Az 1849-es véres megtorlást egész Magyarországon néma csend követte - idézi saját magát dr. Kovách Géza történész, akinek Az emlékezô város című könyve a tervek szerint a 150. évfordulóra jelenne meg. Aradon 22 évvel a tragikus események után, 1861-ben jelenhetett meg az elsô megemlékezés a vértanúkról. Az Alföld című lap közölte egy Szabados nevű költô emlékükre írt versét. A tulajdonképpeni megemlékezéseknek azonban a kiegyezés után adatott zöld út. 1867-ben megalakult a Honvéd Egylet, mely magára vállalta a vértanúkkal kapcsolatos kegyeleti események megszervezését. A Szabadság-szobor felállításának ötlete már ekkor felvetôdött. Bizottság is alakult Aczél Péter polgármester vezetésével, de a kivégzések vélt helyén csak egy emlékkövet, majd 1881-ben a ma is ott álló obeliszket emelték. Vélt helyén, tudniillik az ásatások bizonyítják, a tizenhárom honvéd tábornok vesztôhelye a várkapuhoz mintegy 400 méterrel közelebb állt.

 A Szabadság-szobor felállítása eleinte anyagi nehézségekbe ütközött. Lassan gyűlt a pénz. Többször is újjáalakították a bizottságot. Végül is hitelintézetek, magánszemélyek adakozásából sikerült a munkálatok elindításához szükséges pénzösszeget elôteremteni. A beérkezett pályázatok közül a Huszár Adolfé nyerte el a bizottság tetszését, a szobrászművész azonban a szerzôdéskötés után nem sokkal meghalt. A munkát Zala György felsôlendvai születésű szobrász vette át. Sok mindenben módosította Huszár terveit, a lényeg azonban megmaradt. A központi figura egy jelképes nôalak, körülötte négy allegorikus szobor, és a talapzaton körbe a 13 vértanú bronzplakettje.

 A leleplezés 1890-ben óriási hírverés közepette történt. Az eseményre számtalan híresség mellett a tábornokok még élô hozzátartozóit is meghívták. Az esemény nagyságát jelzi, hogy 288 koszorút helyeztek el a talapzat mellett.

 - A szoborcsoport 33 évig uralta Arad fôterét - meséli Puskel Péter helytörténész, újságíró. - 1923-ban aztán a város román urai úgy vélték, sérti a román érzékenységet. Körbedeszkázták, majd két év múlva lebontották. Barabás Béla, Arad egykori budapesti országgyűlési képviselôje, majd bukaresti szenátora azt idézi emlékirataiban, hogy Arad megye elsô román prefektusa, Romul Veliciu már 1919 novemberében, a határrendezés elôtt utasítást adott a szobor mihamarabbi eltüntetésére. 1922-ben Ioan Robu polgármester felkérette a városházára valamennyi aradi magyar vonatkozású szobor- és emléktáblalajstromát. A Zala-szoborcsoportot ekkor zárták el deszkavázzal a tekintetek elôl. Nem sokkal késôbb hozzá is fogtak a történelem nem kívánatos aradi jegyeinek eltávolításához. A Szabadság-szoborra 1925-ben került sor. A hatóságok becsületére legyen mondva, a faragott kövek nem sínylették meg a műveletet. A szobor lebontását egy Rafaello Vignelli nevű nagyváradi szobrásszal végeztették el, meglehetôsen szakszerűen. Az általa megszámozott darabok ma is tökéletesen összeilleszthetôk. Elemeit egy ideig az egykori lovarda épületében, a román színház kelléktárában ôrizték.

 - Amikor diákkoromban arra jártam, mindig bekukucskáltam az ablakon, hogy lássam, megvannak-e még - emlékszik vissza Puskel.

 De nem ô volt az egyedüli. A tôsgyökeres aradiak mindig is számoltak a műemlék létével. Arad központjában sétálván még azoknak is hiányérzete támadt, akik csak fényképek alapján ismerték. Táplálta ezt az érzést a vértanúk kultusza, mely nemzedékrôl nemzedékre átöröklôdött. Ehhez a kultuszhoz pedig a Zala-szoborcsoport is hozzátartozott.

 A lakosság a diktatúra utolsó éveiben is kizarándokolt október hatodikán az obeliszkhez koszorúit elhelyezni. A hatóságok fényképezték a kivonulókat, próbálták megfélemlíteni ôket. Igyekeztek gátolni, akadályozni a megemlékezést, de teljesen beszüntetni sohasem tudták. Egyik évben motorversenyt rendeztek a környéken, és arra hivatkozva zárták le a forgalmat. A magyar nagykövetség évrôl évre megismétlôdô koszorúzását azonban nem lehetett meggátolni. Annak óráját soha nem tudta a lakosság, mégis mindig tömeg gyűlt az eseményre az obeliszk köré. A tömegben elvegyülve ott lézengtek és füleltek a Securitate ügynökei. A helybeliek mindig túl sokan voltak ahhoz, hogy fel lehessen lépni ellenük, akik viszont más városból jöttek leróni tiszteletüket az obeliszk tövében, gyakran a Securitate kihallgatásán kötöttek ki.

 Kérdésünkre, hogy miért van töretlenül mozgósító ereje az aradi október hatodikának, Kovách Géza azt hangsúlyozta, hogy tulajdonképpen e térségben zajlottak az 1848-49-es európai forradalmak záróakkordjai. A forradalom utolsó heteiben itt székelt a magyar kormány, innen ment száműzetésbe Kossuth, Arad mellett, Világoson tette le a fegyvert Görgey, és a bosszú is e város nevéhez tapad. A forradalom leverése után százával állították az aradi vár falai közt székelô hadbíróság elé az elfogott tiszteket. Kovách legújabb kutatásai szerint a bírák 558 ítéletet hoztak, s mintegy 300 esetben mondtak ki halált a vádlottakra. A kivégzéseket azonban nem minden esetben hajtották végre. Ez a megrendítô végkifejlet érzôdik legmélyebben a szívekben, és a sérelmek is ezért fájnak a legjobban. Talán Kossuth szavai a legtalálóbbak, aki Aradot a magyar golgotának nevezte.

 A hatóság évrôl évre, korszakról korszakra változó lelkesedéssel, éberséggel figyelte a magyar megemlékezéseket. Amint Kovách Géza idézi, 1949-ben, a százéves évforduló ünnepségeit a kiengedés hangulata jellemezte. Együtt koszorúztak a román és a magyar állam képviselôi. 1954-ben kormányközi egyezményt kötöttek a közös érdekű emlékművekrôl. Ennek értelmében állították fel a román hôsök magyarországi emlékműveit, és 1955-56-ban a Szabadság-szobor visszaállítása is komolyan felmerült.

Elemeit elô is hozták az egykori lovarda épületébôl. Aztán jött a magyar forradalom, és ismét kedvezôtlenné vált a politikai hangulat. A felállítás terve ellen akkor is háborgott a románság. Aláírásokat gyűjtöttek, és az íveket egyenesen Gheorghe Gheorghiu-Dej pártfôtitkárhoz juttatták el. Igy a talapzatra végül a hôs román katona szobra került, Zala György faragott köveit pedig elôbb az UTA térre, majd a vársáncba szállították. Az aradi várban évszázadok óta a hadsereg az úr, civil személynek belépni tilos. De még a katonák közül sem juthatott akárki a lôszerraktár közelében elhelyezett kövekhez.

 - Tartalékosként tizenháromszor rendeltek be mozgósításra az aradi várba - meséli Puskel Péter -, de egyszer sem sikerült a szobor közelébe jutnom. Talán 100-150 méternyire tudtam megközelíteni, de csak annyit láttam, hogy le volt takarva egy ponyvával.

 1989 decemberében Aradon is azt hitték, eljött a szabadság órája, és a Szabadság-szobor újra felállítható. Ezt a reményt Silviu Ratiu, Arad megbízott polgármestere is táplálta. 1990-ben kijelentette, a szobor impozáns alakja, művészi értéke emelné a város presztízsét, azt tehát vissza kell állítani. Az aradi Jelen hosszú cikksorozat közlésébe kezdett, melynek központi kérdése az volt, hol is lenne a legalkalmasabb hely a felállításra. A kezdeti fellángolás azonban hamar lecsengett, és a városon a helyi román lapok által felcsiholt nacionalizmus hangulata uralkodott el. A nemzeti érzékenységet legfôképpen a központi nôalak sértette. Erre ugyanis a szobrászművész rávéste: Hungária. A román véleményformálók ma is úgy vélik, ez az ezeréves magyar állam szimbóluma. Jóllehet a nôalak jelképes, olyan, mint a New York-i Szabadság-szobor alakja. A másik kényes kérdés az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc román szemlélete. Az események mögött a román történetírás most is a román-magyar konfliktus vonulatát hangsúlyozza.

 1994-ben a szobrot valamikor övezô kovácsoltvas kerítés egy része a kôoszlopokkal együtt a színház egykori raktárából az utcára került. Magánvállalkozást nyitottak a teremben, s a tulajdonos így próbált szabadulni a kacatnak vélt kô- és fémelemektôl. Végül az aradi Kelemen Lajos Műemlékvédô Társaság szerzett autót, és a kerítést a református templom udvarára szállíttatta.

 A katonaság jelenléte, bezártsága a közelmúltig azt is kérdésessé tette, hogy egyáltalán megvannak-e a szoborcsoport faragott kövei. A várba egy-két újságírónak és forgatócsoportnak tavaly még sikerült bejutnia, a fegyverraktárig, s a mellette elhelyezett kövekig azonban senkit nem engedtek. Azt csak a minisztérium különleges engedélyével lehet, lehetne megtekinteni, s mivel az eddig csak egy ilyen engedélyt bocsátott ki Dávid Ibolya és Valeriu Stoica igazságügy-miniszterek számára, ez inkább a szabálytól való eltérésnek tekinthetô. Nem láthatta a köveket még Darida János, a város alpolgármestere és Bognár Levente, a megye alprefektusa sem. Utóbbi kérdésünkre elismerte, nem is folyamodott ilyen kéréssel a minisztériumhoz, csupán magyarországi és hazai delegációk folyamodványait próbálta elômozdítani. Nem sok sikerrel. Az Erdélyi Napló nevében a minisztériumba beküldött kérés egyelôre válasz nélkül maradt. (A szerkesztôség továbbra is reménykedik abban, hogy riportere végül is bebocsáttatást nyer, és fényképen is megmutathatjuk olvasóinknak a szobor elemeit.)

 - A titoktartás nem természetes, de ebben az országban nem ez az egyedüli, ami nem az - jegyzi meg kérdésünkre Bognár alprefektus. Mint elmondja, a két igazságügy-miniszter várlátogatása is meglehetôsen kalandosnak indult. Dávid Ibolya érkezése reggelén a helyôrség parancsnoka még azt válaszolta, nem érkezett jóváhagyás a minisztériumból. Aztán feltehetôleg Valeriu Stoica személyes közbenjárására nyílottak meg a vár kapui, de csak a két miniszter számára. A kíséretükhöz tartozó személyek a városháza épületében maradtak.

 A látogatás mégis rendkívüli jelentôségű volt, hiszen ezáltal bizonyosodhatott meg a közvélemény arról, hogy a szobor még megvan, állapota mondhatni kifogástalan. Csupán a nôalak egyik kezének az ujjai sérültek meg az ide-oda szállítgatások során. Ha tehát megérne a helyzet a felállítására, nem kellene különösebb restaurálási munkákat végezni rajta. A tábornokok bronzplakettjeit a múzeum raktárában ôrzik.

 A miniszteri szemle újra elôhozta azt a gondolatot, hogy a román állam szívesen kiadná Magyarországnak a műemléket. Stoica igazságügy-miniszter azonban hozzátette, Arad város önkormányzatával is egyeztetni kellene egy ilyen döntés meghozatala elôtt.

A román igazságügy-miniszter kijelentését enyhe diplomáciai hullámverés is követte. A budapesti NATO-tanácskozásra látogató Victor Babiuc honvédelmi minisztert az újságírók szoborügyben enyhe magyarázkodásra késztették. Németh Zsolt, a Magyar Külügyminisztérium politikai államtitkára viszont abbéli reményének adott hangot, hogy a 150. évfordulón a magyar állam képviselôi Aradon a visszaállított Szabadság-szobornál koszorúzhatnak.

 E "remény-kinyilvánítás" tulajdonképpen annak a diplomatikus megfogalmazása, hogy Magyarország jó néven venné, netán el is várná a szobor aradi visszaállítását. Az elszállítása ellen szólalt fel a Szövetségi Képviselôk Tanácsának legutóbbi ülésén Murvai Miklós aradi képviselô is. Kérdésünkre képletes magyarázatba kezdett:

 - Tessék elvágni egy virág hajszálgyökereit, s megnézni, mi történik azután. Az elsô pillanatban csak elhervad a virág, aztán elszárad, késôbb pedig táplálékul szolgál a többi növénynek. Erre a sorsra jutna a magyarság is, ha lelki táplálékait, szobrait, emlékeit összegyűjtenék és elvinnék az országból.

 Az RMDSZ egyik korábbi kongresszusán határozat is született a szobor visszaállításának szorgalmazásáról. - Mindenki szeretne már gyönyörködni a felállított szoborban, de nem mindenki tenne a felállításáért - jegyezte meg egykedvűen Murvai Miklós. Hét évvel ezelôtt az RMDSZ helyi vezetôi a román érzékenység tiszteletben tartására való hivatkozással állították le az általa kezdeményezett Damjanich Alapítvány bejegyzését.

 - Hát engedtessék meg, hogy a saját érzékenységünkre is tekintettel lehessünk - folytatja a gondolatot a képviselô.

 Az aradiak közti feszültségek a legutóbbi SZKT-ülésén is kisejlettek, ahol Tokay György parlamenti képviselô fontosnak tartotta megjegyezni, Murvai csak saját nevében, és nem az Arad megyei RMDSZ képviseletében beszél.

 Tokay egyébként még kisebbségügyi miniszterként kérte a honvédelemért felelôs kollegáját, vázolja fel a szobor kihozásának lehetôségeit. Babiuc miniszter 1998 szeptemberében válaszolt az átiratra. Kifejtette, amennyiben az aradi városi tanács kifejezné a szobor felállításának szándékát, a hadsereg egy kormányhatározat útján szívesen kiadná azt. A választ Murvai agyafúrt huszárvágásnak tartja. Victor Babiuc ugyanis egy olyan szervre bízta az ügy megoldását, melyrôl biztosan tudja, hogy belátható idôn belül nem fog a magyar igényt kielégítô határozatot hozni.

 - Hárman képviseljük az RMDSZ-t a 25 tagú testületben - jegyzi meg Murvai Miklós -, és legtöbb öt kolléga szavazatára számíthatnánk. De arra is csak titkos szavazás esetén. A választások közeledtével nyíltan senki nem vállalná, hogy a visszaállítást megszavazza. Ha ezt voksolásra tűznénk, biztos, hogy a szobor sorsát további húsz-harminc évre megpecsételnénk. Föl kell készíteni a közvéleményt arra, hogy a szobrot elfogadja. Erre kezdeményeztem a Damjanich Alapítvány bejegyzését.

 A közvélemény meggyôzését is eltérô módon gondolják az aradi magyar vezetôk. Bognár Levente úgy tartja, azt kell elfogadtatni, hogy nem egy ádáz ellenségrôl van szó, melyet mindenáron fogva, bezárva kell tartani, hanem egy műalkotásról.

 - Abban reménykedünk, hogy elôbb-utóbb sikerül civil használatba átutalni a várat, s akkor a szoborcsoport is napfényre kerül - nyilatkozza az alprefektus. - Addig viszont azon kell lennünk, hogy már a 150. évfordulóra kihozzuk a várból, és tegyük ki közszemlére Hadd lássák a város román lakói is, hogy semmi veszély nem fenyegeti ôket. Ennek az ügyintézését már el is indítottuk.

 Murvai Miklós rokonszenvesnek, de megvalósíthatatlannak tartja az alprefektus elképzelését. Álláspontja szerint amíg a szobor nem kerül fel az UNESCO által védett műemlékek listájára, félô, hogy az ilyen partizánakció az épségét veszélyeztetné.

 - Annál biztosabb hely mint ahol jelenleg van, nem létezik az országban - állapítja meg a tanácsos. - Ott csak akkor érheti baj, ha felrobban a lôszerraktár.

 A megkérdezettek mindegyike úgy értékelte, az aradi Szabadság-szobor felállítására még nem érett meg az aradi, a romániai társadalom. Azt tehát a lelki terepmunkával, a román közvéleményben kialakult tévhitek eloszlatásával kell elindítani. A nem megfelelôen elôkészített felállítása után Hungária nôalakja arra a sorsra juthatna, mint Arad egyetlen barokk köztéri szobra, a Nepomuki Szent Jánosé, melyet ismeretlen tettesek két évvel ezelôtt megcsonkítottak, nemrég pedig teljesen lefejeztek. E némiképp borúlátó hangulatot alakította bizakodóvá a miniszterasszony bukaresti bejelentése. - Erdélyi Napló

 Gazda Árpád

Vissza a HUNSOR honlapjára !

____ Monitoring, Research, Analysis ____ ~ by Kormos László, Webmaster & Creative Development ~ ~ 1997 - 2000 -HUNSOR- All Rights Reserved. ~