Sárkányok Gyermekei

Író: KnightAxe Xelian
Megjegyzés:
Hogy oszinte legyek azért írtam le ezt a történetet, mert mint majd történetembol kiderül, kicsit zárkózott vagyok, és ezért különbözo problémáim lesznek. Unalmasnak hangzik? Pedig nem az mert, mi lehetne érdekesebb, annál hogyan változott meg az életem egy varázslat következményeitol. Másrészt tanulságos is ez a történet:

Sárkányok Gyermekei

Nemsokára itt a vizsgák ideje, félek a bájitaltól, amikor a griffendélesekkel vagyunk Piton nem macerál, mert nem akarja az osztályát égetni. Ráadásul ott van Harry Potter, akit Piton ki nem állhat, és folyton Nevillt macerálja, szegény fiú, pedig szerintem, tudná, ha Piton nem lihegne folyton a nyakába, de most a saját vizsgámmal kéne törodnöm.
”Végy két kanál tatuepét, majd tedd a sárgásbarna fozetbe, mikor az már rotyog ” Ekkora marhaságot, és különben is mekkora kanállal? Kész végem Piton meg fog húzni. Magamba roskadva ültem a könyvtár egy hátsó asztalánál. Elöl több griffendéles és hugrabugos diák is magolt. Nekem nem voltak barátaim, a süveg a Mardekárba osztott, de én jobb szeretem az igazságot, a huséget, az egyenességet, mint azon erényeket, melyeket Malazár oly nagyra becsült. A többi mardekáros már korán észrevette, hogy nem tartozom közéjük. Ki vagyok közösítve röviden. Szüleim közül anyám mugli, apám, pedig varázsló volt (Voldemort csatlósai ölték meg, mert auror volt.), ezért is ferde szemmel néznek rám. A szülomnek nem mondtam el, hogy nem érzem jól magam az iskolában, mert anyámnak így is elég baja van, nem kell, hogy még az én problémáimmal is törodjön. Különben is már harmadikos vagyok. De én még mindig lemehetek Roxmortba nem úgy, mint Potter, aki miatt Sirius Black ide jött. Neki sem lehet könnyu. Ja hogy honnan tudom ezt, múltkor a könyvtárban ücsörögtem, mikor Harry és a barátai beszélgettek pont Blackrol, hát innen. Nem akartam hallgatózni, csak nem vettek észre, én, pedig nem akartam megzavarni oket, hogy itt vagyok, de folytassák nyugodtan. Hát igen ilyen vagyok. Senki nem figyel rám, de azt hiszem, már megszoktam, bár néha nagyon kiakadok. Pár hónappal ezelott az egyik lány macskája megette a gyíkomat, egész este nem aludtam, mert nem bírtam abbahagyni a sírást, az egyetlen lény, aki foglalkozott velem, egy macska gyomrában köt ki. (Csak megjegyzésként a lány még elnézést se kért csak kiröhögött, ez is fájt). Mégis Zelion, így hívták a gyíkom nem érdemelte meg ezt a sorsot, van egy érzésem, hogy még ma is élne, ha nem hozom magammal. Annyira sajnáltam szegényt, hogy nem lehet azt elmondani. Másnap reggel órára menet beleütköztem, véletlenül McGalagonyba, mikor rám nézett, azonnal a gyengélkedore küldött. Madam Pomfrey, bár nem mondtam mi a bajom (neki panaszkodjak, mikor még anyának se beszélek???) adott valamit, ami 2 napra kiütött.
Most meg itt vagyok és kesergek, ahelyett, hogy tanulnák. A szemem az ablakról egy kötetre tévedt, azaz kettore, amik egymás mellett voltak. Az egyiknek olyan színe volt, mint a zöld tábláknak oldalán mintha krétával írtak volna rá ez állt: Hasznos varázslatok az iskolában, a másik egy türkiz színu könyv, mely címe a következo: Hatásos önmegvalósítás, ez úgy hangzik, mintha anyám egyik magazinjából lenne. Levettem oket, majd belelapoztam az iskolásba, hamar nyilvánvaló lett, hogy ez csak a strébereknek jó. Paca eltüntetés, hiba kijavítása, puskázási tanácsok ez az oda lapoztam, átverés a következo állt a fejezett cím alatt: „Ne puskázz, hanem tanuld meg!” köszszép. A könyv szerzoje úgy látszik nem Pitonnál tanult. Becsaptam a könyvet, a másikra tévedt pillantásom, ekkor Madam Cvikker szólt, hogy ideje mennem, felkaptam a zöld könyvet visszatuszkoltam a helyére, majd a türkiz könyvel ki mentem a könyvtárból. A klubhelység egyik sarkába telepedtem, majd a könyvbe merültem. Sok érdekesség között egy dolog fogott meg. Egy bubáj, mely segítségével „megmutatkozik az, ami bennem van.” Érdekes, meg kéne csinálni, lehet, hogy akkor ki derülne miért ide küldött, a Teszlek Süveg. Nézzük mit ír a könyv:
„A varázslathoz rajzolj egy boszorkány ötszöget, négy szögekbe állíts a tuz, a víz, a levego és a szél gyertyáját, az ellentéteseket egymással szembe, az ötödik sarokba fektess egy szál rózsát. Ha evvel megvagy a kígyófog, és denevérszárny keverékével alkoss egy kört a szögek érintésével, állj a kör közepére, gyújtsd meg a gyertyákat, majd mond el ötször, a következo varázsigét:
„Vágyom tudni milyen, vagyok,
Legyek, milyen a lelkem mélyén vagyok.
Mert tudni szeretné, tudni akarom milyen, vagyok
Olyan legyek, amilyen vagyok!”
Eztán másnap reggelre megmutatkozik való magad.”
Oltári, holnap megcsinálom. Határoztam el és szinte pillanatok alatt elnyomott az álom. Másnap alig bírtam végigülni az órákat, mire végre délután lett, összeszedtem a szükséges dolgokat, majd Hisztis Myrtel wc-jébe vonultam. Szerencsére Myrtel távol volt, fél óra alatt kész voltam, gyorsan elpakoltam, akkor jött elo Myrtel:
- Hát te meg mit csinálsz itt?
- Csak, ide jöttem tanulni, mert itt senki nem zavar. – Válaszoltam az elso dolgot, ami eszembe jut.
Hát persze! – Fújta fel magát Myrtel. – Én senki vagyok! A nyafogós szellemmel nem is kell törodni, mintha itt se lenne. – Elkezdett bogni, majd fejest ugrott az egyik budid. Myrtel az agyamra megy néha, nekem is van problémám, mégse traktálok mindenkit, és nem potyog folyton a könnyem. Na mindegy, irány az ágy, holnapra már más leszek. Boldog voltam, hogy talán lesznek barátaim, nem kell egymagamban kuporogni. Nehéz ám ilyen izgatottan elaludni, de csak sikerült.
Másnap reggel két dolgot észleltem mikor felébredtem: Az egyik, hogy Milicent Boulstoud úgy visít, mint egy szenvedo héja, a másik, hogy akár le se kellett volna feküdni olyan fáradt, vagyok. Várjunk, csak miért visít Milicent??? Felpattant a szemem, azt látom, hogy minden szem rám tapad a szobába. Azonnal kiugrottam az ágyból és a tükör elé futottam. A változás szemmel látható. Az arcom hosszúkás lett, a boröm ami, eddig is fehér volt még fehérebb lett, a fülem hosszúkás lett, a hajam, pedig dúsabb, vörös arany árnyalatban omlott a vállamra, mikor tegnap még rövidebb volt. De a sikoltás, és a bámész pillantások oka nem ez volt, hanem a hátamon lévo, fehér sárkányszárnyra emlékezteto valami, és a szintén hófehér sárkányfarok, mely a padlót súrolta. Hát megbabonázott a látvány szó se róla. Pár másodperc után Piton csörtetett a szobába, látszott rajta, hogy sietve kapta magára a haját sem ártott volna megfésülni, mert elég ijesztoen hatott.
- Mi ez a lárma, nem tudják be…??? – Tágra meredt szemekkel hallgatott el mikor meglátott. A lépcsonél jó pár fiú és lány mozgolódott. Talán azt hitték megint Black próbálkozik.
- Mit csinált Knight? –
- Én semmit, csak … izé…hát… -nem tudtam kibökni neki.
- Öltözzön fel, lekísérem a gyengélkedore, amíg nem jövök vissza, itt marad. Maguk meg segítsenek neki. – Förmedt a többi lányra. Akiken látszott, hogy Piton után rögtön elhagyják a szobát. Ezek után kiviharzott a szobából, majd becsapta az ajtót. Nehéz ám úgy felöltözni, hogy az ember hátán minden vacak lóg. Kis varázslat segítségével megoldottam, a problémát.
- Mi van Alex? – Kezdte gúnyos hangon Milicent. - Gondoltad, hogy animágussá válsz? Nem sikerült valami jól, csótánnyá kellett, volna változnod. Akkor… - sose derült ki, mi lett volna akkor, mert elé ugrottam és elkezdtem a nyakát szorongatni. Még sose volt velem ilyen, vörös köd ereszkedett az agyamra, csak meg akartam torolni, a mondottakat. Piton ekkor lépett be és közbe, Milicent szerencséjére, mert eléggé megszorongattam.
- Milicent, nem sértegetést mondtam, hanem segítséget! – rögtön magamhoz tértem. Piton nem tol le??? Szerintem O a beteg. Piton a vállamra tette a kezét majd a lépcson lekormányzott. Lent láttam, hogy néhány ember elsápad, voltak páran, akik mosolyogtak. Malfoy például ott állt, selyem pizsamában, és leesetett állal nézet. Örültem mikor végre a gyengélkedon voltam, mert még Hóborc is elámult, azon, ahogyan kinéztem. A gyengélkedon, már ott volt McGalagony és Dumbledore, a tanárno látszott, hogy meglepodött, de az igazgató arcáról semmit nem lehetet leolvasni.
- Ülj le, kérlek. – szólt Dumbledore. – És most mond el, mit csináltál, mert ez nem animágiából lett igaz? – Megingattam a fejem, majd kinyitottam a könyvet a varázslatnál és az igazgatónak nyújtottam. Olvasgatta, hümmögött, de semmit nem szólt. Mikor becsukta a könyvet, ezt mondta:
- Miért tetted ezt?
- Mert, mert …- nem tudtam folytatni, egyszer csak elkezdtem sírni, a három év gyötrelme és most ez sok volt. McGalagony, bár erre nem számítottam, elkezdett megvigasztalni. Miután kicsit lenyugodtam, az igazgató elmondta, hogy mi ez:
- Régen volt egy mágikus nép, akiket Ashver il Delidarh – nak neveztek, ami azt jelenti a Sárkányok Gyermekei. Ez a nép a hajdani elfek és a sárkányok keresztezésébol jött létre, de ugyanúgy eltuntek egy ido után. Ez a nép teljesen ellentmondásos volt, egyrészt az elfek igazság érzete és jósága, másrészt a sárkányok zabolázatlan természete égett bennük. Ettol függetlenül minden háborúba oket próbálták megnyerni szövetségesnek, hiszen hihetetlen segítséget jelentettek. Fura kinézetük ellenére voltak olyanok, akik emberekbe szerettek és szerelmuk viszonzásra talált, gyermekeik emberiek voltak, - nem volt se, szárnyuk se farkuk – de a vér megmaradt a vérvonalba, ha ezt a vért valamilyen – akár mágikus, akár természetes - úton megerosítik, akkor a vér rögtön az emberi vér fölé kerekedik, és ismét Ashver il Delidarh lesz. – Hát ez elég furcsán hangzik. Nem igazán akartam elhinni, hogy ez igaz. Pitonra néztem, akinek furcsa fény volt a szemében. – Te evvel a varázslattal megerosíteted az ereidben folyó vért, és most megváltoztál.
- Lehet rajta segíteni Dumbledore? – kérdezte aggódva McGalagony. – Mondjuk mandragórás fozettel?
- Nem a vér ekkor minden varázslatnál erosebb, nem tudom, utána kell néznem. – Ezek szerint nincs segítség, mi lesz most, így senki nem fogja elturni, hogy iskolába járjak, ráadásul, valaki mond valamit, akkor azonnal megfojtom, vagy valami hasonlót teszek.
- Egyelore maradj a gyengélkedon, amíg keresek valami megoldást. Madam Pomfrey majd vigyáz rád. Rendben? – erotlenül bólintottam.
Mikor kifele mentek már tudtam, hogy rövidesen elhagyom a Roxfortot, mert nem akarok senkit bántani, de Milicent bebizonyította, hogy nem tudok ellenállni a bennem zubogó sárkányvérnek, hisz bár nem igazán voltam gyáva, de Milicenttel nem szívesen kezdtem volna, ki, mert elsoben eléggé lealázott úgy hogy pár napig a gyengélkedon kómáztam. Madam Pomfrey adott egy italt, amire azt mondta, ettol majd alszom egy kicsit. Úgy tettem, mint aki megissza, majd megvártam, hogy kimenjen, pár perccel az után, hogy becsukta az ajtót, már nyitottam az ablakot, ki hajoltam, a másodikon vagyok, de azért van szárnyam, hogy repüljek, nem??? Elotte azért megnéztem, hogy csak dísz ez a vacak a hátamon, vagy mozog is, mozgott. Na jó akkor most meglátjuk neki rugaszkodtam, eloször zuhantam, már azt hittem, hogy hamarosan közelebbi ismeretséget kötök a földdel, de ehelyett lassan elkezdtem szállni. Ezt elmesélni nagyon nehéz, mert, az az érzés elmesélhetetlen, más, mint hippogriffen vagy seprun, netán szonyegen repülni. Olyan volt, mikor az ember megszabadul mindentol. Mintha a problémák a földön maradtak volna.
Mivel még korán volt, senki nem volt a parkban szerencsére, mert elég groteszk látványt nyújthattam. A Tiltott Rengeteg, közel van, ott elbújhatok egy ideig, csak el kell kerülni az értelmes lényeket, mert abból baj lehet. Gyorsan haladtam, így pár perc múlva már a rengeteg sötét fái fölött, repültem, meglehetosen távol a Roxforttól, ezért úgy döntöttem, jobb, ha leszállok, mert a szárnyam, már nagyon elfáradt. Lehet, hogy azért mert új, vagy azért mert gyorsan repültem, nem tudom. Ereszkedni kezdtem, hát a földetérés olyan volt, mint az elindulás siralmas, ráadásul a bokám is kificamodott. Vagy valami hasonló, mert mikor fel akartam állni azonnal összecsuklottam, és piszkosul fájt. Mikor felhúztam a talárt, láttam, hogy a kék és lila össze árnyalatában játszik. Remek. Ha esetleg valami megtalálna el se tudok bújni. Elvonszoltam magam egy fa gyökerére, majd leültem. Most figyeltem csak meg, hogy a kezem is meg változott. A kezemen az ujjak vékonyabbak lettek, a körmeim erosek, és feketék. Ha a lábamra bírtam volna állni, most tuti, hogy belerúgtam volna valamibe, hogy levezessem a mérgem. Itt vagyok az erdo közepén, a lábam tropa és már nem is tunik olyan jó ötletnek elhagyni az iskolát. Valamit éreztem a vállamon, oda kaptam a fejem, egy hatalmas izé volt a vállamon. Foként úgy nézett ki, mint egy fekete kis szorrongy, de hirtelen megszúrt, lesöpörtem, majd oda nyúltam, ahol megszúrt, ragacsos valami folyt a nyakamon, megnéztem az ujjaimat. Vér. Odanéztem a kisszorcsomóra, mely ido közben elinalt. Gondoltam, nem biztos, hogy jó lenne még egy szúrós szorcsomóval találkozni, úgyhogy felálltam, majd a fának támaszkodva óvatosan elindultam, a látásom elhomályosult, nekitámaszkodtam a fának, egyre nehezebben lélegeztem, majd összeestem, már semmit, nem láttam. „Itt a vég. Jellemzo egy nyomorult kis szor…”
Mikor felébredtem, két dologba voltam, biztos az egyik, hogy a nyamvadt kis szorgolyó mégsem végzett velem, a másik hogy keresnek. Ez utóbbit, nem tudom honnan tudtam, de teljesen biztos voltam benne. Már alkonyodott, tehát egy napot átaludtam, lehet, hogy már jobban néz ki a bokám. Felhúztam a talárt, hogy megnézzem a bokám, ijeszto volt, most már nem simán kék és lila, hanem fekete volt. Kész vége, most már tuti, hogy le kell vágni, hanyatt vágtam magam. „Most meghalok, nem érdekel tovább az élet semmi értelme. Kifekszek ide, a vérmérgezés lassan végez velem. De mi ilyen kényelmetlen?” Felültem, hátranéztem. „Óh teljesen meg is feledkeztem a szárnyamról.” Elkezdtem vele csapkodni, már pár centivel a föld felett voltam, mikor valami madarat megijeszthettem. A lökött madara nekem repült, ettol én is megijedtem, abbahagytam a csapkodást. Rossz ötlet volt, rá akartam állni a lábamra, amely eroteljesen tiltakozott ez ellen. A fájdalom bombaként robbant a tudatomba, ennek következtében összeestem. A tudatom megrekedt valahol az ébrenlét és az ájultság között. Ebben az állapotban jutott eszembe, az, hogy honnan tudtam, hogy keresnek, egy álom volt. Egy álom, amely a valóságban játszódott le. Már emlékszem mi volt benne…

- Mi van Potter, hiányzik a kis barátnod??? – Malfoy szájából hangzott a megjegyzés a Bájital terem elott, ahol már felsorakoztak a mardekárosok és a griffendélesek. Harry nem értette, hogy milyen barátnojérol van szó. – Gondoltam, hogy azért késtél, mert utána sírtál. - Ron, aki szintén nem értette, mirol van szó - de nem akarta Pitonnak megszerezni, azt az örömet, hogy Ot és Harryt megint buntetore ítélje – ezért hidegen válaszolt Malfoynak.
- Csak azért késtünk, mert az igazgató azt kérte, hogy adjunk át egy üzenetet neked, nem szeretné, ha gúnyolódnál, másokon. – Ron nem is tudott, róla, hogy a füllentése az elevenjébe talált.
Reggel véletlenül meghallotta McGalagony, azt, hogy O, Malfoy azon az idióta Alexen gúnyolódott, erre a tanárno, 10 pontot vont le, és a száját összepréselve, megjegyezte, hogy errol az igazgató is értesülni fog. Malfoy azonnal összébb húzta magát. Ekkor érkezett meg Piton. Az órán hárman kellett dolgozniuk egy gyógyitalon. Harry és Ron mellé Piton Neville-t osztotta be.
- Csak tudnám, mirol beszélt Malfoy? – bosszankodott Harry.
- Ismered milyen, össze-vissza beszél. Milyen barátnorol beszélt volna, csak fel akart húzni. – Neville, aki eddig csendben pucolta az aszúfügét, és rájuk nézett.
- Ti nem is tudtok róla??? – súgta halkan, majd mikor meggyozodött arról, hogy Piton az asztalánál ül, folytatta: - Ma reggel az egyik diák elszökött az iskolából, mert valami varázslatot állítólag elrontott. Egy mardekáros lány.
- Mióta cikizi a mardekárosakat Malfoy? – kérdezte hitetlenkedve Ron. – Bár a mardekárosoktól ez is kitelik.
- O nem olyan, mint a többi mardekáros. – Vágott vissza Neville. – Elsoben az elso repülés órán mikor eltört a csuklóm, és a gyengélkedon voltam, mert Madam Pomfrey nem akart elengedni. – Neville kicsit elpirult, de ezt csak Ron és Harry látta a sötét pincében. – Szóval o volt az egyetlen, aki eljött meglátogatni, és elmesélte, hogy Malfoy milyen aljas volt, meg azt, hogy te szerezted, vissza a Nefeled gömbömet.
- De miért mondta, hogy a barátnom? – Kérdezte csodálkozva Harry.
- Ne is törodj vele, Malfoy ebben éli ki magát, hogy másokat szekál. – Harry-n látszott, hogy nem teljesen nyugodott meg a választól, de Piton feléjük közeledet, ezért muszáj volt a bájitallal foglalkozni. Harry ezért számuzte a gondolatot.
Óra után Hermione, az ebédloben a következokkel fogadta a fiúkat.
- A délutáni órák elmaradnak.
- Miért? – kérdezte boldogan Ron.
- Amiatt a mardekáros lány miatt. A tanárok egy része elkezdi keresni. Állítólag javasolták, hogy a dementorok is segítsenek, de Dumbledore elutasította.
- Hol keresik? – kérdezte Harry.
- Arra gondoltak, hogy már a falu határán túl van. Nem valószínu, hogy a birtokon van. Miért?
- Hát csak arra gondoltam…- Harryt hátulról valaki erosen meglökte, és egy jól ismert hang nyekeregte.
- Na mi van Potter? Nem mered megkeresni a barátnodet, félsz a csúnya dementor bácsiktól, vagy Blacktol?
- Nem a barátnom. – Pattant fel Harry a székrol.
- Nem? Pedig O beléd van zúgva, még Valentin – napi kártyát is küldött, igaz? Azért biztos szép pár lennétek. Foként, ahogy most néz ki. – Crak és Monostro heherészo párosával együtt távozott Malfoy.
Harry azonnal megindult a griffendél helység felé.
- Harry mi baj? – kérdezte aggódva Hermione. Már a lépcsonél voltak mikor Harry válaszolt.
- Honnan tudta Malfoy, hogy tényleg kaptam egy Valentin – napi kártyát?
- Te kártyát kaptál és nem is mondtad? – kérdezte kaján mosollyal Ron.
- Most nem ez a lényeg, hanem az hogy honnan tudta. – Már a klubhelyiségben voltak, mikor Harry felrohant a hálóba vezeto lépcson. Pillanatok múlva egy kis lappal a kezében jött vissza. Leültek az egyik sarokba, majd elolvasták a lapot:
„Barátod lennék, de nem merek
Örvendenék, bánkódnák veled
A barátod lennék, de nem merek
A barát, ha meg is bánt,
jó szándékkal teszi.
Hisz erre való egy barát.”

Bocsáss meg annak, aki megbántott, mert jó szándékkal cselekedett.
Mert a barátság igen fontos az ember életében.
- Azt hittem, hogy Hermione írta, mert ekkor még össze voltunk veszve. Amikor kibékültünk meg elfelejtettem.
- Én ugyan nem írtam. Hol találtad?
- Ez benne a furcsa a párnám alatt, február 14-én. El nem tudtam képzelni, hogy hogyan csempészted oda, azt hittem, hogy megkértél valakit. De most már ez is kiesett.
- Gondolod, hogy tényleg O írta. Nem lehet, hogy Ginny? – kérdezte Ron. – Bár nem olyan az írása.
- Lehet, hogy Malfoy-nak igaza van és az a lány írta? – kérdezte Hermione.
- Igen, lehet. De mi van akkor, ha én is hibás vagyok benne?
- Miben? – Kérdezte Ron.
- Abban, hogy az a lány elszökött. Hisz azt hiszem, hogy ez a levél segített, abban hogy kibéküljünk. Meg se köszöntem neki.
- Hogyan mikor nem is tudtad, hogy O írta.
- Ö… igazad van. – Hermione kivette Harry kezébol a lapot, és a talárja zsebébol egy Deradírt vett elo. Majd elkezdte dörgölni. Lassan egy halvány, majd egyre erosödo szöveg bukkant fel.
„Bárcsak a barátom lennél, de nem írhatom le.
Büszkeség az oka. Mardekáros vagyok.
Ha nekem barátom lenne, apróságok miatt
nem közösíteném ki.
Csak tudnám, miért nem más házba kerültem,
akkor talán lennének barátaim.
Bár a barátod lennék!!!”

- Leírta, aztán eltüntette. Gondolom, megijedt attól, amit leírt. – Harry felpattant.
- Meg kell keresnünk.
- Nekünk miért? – Kérdezte Ron.
- Mert,… , azért …- Harry összeszedte magát. – Mert amíg nem tudtam, hogy varázsló vagyok, és Dursley –ék nem tették könnyebbé, nem voltak barátaim, úgy éreztem, hogy szívesebben bárki más, hogy legyenek társaim. Aztán lettek barátaim olyan jó érzés volt. Ha most ti nem lennétek többé a barátaim, akkor sokkal rosszabb lenne, hisz már tudom milyen jó, ha van barátod. De neki voltak barátai most nincsenek. Úgy érzem, meg kell keresnünk.
- Harry, te nem mehetsz ki a kastélyból, míg Black szabadon van. – Hadarta Hermione.
-Hermione, te ezt nem értheted. A köpenybe megyek és akkor Black nem talál meg. Szerintem a tanárok rossz helyen keresik. A Tiltott rengetegben van.
- Honnan tudod? – Kérdezte csodálkozva Ron.
- Nem is tudom, olyan mintha itt lenne velünk, és olyan mintha halkan beszélne hozzám. Ez nagy marhaság így, igaz?
- Nem tudom, de akkor mi is megyünk. Kell valaki, aki vigyáz rád. –Vigyorgott Ron félszegen.
- Köszönöm.

… Tehát Ok keresnek, de akkor kell valamit csinálni, az erdo veszélyes. Ráadásul Black vadászik Harry-re. Meg kell találnom Oket. Miattam kerülnének veszélybe. Belenyúltam a zsebembe, és mint villámcsapás ért a felismerés, a pálcámat elhagytam, kiforgattam a zsebeimet semmi. Valamit kéne mégis tenni. Hirtelen egy halvány ötlettol vezérelve felkaptam egy ágat a földrol. Ha mágikus lény vagyok, akkor talán a hajam, jó lesz varázspálcához. Kitéptem pár szál hajat, majd az ár köré tekertem. Nézzünk valami egyszeru varázslatot.
- Wingardium Leviosa. – Mutattam egy kavicsra. A kavics azonnal felrepült 3 méter magasra és ott lebegett. – Tehát muködik. – A kötözo bubáj a … mi is…Megvan – Ferula mondtam, a lábamra hirtelen egy szoros kötés került. Megpróbáltam rá állni, bár kicsit fájt, de már nem vészesen.
Elindultam az egyik irányba. Már tíz perce bukdácsoltam, mikor egy halk hangot hallottam. Merre vagy? Már keresünk! Tarts ki! Körbe nézte, majd egy nagyot kiáltottam. Semmi válasz. Lehet hogy képzeltem. Lassan tovább haladtam, és füleltem, de nem hallottam semmit. Az erdore lassan teljes sötétég borult, már hallani lehetet az éjjeli állatok halk neszezését. A lábam egyre jobban lüktetet, és egyre lassabban tudtam csak haladni. Megálltam pihenni, egy fa törzsének támaszkodtam. Lassan megszunt a zihálásom, és egyre félelmetesebbek lettek a zajok. Merre lehet a kastély? Mi van, ha nem találom meg oket. Halkabban. Mi lehetett ez? Furcsa roppanó hang hangzott fel nem messze. Tehát ok is hallották.
- ITT VAGYOK! HALLOTOK??? – Semmi. Lehet, hogy már megint képzelodtem. Lehet, hogy mégis kergültem. Szuper. Már csak ez hiányzott.
Egyre fáradtabb voltam, de erot adott, az hogy nem akartam, azt hogy más miattam kerüljön bajba. Már egy órája bolyongtam, mikor valami csillogót megláttam a földön. Közelebb mentem, de csak egy kis ezüstszín csat volt. Lehajoltam, hogy felvegyem, és ez a csat az életemet mentette meg. Valami elsuhant fölöttem. Felkaptam a fejem, de már csak azt láttam, hogy egy hatalmas ág az egyik fa törzsének csapódik. Megfordultam, 8 méterre egy hatalmas valami állt. A valami majd 4 méteres volt, barnás – szürke szore volt, és gonosz vörösen izzó szemei. Kicsit úgy nézet ki mint, egy medve, ami különösen nagyra nott. A karmaitól eltekintve, amelyek nagyobb tor méretuek voltak. Rémülten sikoltattam volna fel, de egy hang se jött ki a torkomból. A lény két lábon állt és úgy tunt, hogy általában két lábon mozog, de képes 4 lábon is mozogni. A lény felém csapott, bár nem ért volna el mégis hátra ugrottam, és ennek következményeképp ráestem a lábamra, ami ha túlélem ezt a lényt, nem biztos, hogy muködoképes lesz. Kikapta az ideiglenes pálcámat a talárzsebébol, majd az elso varázsigét mondtam, ami eszembe jutott.
- Inmobilaribusz. – Semmi hatása nem volt, azt leszámítva, hogy a teremtmény felordított, majd a mellette lévo fára csapott, amibol egy tetemes darab szakadt ki és repült el. Lassan megindult felém. Kész most tényleg itt a vég, nem birok felállni, 5 méter és ideér, és még csak védekezni sem tudok, 3 méter. Hiába próbálkoztam különbözo varázslatokkal, semmire nem mentem. 2 méter. Rám ugrott a bestia. A két mellso lábát a mellkasomra tette, amitol azt hittem, hogy a bordám ripityomra tört. A lény ekkor rám ordított.
- Nem ártana fogat mosnod, mert IRDATLAN BÜDÖS A SZÁD. – Löktem rajta egyet, de semmire nem mentem vele. Behunytam a szemem és vártam a véget.
- OBSTUCTO! – Az éles kiáltás visszhangzott az erdo fái között. Kinyitottam a szemem, a lény másfele nézett, én is arra fordítottam a fejem hárman álltak az egyik fa mellett. A lény lassan lemászott rólam, majd feléjük indult.
- A varázslat nem használ. Nem megy át a borén. – Akartam kiáltani, de szinte suttogás volt. Közben gyorsan bekerítették a lényt.
- Háromra obstucto – t kiáltsatok. – Mondta Harry hangosan. – Egy! Két! HÁ – ROM. – Négyen egyszerre kiáltottuk, a lény megtántorodott, majd hanyatt esett, mikor négy lábra állt, ügetni kezdett felém, de szerencsére átugrott. Bár ugrás közben erosen a karomba karmolt. Háton feküdtem, mikor hárman egyszerre hajoltak felém.
- Jól vagy? – kérdezte Hermione aggodalmasan.
- Mondjuk. – Megpróbáltam felülni, de evvel csak azt értem el, hogy rájöttem, hogy míg a lény rajtam tehénkedett, alaposan összekaszabolta a mellkasom. - Nem hiszem, hogy ebben az évezreden visszajutok a kastélyba.
- Dehogynem! Csak tarts ki egy kicsit. Csinálunk ágakból egy hordágyat, és … - Harry elhallgatott: Tekintet a szárnyamra tévedt. – Izé…, szóval …
- Ezért szöktem el. Kicsit megváltoztam az utóbbi napon. - Mondtam elfúló hangon. - Nem kellett volna utánam jönni. Foként Harry-nek nem mikor Black vadászik rá.
- De akkor most annak az izének a gyomrában lennél, és …Honnan tudsz te Blackrol? – Kérdezte Ron, és még folytatta volna, de Hermione a szavába vágott.
- Ez most nem lényeges, ha nem sietünk, akkor csak simán elvérzik. – Tíz perc alatt kész volt a hordágy, majd mikor rámásztam Hermione pillekönnyuvé varázsolta.
Szótlanul haladtunk, mikor elértük az erdo szélét. Lassan és halkan elmondtam nekik, mit találtam ki.
- Állítsatok talpra, és én elmegyek Hagrid kunyhójához. De addig ti menjetek vissza a hálókörletetekbe, mert nem biztos, hogy jó lenne, ha megtudnák, hogy kint mászkáltatók.
- Alig bírsz beszélni, hogy akarsz oda menni? – Ron kérdezte visszafojtott hangon.- Elkísérünk! Majd kimagyarázzuk.
- Nem Piton most már ki fogja kényszeríteni, hogy kicsapjanak. Nem is tudnátok, milyen boldog lenne. Ha itt talál titeket nincs senki, még Dumbledore, se tudja megakadályozni, hogy ki ne csapjanak. Segítsetek, aztán meglátjuk mi lesz. – Harry komoran nézett össze Hermionével és Ronnal. Majd lehajolt, és segített felülni.
- Köszi.- Lassan megálltam a lábamon, de nem tudtam meddig bírom még. A mellkasom már nem vérzett, de a karomból még mindig szivárgott a vér. – Menjetek! – szurtem összeszorított fogaim közül. Láttam eltunni oket a köpeny alatt, majd kicsit vártam, és megindultam a kunyhó felé. Bent öblös ugatás harsant, majd álmos morgás. Hagrid, kinyitotta a kunyhó ajtaját, Agyar azonnal kiviharzott, és felém indult, nekem ugrott, ami avval járt, hogy megint a földön voltam. Azt hiszem rövid idore elvesztettem az eszméletem, mert mikor felnéztem Hagrid állt felettem, és Agyar a fülemet nyalogatta.
- Jól vagy? - Szeme aggodalmasan csillogott.
- Nem. – Feleltem és úgy döntött a tudatom, hogy elég volt neki a mai nap. Azt még éreztem, hogy a testem elválik a földtol, majd lassan ringani kezdtem.


Mikor felébredtem, melegem volt, tehát lerúgtam magamról a takarót. De valaki sietve visszatette. Felpillantottam, a gyengélkedon voltam ez világos. De miért? Lassan visszatértek az emlékeim. Megláttam Madam Pomfrey – t, aki rögtön hozzám robogott.
- Végre felébredtél. Már azt hittem, hogy a nyarat is itt akarod tölteni. Szólok az igazgató úrnak! – Evvel a felkiáltással elsietett, majd visszajött Dumbledore professzorral.
- Áh. Örülök, hogy visszajöttél. – Mosolygott, rám. – Poppy magunkra hagyna?! – A vajákos asszonyon látszott, hogy nem szívesen, de megtette. – Nos remélem ilyet még egyszer nem csinálsz, mert nagyon megijesztettél minket. – Nem mertem az igazgató szemébe nézni. – Kíváncsi lennék, mivel futottál össze az erdoben, ami így elbánt veled. – Hosszasan meséltem az erdorol, persze azt elhallgattam, hogy segítettek. Ettol az egész elég hihetetlenül hangzott.
- Azt hiszem csak Hagrid tudná megmondani, hogy mi volt az a lény, ami megtámadott. – Valamit felemelt az ágy mellett álló asztalról. - Nagyon ötletes ez a pálca. De van egy érzésem, hogy ragaszkodik. A régi pálcádat elvesztetted, ha jól gondolom. Azt hiszem, hogy Mr. Olivander hajlandó lenne készíteni neked egy pálcát, egy pár hajszáladért cserébe. - Mosolygott rám.
- Nem hiszem, hogy továbbra is tanulhatnák varázslást. – mondtam.
- Miért nem?
- Mert melyik szülo engedné, hogy egy ilyen lény, mint én a gyerekükkel tanuljon.- Dumbledore arca továbbra is mosolygott, de a szeme elkomorult.
- Tudod. A problémádra nincs megoldás. Ennek a varázslatnak a következményeit életed végéig kell viselned. De – emelte fel mutatóujját. – Megoldhatjuk, hogy itt tanulj továbbra is. Egy kis bubáj, illúzió, amelynek segítségével lehetoséged lesz arra, hogy normális kinézeted legyen. – Hirtelen a hideget, ami a lelkemet markolta, melegség váltotta fel. – A dolog lényege, hogy a szárnyadat és a farkadat egy illúzióval eltüntetjük, bár továbbra is meglesz csak senki, nem fogja látni. Az iskolában azt fogjuk elhíresztelni, hogy megoldottuk a problémádat. Így normális életet élhetsz.
- Köszönöm. – Boldog voltam, hogy mégis volt egy kis kibúvó. Bár ez csak félmegoldás, de ez is jobb mintha el kéne hagynom ezt a mágikus helyet, ahol bár barátaim nem nagyon voltak, de mégis ide kötodok. Volt egy olyan érzésem, hogy Dumbledore tudja, hogy valakik segítettek, csak azt nem tudja kik. Madam Pomfrey jött be a gyengélkedore. Professzor úr, most már távozzon, mert ez a gyerek olyan volt, mintha egy vérfarkas szájából szedték volna ki, és pihennie kell.
- Rendben Poppy. – Sóhajtott beletörodoen, majd rám kacsintott. – Ha elhagyatod ezt a gyengélkedonek csúfolt börtönt, akkor majd keress fel, hogy elintézzük a varázslatot.

Két napig voltam a gyengélkedon. Ez ido alatt meglátogatott Neville, Harry, Ron és Hermione. Addig beszélgettem velük, amíg csak lehetett. Úgy éreztem, hogy végre vannak barátaim. Szóba került a levél is:
- Hogyan csempészted a párnám alá? – Kérdezet Harry.
- Tudod a szellemek át tudnak menni a falon. De nem tudnak tárgyakat megfogni. Kivéve a kopogó szellemet. Rávettem Hóborcot, hogy tegye oda.
- Hogy vetted rá??? – kiáltott fel Ron. –Hóborcot nem lehet semmi normálisra rávenni.
- Dehogynem! Elvarázsoltam a lapot, hogy Hóborc mást lásson rajta. Számára egy elég lökött szöveg jelent meg. Azt mondtam neki, hogy meg akarlak tréfálni, és ezért azt mondtam neki, hogyha odarakja a párnád alá, akkor tuti, hogy jól megtréfálunk.
- És bevette?
- Muszáj volt, raktam rá egy kis varázslatot, amitol kicsit bárgyú lett. Úgyhogy minden bevett.
- Ez jó ötlet volt. – Mondta Hermione
- De honnan tudott róla Malfoy? – kérdeztem.
- Ki tudja, lehet, hogy Hóborc kikotyogta.
- Nem hiszem, hogy ezt valaha is megtudjuk. Errol jut eszembe, szerencsétek volt, hogy Malfoyon is elvégeztem ezt a bubájt másodikba.
- Tessék???
- Tavaly karácsonykor, amikor Crak-nak és Monostro-nak adtátok ki magatokat. Ha nem butítom le kicsit Malfoy a végén észreveszi, hogy változtok vissza.
- Te honnan láttad, hogy nem Ok vagyunk?
- Nem tudom, azt hiszem a mozgásotok és a hangotok árult el. Meg amit mondtatok, persze csak utána jöttem rá, hogy kik vagytok. A kár csak az, hogy ez a butító varázslat csak rövid ideig hat. Jó lett volna, ha Malfoy örökre bárgyú marad! – Nevettünk, és még sokáig beszélgettünk.

Miután kiengedtek, szörnyu dolog történt. Bár homályosak a találgatások, hogy mi is történt, de állítólag Sirius Black meg akarta ölni Harryt, és Lupin vérfarkas. Bár Harry-ék nem mondták el, de az az érzésem, hogy nem az történt, amit a Reggeli Próféta leírt. Mintha lenne még valami. Sirius Black nem hiszem, hogy Harryt akarta megölni, inkább meg akarta menteni. Hogy ezt honnan tudom, arról halvány lila gozöm sincs, de majd meglátjuk mi lesz.

Most negyedikes vagyok, azóta van egy Hollóhátas barátom (Nagyon helyes!), aki nagyon féltékeny volt egy Beauxtos diákra, aki felkért táncolni a Karácsonyi bálon. Nevill- el barátok lettünk, és Harry-vel, Hermionével és Ronnal is jóba vagyunk. Most már nem érdekel, az hogy a Mardekárosok mit mondanak, vagy gondolnak. Azt hiszem sokkal nyitottabb lettem, miután ezt a varázslatot megcsináltam. Néha repülök este, de csak nagyon késon, mert senki nem láthat meg. Azt hiszem, hogy nem is olyan rossz dolog Ashver il Delidarh –nak lenni. Bár szinte senki nem tudja, hogy mi is vagyok, de hát, akinek meg kell tudnia az tolem meg fogja tudni. A történet tanulsága, annak, aki nem találta meg, csak annyi, hogy nem szabad hagyni, azt hogy egy rossz eseménytol teljesen elzárkózz a külvilágtól. Én Mardekáros lettem, miközben nem oda való vagyok, de eszembe sem jutott, hogy más házból is lehetne barátom. Mindenkinek egy kicsit nyitottnak kell lennie a környezetére, különben, ha bajba kerül nem biztos, hogy lesz valaki, aki megkeresi.