|
Rády Sándor Zsolt – Horváth Róbert EVOLA MAGYARORSZÁGON.
– Ajánljuk ezt az írást a szépséges és élő Diána (Phoibé; Artemisz)
istennőnek,
Ajánljuk továbbá Renato Del Ponte, Gianfranco de Turris,
Evola és a magyar arisztokrácia kapcsolatának kutatásában Claudio Mutti úr precíz cikkének három hivatkozása nyomán indultunk el. A „tárgyi alapot” kutatásunkhoz egy pontosan meg nem nevezett „Zichy grófnő”, az ő „kultúregylete” és egy „Zichy kastély” említése szolgáltatta, ahol is Julius Evola többek állítása szerint előadást-előadásokat tartott Budapesten, az 1930-as években(1). A társaságok és egyletek kutatási vonalán kezdetben nem haladtunk, túlságosan ingoványos területnek tekintettük, olyannak, ami „tárgyi alapnak” sem eléggé megfelelő. A „szólásszabadság” révén, a múlt század közepétől számunkra túlságosan is sokan kezdtek el tevékenykedni a kultúra világában. Túlságosan soknak tartottuk azok számát, akik „a falak szolgai ledöntése” egyik formájának révén pusztán csak „belekeveredtek” a kultúra korábban védett világába (saját, igazi indíttatás nélkül), s ezáltal szempontunkból jelentéktelen csoportok felsorolásainak garmadában süllyedhettünk volna el. Ráadásul feltételezhettük, hogy az „Associazione di cultura” Evola általi említése(2) csak hozzávetőleges és nem pontos névmegadás. Egyébként Hamvas Béla, a magyarországi előtradicionalista szavai is navigáltak bennünket, hogy ne ennek az útnak vágjunk neki: „A szakrális körbe olyan sötét hatalmak törtek be, amelyeknek tehetetlenül vissza kellett volna hullaniuk, ha a nép a szellemi értékek rendjében él.” „ ... a nép a szellemi uralom törvényét megszegte, a hierarchiát megsebezte, az isteni szellem iránt hűtlenséget és árulást követett el. Ennek a bűnnek a következménye azonnal jelentkezett abban, hogy a nép köréből a szellemi erők visszavonultak”. „ ... új mítosz nem keletkezett és nem keletkezhetett”. „Nem lehet eleggé szánakozni azon, hogy a történeti kor végén, részben avatatlan és haszonvágytól hajtott vaisjákból, részben hataloméhes, türelmetlen, szenvedélyes ksátrijákból, de többnyire teljesen tudatlan, ösztönöktől megszállott sudrákból álló gyülekezet írott rendelkezéseket hoz”. „Merő kultúra – idealitás, magas fecsegés, tartalmatlan, nemlétező igény számára készült, nemlétező cél érdekében, illuzórius színvonalon, a valóságos emberi léttel semmi kapcsolata sincs, nem is volt és nem is lesz. Az újkori filozófia, morál, szociológia, lélektan légüres idealitásban készült, anélkül, hogy bárkinek életébe komolyan beleszólt volna. És ha egy napon ezek ... a föld színéről eltűnnének, hiányukat senki se venné észre.”(3) Úgy tűnt, népes volta miatt a Zichy-család kutatásával sem célszerű elindulnunk, hogy megtaláljuk az említett „Zichy grófnőt”, mint „első kapcsolódási pontot” kutatásunk céljához. A Zichy-nemzetség a magyar föld egyik legszerteágazóbb és legrégibb nemzetsége volt, minden korban tekintélyes befolyásokkal, számos al-nemzetséggel és családdal. Bíborban született Konstantinosz önálló keresztény nemzetségként említi, amely nagy vonalakban a Kaukázus, az Azovi-, a Kaszpi- és a Fekete-tenger vidékéről származik. Feltehetően 1241-ben jöttek be „Zichiából” hazánkba, s IV. Béla királytól itt kapott földet Zichy Paszkál, a magyarországi Zichy-ek őse. Megemlíthetjük a Zichy-ek olyan nagyságait, mint Zichy Hermann gróf, Zichy Jenő gróf, vagy mint Zichy István. Mindannyian többé-kevésbé ellenforradalmi beállítottságú személyek voltak, s intenzív érdeklődést tanúsítottak a magyar és a belső-ázsiai őstörténet iránt. Zichy István (1879-1951) 1937 január-februárjában az Amici dell’Ungheria meghívására Rómában és Milánóban is előadást tartott e tárgyban. Végül is a „Zichy kastély” említésének kutatási nyomvonalán indultunk el. Hamarosan túlságosan is kézenfekvőnek bizonyult azonban, hogy – mint legtöbben feltételeztük – a budapesti, az Árpád-híd budai lábánál fekvő, óbudai kastélyban tartotta volna Evola előadásait. Dr. Újj Írisztől megtudtuk, ezt a kastélyt a múlt század végétől már nem lakták, 1945-49-ig raktár volt (ami a kastély belső udvarán jól látszik is). A Zichy-eknek az ország szinte minden tájegységén voltak birtokaik. Nem a legzavarosabbon, de nehezebb úton kellett folytatnunk. A Zichy-nemzetség 1920-as, 30-as években élő tagjainak, tevékenységüknek a vizsgálatával haladtunk tovább, úgy, hogy az ez időre vonatkozó családfák még nem készültek el, vagy nem hozattattak nyilvánosságra. Néhány téves nyom után szembe találkoztunk valamivel, amit „kisebbfajta kultúrtörténeti érdekességnek” tartanak ma Magyarországon számon. Eszerint, Baldassare Castiglione (1478-1529) Il Cortegiano című művét – amely egyfajta udvari etika –, egy bizonyos Zichy grófnő fordította olaszból magyarra, a 30-as, 40-es években.(4) Először érezhettük azt, hogy talán jó nyomon járunk. Zichy Rafaelné grófnő, született Pallavicini Edina (1877. április 24-én) kulturális hagyatéka minden Zichy grófnőé közül a legszámottevőbb és leghatalmasabb. A kutatás hónapjai alatt egyre nyilvánvalóbb lett előttünk, hogy a magyar Nemzet egyik legnagyobb, leghősiesebb nőalakjára bukkantunk, akit a kommunista és posztkommunista (vagyis a mai „liberális”) történetírás indokolatlanul és méltatlanul mellőzött és mellőz. Zichy Rafaelné Edina érdemei mind politikailag, mind kulturálisan, mind szociálisan elévülhetetlenek,(5) ugyanekkor pedig olyan kifinomult intelligenciájú grófné volt – filozófiai és bölcseleti érdeklődéssel, alkalmazott világnézettel –, hogy sokféle és felfokozott nyilvános aktivitása mellett azon szellemi magaslatok irányába is nyitott és messzemenően érdeklődő tudott maradni, amelyeket például Julius Evola képviselt. 1925-ben Zichy Rafaelné a Vatikán által életre hívott Union Internationale Des Ligues Catholiques Feminines elnökségi tagja lett, az 1. bizottság 3. alosztályának elnökasszonya. „Ez az alosztály a vallást fenyegető veszélyekről tájékoztatja az UNION-t, nevezetesen: okkultizmus, spiritizmus, a katholikusok vallási tudatlansága és közömbössége; a katholicizmus elleni propaganda a katholikus országokban.”(6) Sok minden más mellett, a 20-as évek közepén a grófné magyarra fordította Mussolini több beszédét is.(7) Ez és további fordításai, a hozzájuk írt kultúrtörténeti jelentőségű kommentárjaival együtt, A Napkelet könyvtára című könyvsorozatban jelentek meg, amelyet a Magyar Irodalmi Társaság adott ki 1920 és 1940 között. A Magyar Irodalmi Társaság (Faragó Éva adatai szerint) 1922-ben alakult és 1928-ban szűnt meg. Elnöke és Alapítója gróf Zichy Rafaelné, Alelnöke és Alapítója gróf Klebelsberg Kúnó (1875-1932), egykori Magyar Királyi Vallás-, Művelődésügyi és Közoktatásügyi Miniszter volt. A Társaság Alelnöke volt még Pauler Ákos (1876-1933), az ország vezető és figyelemre méltó objektív idealista filozófusa.(8) A Társaság működésének idejére vonatkozóan egymásnak ellentmondó adatokat találtunk. Egyesek szerint 1936-ban is létezett még(9), mások szerint, Magyar Irodalompártoló Társaság néven, még a 40-es években is.(10) Megint csak mások szerint, jogfolytonossági szervezete a Magyar Kulturális Egyesületek Országos Szövetsége (1928-1949) volt.(11) Általában meglehetősen nehéz helyzetben voltunk a Magyar Irodalmi Társaság tekintetében: jobboldali és ellenforradalmi jellege miatt, szinte mindennemű kutatás nélkül hagyott, avagy mindenütt alulértékelt. Gróf Zichy Rafaelné, 1921. június 26-án kelt, gróf Klebelsberg Kúnóhoz írt baráti levelében „különböző céljaink” (kifejtés nélkül) között említi az „irodalmi actio”-t.(12) A hosszas pénzügyi és szervezési előkészületek széles alapokon nyugvó, univerzalisztikus társadalmi-kulturális-politikai-szellemi koncepcióra engednek következtetni, amely jobboldali-konzervatív jellegében részben az egyre gyarapodó kulturális etc. társaságok-egyletek ellen kívánt fellépni (ellenforradalmi igénnyel), részben pedig befolyásolni és vezetni akarta azokat a társadalmi szerveződéseket (együttműködve), amelyeknek nem volt határozott céljuk, s így előbb-utóbb ki lettek volna szolgáltatva az előbbieknek, amelyek modern, „nyugati” típusú kultúra vagy ál-kultúra és annak ideológiái terjesztésére vállalkoztak.(13) A Magyar Irodalmi Társaság koncepciózus volta, úgy tűnik elsősorban Klebelsberg Kúnó grófnak köszönhető. Klebelsberg gróf, a kimagasló diplomata és kultúrpolitikus(14), egyebek között világosan felismerte, hogy a „hanyatló nyugati kultúra” (ál-kultúra, ellenkultúra) térhódításában mekkora szerepet játszanak a fővárosok, amelyek a kultúra meghatározásában egyedüli szereplőként akarnak fellépni. A főváros, mint „kizárólagos kulturális központ”, így könnyen ál-központ lehet: nem enged a „vidék” kezébe semmiféle kezdeményezést, nem képes érvényes al-centrumokat a kultúra szervezésében létrehozni, mert azoknak az erőknek, amelyek a hanyatló kultúrát generálják, így valamelyest kicsúszna kezükből a könnyű kezdeményezés. Igen röviden, ennek meglátásán alapult Klebelsberg kultúrpolitikájának központi gondolata, a „vidéki gondolat” vagy úgynevezett „szellemi decentralizációs gondolat”. Klebelsbergnek mindenesetre valóban sikerült elérnie, hogy annak a korabeli vidéki arisztokráciának egy része, amelyet nem rontott még meg a modernitás és a „nyugat” imádata, tevékeny részt vállaljon a kultúra formálásában. Ez a rész, éppen Zichy Rafaelné és a Magyar Irodalmi Társaság köré szerveződött, továbbá azok köré a vidéki kulturális egyesületek köré, amelyeknek Országos Szövetségét haláláig szintén Klebelsberg vezette. Az arisztokrácia kulturális-szellemi élete egyfelől továbbra is zárt maradt, másfelől, különösen a kultúra tekintetében, azonban nyilvánosan rendezték meg azokat a programokat, amelyekben a polgárság is érintett lehetett, s amelyek korábban (nemcsak „estélyek” tekintetében) zárt ajtók mögött folytak. Mindez felvirágoztatólag hatott az ország életére, késleltetve bizonyos alulról jövő eszmények terjedését, még akkor is, ha a MKEOSZ afféle kirakat szervezetnek bizonyult, s akkor is, ha a legjelentősebb szellemi események továbbra is zárt ajtók mögött, vagy vidéki kúriákon maradtak. Fel lehet vetni, hogy Zichy grófnő „kulturális arisztokrácia-mozgósítása” nem gyakorolt kellő ellenforradalmi mozgósító erőt, kevés volt az a hatás, amit a kultúra segítségével Klebelsberggel(15) elérhettek, mégis, kétségtelenül a XX. század magyarországi történelmének egyik legnagyszerűbb kulturális korszakát teremtették meg – egyáltalán nem függetlenül és elválaszthatóan attól a ténytől sem, hogy Julius Evola ekkor járt Magyarországon. A Magyar Irodalmi Társaság legszéleskörűbb hatást azáltal fejthetett ki, hogy Tormay Cécile (1876-1937) írónőre bízva a főszerkesztést, 1923-ban elindította a Napkelet című folyóiratot (1923-1940). A Napkelet, mint azt címe is mutatja, szembeszállás és támadás volt a dekadens, nyugat-európai, „liberális” (ál-liberális) „normákat” követő magyar irodalmi-kulturális élet ellen, amelynek központi folyóirata a „Nyugat” volt.(16) A Napkelet „jobboldali irodalmi folyóiratként” hirdette magát, amely a „Nyugat” ellensúlyozására jött létre. Első évfolyamaiban a lap még harcosabb, politikaiasabb, univerzálisabb hangot használt – nagyrészt az 1919-es magyarországi bolsevik forradalom elevenebb emléke miatt, – majd időközben egyre inkább az irodalom, a művészetek, a kultúra részlegesebb jelenségeinek vizsgálataira szorítkozott. 1938-ban Zichyné újra „univerzálisabb és erőteljesebb” hangot követel: „A Napkeletet újra meg kell töltenünk harcos szellemmel. Újra fel kell építenünk azt a magasba nyúló megfigyelő tornyot, melyből a magyar élet egészét át tudjuk tekinteni.” „A zsidókérdés létezését nem szabad elhallgatnunk.”(17) A lap egyébként két számunkra ismeretlen olasz szerző, Andrea Z. Ungaro és Nino Serventi írásait is közölte, s publikált itt Hamvas Béla(18) is. Tormay Cécile, a főszerkesztő, jobboldali vonatkozású regényeivel, már korábban országosan ismertté vált. „ ... a Horthy korszak hivatalos, államilag támogatott, dicsért, kitüntetett s külföldre is eljuttatott irodalma”(19) , „a forradalom után hivatalosan elismert nagyság lett, irodalmi szalont tartott fenn, folyóiratot szerkesztett és politikai szerepléshez is hozzájutott”(20) . Tormay véleménye szerint „a magyar alkattól idegen minden társadalmi radikalizmus, a forradalmak is idegen fajúak, elsősorban a zsidók hozták az országba; de a forradalomban vétkes a magyarság eredeti mivoltától elidegenedett bűnös Budapest is.”(21) Tormay Cécile a Napkelet előtt egyébként Bujdosó könyv című művével (1921-1922) és Emberek a kövek között című regényével (1911) vált híressé. Zichyné leveleiből és a Napkelet 1937/5 számából (Tormay Cécile emlékszám) megtudtuk, hogy Zichy Rafael (1877-1944) Szentmihály-Zichyfalva-Edina-i birtoka (ma Sárszentmihály) volt a „széles alapokon nyugvó” konzervatív törekvések központja. Az 1920-as, 30-as években gyakran látogattak annak gyönyörű angol-barokk kastélyába és 26 hektáros kastélyparkjába vezető politikusok, filozófusok, irodalmárok, vezető művészek, fővárosi és vidéki nemesek. Zichy grófnő, Babits Mihálynéhoz írott levelében, 1922 január 9-én, budapesti téli otthonából a következőket írta: „... szombaton este Thomas Mann felolvasást tart nálam. Nagyon örülnék, ha férjével együtt eljönne 1/2 9 óra tájban ...”(22) . Ezt abból a szempontból említjük csak, hogy lehetséges, Zichyné e budapesti Verbőczy utcai lakása (egykor: Budapest II. kerület, Verbőczy utca 23-25) szolgálhatott Evola előadásának-előadásainak színhelyéül.(23) Az időpontra vonatkozóan azaz általános feltevés, hogy valószínűleg 1938-ban történt a látogatás, amikor Evola Berlinbe, Bécsbe, Prágába és Bukarestbe is utazott.(24) 1944-45-47-49-ben a magyarországi arisztokrácia láncolatát a modernizmusok különféle formái felszámolták. Ehhez nagy mértékben hozzájárult, hogy a II. Világháború végére az arisztokrácia korabeli képviselői elveszítették önnön arisztokratikus voltuknak, egyedüliségüknek, pótolhatatlanságuknak a tudatát s mindennek bizonyítását (mindazt, amit az arisztokrácia a maga „első értelmében” szimbolizál). Egyre inkább feloldódott és beleveszett azokba az irányokba, amelyeket korábban még szabadon tudott kitűntetni figyelmével („értékelvűségével”, az arisztokrácia a maga „második értelmében”). Összefonódott mind a „népi” gondolat képviselőivel, mind egy merev hivatalizmussal és konformizmussal. Mindezekben kioltódott önnön arisztokratikus volta (az „arisztokratizmus” mindkét alapvető értelmében). A Napkelet utódlapja a „Híd” lett, amely – noha az ország legnagyobbaknak és jobboldaliaknak mondott írói írtak bele – szellemi szempontból szóra nem érdemes. Ennek a szomorú jelenségnek legfőbb oka szerintünk egyfelől az, hogy nem jött létre egyfajta folytonosság a konzervatívok és az „új jobboldal” között. Nem jött létre az, amit fenntartások nélkül „radikális ellenforradalmiságnak”, „szélső”, forradalmi ellenforradalmiságnak nevezhetnénk, princípium-követő megújulásnak, melynek legfőbb politikai képviselői De Maistre, Metternich és Bismarck voltak. Ez, azáltal valósulhatott volna meg, ha az arisztokrácia akkori képviselői felváltják megalkuvó, „hivatalos” összefonódásaikat, s az „új szélsőjobb” erőteljes fellépésével együtt szóhoz akarnak jutni; a szélsőjobb is csak az „arisztokratikus voltra” alapozva mentesülhetett volna mindazon terhes összefüggésektől, amelyeket például – többé-kevésbé helyesen – Jean Robin mutatott ki. Kutatásunkat összefoglalva: Biztosak vagyunk abban, hogy Julius Evola gróf Zichy Rafaelné révén jött Magyarországra. Azt, hogy az említett „kultúregylet” a Magyar Irodalmi Társaság lett volna, bizonyítani nem tudjuk, ugyanakkor úgy véljük, hogy gróf Zichy Rafaelné Pallavicini Edina személyével, tevékenységével és munkásságával megtaláltuk Evola életében a Magyarországra vezető „fő szálat” és „fő nyomokat”. Zichyné és köre a korabeli magyar arisztokrácia oldaláról nézve, Evola úgy véljük vagy Maschera e volto dello spiritualismo contemporaneo című munkájával (amely később egyébként egyik első magyar nyelven megjelent műve lett), vagy egyes műveinek politikai vonatkozásaival (Imperialismo pagano; Rivolta contro il mondo moderno), vagy pedig Fenomenologia dell’Individuo assoluto című művével (Pauler?) hívhatta fel magára a kitűntető figyelmet. Evola előadására utaló levelet, hirdetést, pontos dátum- és helymegjelölést nem találtunk. Megtaláltunk azonban ugyanekkor valami mást, nemcsak a magyar Nemzet egy ez idáig méltatlanul mellőzött hős asszonyát, hanem „nyomaiban tapasztalhattuk” azt, hogy Julius Evola „valóságos világkirályként”, a pozícióban lévő, befolyással bíró, ugyanakkor spirituálisan még nem elzárkózó, valóban legelitebb körökön keresztül miként igyekezett Európa sorsát az Egyetemes Tradíció reprezentatív elveinek megfelelő irányba terelni. A tények és külső szempontok után, mindenekelőtt maradt hátra annak vizsgálata, hogy melyek lehettek azok a „benső” és legfontosabb szempontok, amelyek Julius Evola számára az eddigiek okát, miértjét és indíttatását képezhették. Ez a legfontosabb kérdés, hiszen Evola életműve a „nemes” és „nemesség” egy talán mindennél mélyebb megéléséről tanúskodik, olyan mély megéléséről, amelyet a tények és adatok, a maguk mibenléte szerint, nem tudnak kielégítő mértékben visszatükrözni. Egyrészt, Evolánál senki sem támadta radikálisabban és megfelelőbben az ál- és látszat-arisztokráciát.(25) Másfelől, mindemellett világosan hívta fel a figyelmet arra, hogy meglehetősen ritkán lehet olyasmiről beszélni, amit „merőben formális arisztokratizmusnak” szoktak nevezni. A lojalitásnak, az etikettnek, sőt a kifogástalan jó modornak – amelyeket „általában” szoktak az arisztokráciához kapcsolni –, ha tudatosan alkalmazzuk és éljük, messzemenő jelentőségük lehet. A Kozmosz uralmát képviselik a Kháosz felett (a Kozmosz Kháosz-feletti uralmának megvalósulásai utalnak a Kozmosz-felettire). Az arisztokratizmus megvalósítását-érvényesítését Evola így még az „apoliteia” keretein belül is fontosnak tartotta. (A közönségesség ízlése, a Súlyukat vesztett szavak(26) világosan beszélnek ebben a tekintetben). Evola számára nem létezett nem arisztokratikus jobboldaliság; a fasizmus, a német nemzeti-szocializmus, az „új szélsőjobboldaliság” legnagyobb problémáját abban látta, hogy nem tudott valóban arisztokratikussá lenni. Egy prométheuszi jelleg – melyen „az istenek mosolyognak” – és nem az „eleve felülemelkedettség” elve – amely különböző „méltóságok” és „képességek” gyakorlásában kifejezésre is jut – vált jellemzővé ezekre. Olyan összeállítások, mint a Julius Evola nei documenti segreti del Terzo Reich(27) , végül is azt bizonyítják, hogy Evola célja „arisztokratikus, papi és királyi” impulzusok bevitele volt e mozgalmakba. Nyilvánvaló például, hogy (egy ideig) „nem véletlenül” használta a bárói rangot, nem azért, mintha erre rászorult volna, hanem mert ennek használata egyfajta rítus és eszköz volt számára (ahogy korabeli arisztokrácia képviselőivel való találkozásai, kapcsolata is) átlépni a „konkrétumok fölé”, a „nemesség legmélyebb értelme”, a „nemesség láncolatát teremtő legfőbb méltóság” felé. Evola tudatos érintkezése a korabeli arisztokráciával így egy üzenet számunkra, amely így szól: nem vagyunk a lehető legteljesebb és legszorosabb értelemben véve jobboldaliak, ha pusztán politikusok és szélsőségesek vagyunk; nem vagyunk jobboldaliak, ha tetteinkben csak egy „re-akció” határoz meg bennünket; végül is „anarchisták” vagyunk, ha nem rendelkezünk egy „eleve fensőbbséggel” (csaknem úgy, ahogy egy arisztokrata „nevével” rendelkezett). Rendelkezünk az „arisztokratizmus” vonatkozásában egy többlet lehetőséggel is: miként Siddhartha herceg, tovább vihetjük az arisztokrata-volt elgondolását. Azt, hogy „legbensőbb” és legszigorúbb értelemben mit jelentett Evola számára a nemesség, azt éppen a La dottrina del Risveglio mutathatja meg, s nekünk ennek értelmében kell visszaszerezni és „tovább vinni” arisztokrata voltunkat. Julius Evola számára az arisztokratizmus és az arisztokrácia igenlése mindenekelőtt ahhoz kapcsolódott, amit az Ő „ontológiai imperializmusának” és „imperiális beavatásának” nevezhetünk. Az „ontológiai imperializmus” értelmében, a létezők és létformák minden szintje meghatározott értelemmel bír. A meghatározó a lét maga, másfelől ezen szintek értelmének intuitív felismerése (amiben a „lét” kifejezésre jut). Teljességében vett, csaknem folytonos felismerése, de egyszersmind differenciált módon. A szintek egyedi értelmének felismerésével, azok nem kerülnek feljebb az őket megillető helynél (ahogy az a modern társadalmakban történik). A szintek egyedi értelmének felismerése megvalósítja az arisztokratikust a maga „második értelmében” (meritokratizmusa). A voltaképpeni arisztokrata azonban nem azonosítja magát egyik általa értékelt-elismert szinttel sem. (Ez az, amit az ostoba filmek és könyvek az arisztokrácia „fennhéjázásának” neveztek). Ami az arisztokratát így a maga „első értelmében” jellemzi, az a teljességre és abszolútra irányuló lét, az „elszakadás az aspektusok sokféleségétől” (Evola „szellemi virilitása”). Az „ontológiai imperializmustól” ez utóbbi vezet át az „imperiális beavatásba”, amelynek értelmében egy arisztokrata nemcsak a „birodalomhoz”, hanem a „birodalom urához”, a teljesség és egység feltételéhez, az „uralkodóhoz”, a „szabadhoz” hű. Ahhoz, aki nemcsak magában foglalja az összes birodalmakat (birodalom-szinteket), hanem meg is haladja azokat. Ez az arisztokrata a maga „első értelmében”. Evola számára végül is a „spirituális virilitás” és szuverenitás kifejezője, melynek révén megvalósítható az „ontológiai ugrás”, amely átvezet a beavatás „teljes törésén”(28). G. Gurdjieff egy alkalommal (Ouspensky visszaemlékezésében) a következőt mondta: „az örök életért végzett munkát, ha ezt egyáltalán így lehet nevezni, nem lehet elválasztani az általánosan végzett munkától. Aki az egyiket eléri, a másikat is elérte.” Az arisztokrácia Evolánál pontosan annak a kvalifikációnak a kifejeződése és mértéke, amely úgy „él”, hogy „élete” az örök „létből” jelenít meg valamit. Keyserling írta egy általa szerkesztett műben (tekintsünk el most attól, hogy Evola egy helyütt „szalonfilozófusnak” nevezte): „A vér sorsa egyszersmind a szellem sorsa, mert ez csak a vér útján nyilatkozhat meg a földön”. A „vér” itt egy olyan gens létére utal, amely végül is nem biológiai származását hangsúlyozza, hanem azt, hogy gens-ének megőrzése a földi-emberi világban a szellem (mens) örök létét, „égi állandóságát” fejezi ki; gense indirekte és sajátosan a mens univerzális voltát szimbolizálja.(29) A nemesi családok saját, benső és határozott karaktereinek átöröklődése, egyfelől reprezentálja a szellem örök voltát, másfelől az ehhez visszavezető legfőbb eszköz átörökítésének felel meg. A nemesi családban születettek öröklött tulajdonságai kivétel nélkül egy „vezérelv”, egy „vezérforma”, egy „vezér-tulajdonság” alá rendelődtek, amelyet megtalálva és megismerve – a szellem „testté” vált, hogy a test szellemmé lehessen. „Ha valaki minden pillanatban változik – mondta Gurdjieff {s gyakorlatilag ez a „vezérelv nélküli” tulajdonságokkal bíró egyén sorsa} –, ha nincs benne semmi, ami a külső befolyásoknak ellent tudna állni, az azt jelenti, hogy nincs semmi benne, ami a halálnak ellent tudna állni. De ha függetlenné válik a külső befolyásoktól, ha megjelenik benne valami, ami önmaga által tud élni, ez a valami lehet, hogy nem hal meg. Közönséges körülmények között minden pillanatban meghalunk. ... Ha valaki kifejleszt {megvalósít} önmagában egy állandó „Ént”, aki túl tudja élni a körülmények változását, ez az „Én” képes lesz túlélni a fizikai test halálát.” Egy ilyen nemesi „karakter”, „dinasztikus elem” vagy „Én”, legvégül pedig a „természetfeletti abszolút halhatatlanságába” vezethet. Az Autodifesa mellett, az Emberek a romok között lapjain Evola külön utal a közép-európai arisztokrácia jelentőségére.(30) Távol áll tőlünk, hogy ennek említésével elsősorban a „magyar” jelentőséget kívánjuk hangsúlyozni. Egyszerűen azt állítjuk, hogy a fenti lehetőség a magyar arisztokrácia körein belül is visszatükröződik, az egyetemes princípiumokhoz hű magyar nemességben (és csakis az ilyenekben) is megtalálható az, ami az arisztokrácia legmélyebb, „spirituális értelme”. Keyserling írta: „Hasonlítsuk csak össze az udvari nemességet a független lovaggal, vagy Észak-Németországnak az alsórendű állások betöltésére kitenyésztett {általunk mégis figyelemre méltónak tartott} junkerjeit a magyar mágnással, ezzel az igazi „úrral”.(31) Nem lehet konkrétan rámutatni, hogy ezért meg ezért volt igazi úr, de kétségtelenül megjelenített egy olyan „aktív mozdulatlanságot” (vagy egy arra sajátosan utaló minőséget), amelyre gyakorlatilag semmi mást nem lehet mondani, minthogy azt mondjuk: „igazi úr”. Ez az „igazi úr”, az utolsó történetileg pozitíve értékelhető monarchia fenntartása révén (Osztrák- Magyar Monarchia), mellesleg hozzájárult ahhoz, hogy a „birodalom” és a „monarcha” szellemi-metafizikai ideája „történelmi úton” is átörökítődjék, továbbítódjék felénk. Minden bizonnyal ezek voltak azok a legfontosabb és legmélyebb összefüggések, amelyek által Evola magát hazánkba vezérelte. A teljesség kedvéért még egy megjegyzésnek kell szerepelnie itt kutatásaink kapcsán. Minden spirituális hagyomány ismerte azokat a veszélyeket, amelyek mindazt kísérték, ami „kereséssel”, „nyomozással”, „kutatással” függ össze.(32) Minél távolabb kerülünk az „Aranykortól”, a „keresés” lunáris jellegéből egyre inkább azok az erők kerülnek túlsúlyba, amelyek Hekatéval állnak kapcsolatban. Ha valóban komolyan akarjuk venni az arisztokrácia jelentőségét, figyelembe kell venni így azt, amit René Guénon a „pszichikus és spirituális összetévesztésének” nevezett. Guénon konkrétan ismert esetet jegyez fel, miszerint, amikor az egyiptomi piramisokat vagy sírkamrákat felnyitották, a modern kutatók nem a tradíciók „szellemével” vagy „emlékezetével” találkoztak, hanem a tradíciók „pszichikus maradványainak” fogságába estek. (Ezeket hozzuk összefüggésbe itt Hekaté erőivel.) A „pszichikus maradványok” felől nem csak, hogy nem érthetők meg a tradíciók, de tudjuk, hogy ezek gyakori esetben meg is ölték vagy megbetegítették a „kutatókat”. Mondhatjuk, ezek az „elveszített erők” ma az arisztokrácia igazi benső értelmének a megértéséhez és megvalósításához vezető utat ugyanígy zárják el. Nyugat ma vagy tagadja, vagy egy lényegtől különböző charmemal burkolja be az arisztokrácia ideáját. A mi célunkat így talán világosabbá teszi, ha azt mondjuk, hogy „kelet elitje” és a „nyugati arisztokrácia” közötti tökéletes egység megvalósítását akarjuk. Abban a korban, ahol minden új vallás, könyv, minden film és különösen minden zene a „pszichikus felfokozottság” („megszállottság”) gyakorlatait konstruálja meg, abban a korban Guénon iménti példája túlságosan is szerteágazó körben valósul meg ahhoz, hogy (a szerző szándékaival ellentétben) pusztán in concreto az egyiptomi kutatókra vonatkoztassuk. Ennek a szóban forgó kornak, ahonnan az „igazi úr” csaknem teljesen eltűnt, egyik legmélyebb tragédiája éppen az, hogy a „pszichikus maradványok” (a „pszichikus” és a „spirituális” összetévesztése nyomán) még azokat a Mestereket is kísérik, akiknek célja a „pszichikus tartományon” való radikális túlmutatás volt, s akik minden tőlük telhetőt megtettek azért, hogy ez a szint ne kerülhessen túlsúlyba. Talán érthető, hogy mindezt az „arisztokratizmus” és Guénon és Evola kapcsán miért mondtuk el, hiszen mindhárom célja elsősorban átvezetés volt az egyetemesbe, megerősítés az abszolútban, nem pedig valaminek a „visszfényében” való tévelygés. |