. Honnan ismerhetné a gyermek az Úr vágyát, ha nem a templomban hallotta az evangéliumból? Mi abból indulunk ki, hogy a gyermek semmit sem ért meg, pedig megragadta a lényeget. Lehet hogy a templomban izeg-mozog, forgolódik, mi azonban nem sejtjük, hogy mit forgat a fejében, mit fogott fel a szavakból, s ezek milyen hatással lesznek rá. Vagy a mikor a táskájával játszadozó gyermeket figyelmeztetjük, nem sejtjük, hogy az Isten dolgaiban való elmélyülésből szakítottuk-e ki, amely külsőleg a gyermek intenzív nem tudatos kézmozdulatában nyílvánult meg.
Gyermekeinkben látjuk népünk, egyházunk jövőjét. Bárcsak a templomaink megtelnének a gyerekekkel! Ottani jelenlétük alkalmat nyújt nekünk a jövő nemzedékeivel való apostolkodásra. Feladatunk elsősorban az, hogy a távolságot áthidaljuk Istentiszteleteink igényessége és a gyermeki gondolkodásmódjuk között. Gondoljunk arra, hogy ha a gyermeket arra kényszerítjük, hogy felnőtt módjára viselkedjen, megfosztjuk belső világától, amelyet a maga módján megnyithat Istennek. Ügyelnünk kell persze arra, hogy a gyermek a lehető legkevésbé zavarja a hívőket. Ám ne várjuk el, hogy az egész mise alatt az oltár felé fordulva mozdulatlanul ül és nem fog forgolódni, ide-oda mozogva a falon lévő képeket nézegetni. Hisz talán ezek éppen az ő kedvéért vannak ott a falon, szüksége van valamire, ami leköti a figyelmét. Magunkkal is hozhatunk vallásos témájú könyveket és képeket, biztosak lehetünk benne, hogy a maga módján elmélkedni fog.
Fő kötelességeink az istentiszteletek kis résztvevőivel szemben annak biztosítása, hogy jól érezzék magukat. Érezzék, hogy jó itt lenni az Atya házában!
Ha a  hátraforduló  gyermeket hirtelen visszarántjuk, ezt erélyes figyelmeztetésnek érzi, és a gesztus kellemetlenül hat rá, zavarja az Atya házának bensőséges légkörét. Ha rángatás helyett megsimogatjuk az arcát s rá mosolygunk, maga is jó kíván lenni – megélte a szeretetet.
Mert a szeretet kinyilvánítása legyen a templomban a fő gondunk a gyermekekkel szemben.
Milyen jó itt a templomban, itt van a papa és a mama, a még kocsiban fekvő kistestvér… Milyen jó, hogy egyikük sem maradt miatta otthon, hogy együtt lehetünk!
Hisz hétköznap alig van együtt a család, munkába járnak sietnek a szülők, mindig sietnek. De vasárnap a templomban, az Atya házában, ott igazán jó nekünk!