
Előzetes bejelentkezés alapján gyerekkatekézis
a vasárnapi magyar mise keretében,
3-7 éves gyerekek (és szüleik) részére
játékos formában, sok énekkel, mozgással egybekötve.
Időpontok 2008-ban:
Április
1 (Viragvasárnap)
Május 6 (anyák napja)
Június 3
Szeptemberben elmarad!
Október 19
November 16
December 21?
11.15-11.45
(utána lehetőség van a misébe csendben bekapcsolódni, a mise után pedig
egy kávézásra is)
Cím: A ferences
szerzetesek altemplomában (csengetni "Franziskanersaal"-nál),
Immermannstr. 20. Bejárat az Oststr.-ról
Jelentkezni lehet: Ágnes Beulichnál:
0211/272823, hollagi@aol.com,
Kérek mindenkit aki részt szeretne
venni a katekézisen előre
jelentse be szándékát, mivel csakis ebben az esetben lesz
megtartva.
Gyermekek az
istentiszteleten
„Minek hordják azt a gyereket templomba, hisz még semmit sem ért,
csak zavarja az embereket. Hogyan érzi magát az anyja a szentmisén?
Inkább a férjével felváltva kellene járniuk a templomba.“ – Nem egyszer
hallunk ilyen logikusan hangzó lényegében jóindulatú megjegyzéseket.
Nyilván hasonlóképpen gondolkodtak a tanítványok is, amikor az anyák
kisdedeket hoztak Jézushoz. Hisz igyekeztek megakadályozni ezt:
minek
fárasztják a mestert kisgyermekekkel, akik semmit sem értenek, csak az
idejét rabolják. Jézus azonban
másképp vélekedett: Hagyjátok hozzám jönni a kicsinyeket, mert övék a
mennyek országa. Ez a kijelentés az isteni Kinyilatkozásnak fontos
eleme lett. Az Úr ilyen álláspontot foglalt el ebben a
kérdésben, tehát senkinek sem kellene élnie a cikk elején idézett
érveléssel, ha nem akar szembekerülni magával az Istennel.
Isten gyakran egészen másképp látja a dolgokat, mint a mi
logikánk. Ő mélyebbre lát. Tudja mekkora értéke van azon „buzgó“ hívők
imájának, akik azonnal rosszallóan reagálnak, mihelyst egy kisgyermek
kocsijában felnyöszörög. Isten kívánja, hogy elhozzák házába a
kisdedeket, örül nekik – én pedig örömnek nyomát sem érzem? Milyen
kapcsolatot teremt imám a Jóistennel, ha nem érzek úgy, mint ő? Az
ilyen ima aligha lehet értékes. Jézus egyik példabeszédében
összehasonlította a farizeus és a vámos imáját. A farizeus annyira
hangsúlyozza, hogy mi mindent ad Istennek…a váratlan gyereksírás
megzavarja öntetszelgését! A vámos pedig alázatosan vádolja magát:
Uram, Isten, mit adhatok én neked, csak nyomorúságomat tárhatom
végtelen irgalmasságod trónja elé, mélatlanságomban semmivel sem
dicsőíthetlek… De a közelben felsír egy gyermek, Istenem, bizonyára
örömet szerez neked ártatlanságával, ő dicsőítsen meg. – A vámos imáját
a gyermek nem zavarta meg, ellenkezőleg, serkentően hatott rá. Ha
bennünket egy gyermek imánkban megzavar, akkor biztosra vehetjük, hogy
ez az ima nem sokat ér. De nyílván a gyermek megnyugtatásával foglakozó
anya imája sem veszített értékéből. Csak Isten a megmondhatója, hogy az
ilyen ima nem értékesebb-e, mint ha az anya gyermeke nélkül lenne
jelen…Vajon nem zavarná-e imáját saját szórakozottsága, ezenkívül
hiányozna itt az istenfélellemre való nevelés szándéka, amely a
templomi részvételnek talán a legnagyobb értéke.
Biztosra vehetjük, hogy Isten
kívánja a gyermekek jelenlétét a templomban.
Mi úgy gondoljuk, hogy a gyermek semmit sem ért. Isten azonban a
felnőtt ember felfogó képességén kívül más utakat is ismer, amelyeken
megközelítheti a lelkeket. Ezeket inkább a gyermek „érti meg“, semmint
a felnőtt. Isten jobban ismeri gyermekeinket, mint mi magunk, és tudja,
mi megy végbe lelkükben.
Egy hitetlen családból származó főiskolai tanárnő mit sem tudott a
vallásról, de sikeres karriert futott be, semmiben sem érzett hiányt.
Egy alkalommal a templom előtt elhaladva, ahol éppen szentmise folyt,
akaratlanul is betért oda. Először közömbösen ült ott, magát is
meglepte, hova került, de a szentmise alatt azonban lelkét megérintette
a kegyelem, s ez volt Istenhez vezető útjának a kezdete. Hogy bement a
templomba, erre tudatalati gyermekkori élménye késztette, amikor néhány
éves korábban nagyanyja elvitte a misére magával.
Ki tudja, azt a parányi emberkét, aki puha gyermekkkocsijában
szunyókál a templomban s tudatalattijába behatol az orgonaszó , ének,
az egész templomi légkör – vajon nem éppen ez az élmény vezeti majd
egykor vissza oda, ha meg-megtéved az élet útvesztőin?
Ki tudja, hogy ha szülei idehozták, Isten nem a gyermekükért való
őszinte könyörgésként fogja ezt értékelni? Ha egyszer utat téveszt,
Isten ellenfele igényt fog tartani rá, mivel szabadon mellette döntött.
Ekkor Isten is előhúzhatja ütőkártyáját: „Szülei azonban magukkal
hozták a templomba, s ezzel szabadon kinyílvánították óhajukat, hogy a
gyermek az enyém legyen. Ez pedig arra kötelez engem, hogy segítséget
nyújtsak neki.“ S megérinti a lekét, ahogy ezt csak ő tudja.
Végül talán nem is tudjuk megérteni, hogy mi mindent képes egy
kisgyermek megérteni. Valójában az első dolog, amit megért a jászolban
fekvő kisded szegénysége. Együttérzése őszintébb lehet, mint a
felnőttek nagypénteki szomorúsága. Nincs fogalmunk róla, hogy már ebben
a korban az isteni dolgok, a boldogságok megértésének mily megbízható
alapjai rakódhatnak le a gyermek tudatában.
Egy hatéves kislány eljár a templomba, bár nincs túl sok kedve
hozzá. Sokkal érdekesebb dolgokat is eltud képzelni. A templomban
alig-alig ért valami. De amikor hazamegy és másnap az óvodában azt
hallja, hogy milyen nehéz a kismadarak élete télen eleség nélkül, akkor
bemegy a kamrába és a tyúkoknak eltett magokból kihoz egy marékkal és
elszórja a havon, de a madárkák nem jönnek oda, akkor bemegy és újabb
maroknyi magot hoz ki, de a madárkák nem mutatnak semmi érdelkődést. A
gyermek ekkor megérzi , hogy vágya hasonló az Úr Jézuséhoz, aki szintén
táplálni szeretné az embereket, de azok nem értik meg szavát. Honnan
ismerhetné a gyermek az Úr vágyát, ha nem a templomban hallotta az
evangéliumból? Mi abból indulunk ki, hogy a gyermek semmit sem ért meg,
pedig megragadta a lényeget. Lehet hogy a templomban izeg-mozog,
forgolódik, mi azonban nem sejtjük, hogy mit forgat a fejében, mit
fogott fel a szavakból, s ezek milyen hatással lesznek rá. Vagy a mikor
a táskájával játszadozó gyermeket figyelmeztetjük, nem sejtjük, hogy az
Isten dolgaiban való elmélyülésből szakítottuk-e ki, amely külsőleg a
gyermek intenzív nem tudatos kézmozdulatában nyílvánult meg.
Gyermekeinkben látjuk népünk,
egyházunk jövőjét. Bárcsak a templomaink megtelnének a gyerekekkel!
Ottani jelenlétük alkalmat nyújt nekünk a jövő nemzedékeivel való
apostolkodásra. Feladatunk elsősorban az, hogy a távolságot
áthidaljuk Istentiszteleteink igényessége és a gyermeki
gondolkodásmódjuk között. Gondoljunk arra, hogy ha a gyermeket arra
kényszerítjük, hogy felnőtt módjára viselkedjen, megfosztjuk belső
világától, amelyet a maga módján megnyithat Istennek. Ügyelnünk kell
persze arra, hogy a gyermek a lehető legkevésbé zavarja a hívőket. Ám
ne várjuk el, hogy az egész mise alatt az oltár felé fordulva
mozdulatlanul ül és nem fog forgolódni, ide-oda mozogva a falon lévő
képeket nézegetni. Hisz talán ezek éppen az ő kedvéért vannak ott a
falon, szüksége van valamire, ami leköti a figyelmét. Magunkkal is
hozhatunk vallásos témájú könyveket és képeket, biztosak lehetünk
benne, hogy a maga módján elmélkedni fog.
Fő kötelességeink az istentiszteletek
kis résztvevőivel szemben annak biztosítása, hogy jól érezzék magukat.
Érezzék, hogy jó itt lenni az Atya házában!
Ha a hátraforduló gyermeket
hirtelen
visszarántjuk, ezt erélyes figyelmeztetésnek érzi, és a gesztus
kellemetlenül hat rá, zavarja az Atya házának bensőséges légkörét. Ha
rángatás helyett megsimogatjuk az arcát s rá mosolygunk, maga is jó
kíván lenni – megélte a szeretetet.
Mert a szeretet kinyilvánítása legyen a
templomban a fő gondunk a gyermekekkel szemben.
Milyen jó itt a templomban, itt van a
papa és a mama, a még kocsiban fekvő kistestvér… Milyen jó, hogy
egyikük sem maradt miatta otthon, hogy együtt lehetünk!
Hisz hétköznap alig van együtt a
család, munkába járnak sietnek a szülők, mindig sietnek. De vasárnap a
templomban, az Atya házában, ott igazán jó nekünk!
vissza a főoldalra