 |
 |
 |
Az autonómia dilemmái Vajdaságban
írta Juhász József, történész
Az autonóm Vajdaság tehát a szerb nemzeti mozgalmak eszménye volt, (a föderációba való beépítése pedig egyrészt az államjogi egyensúly titói politikájából, másrészt a vajdasági gazdasági régió sajátosságaiból a jugoszláv átlagnál fejlettebb, illetve agrárjellegébôl), és a vajdasági "ôshonos szerbségnek" a belgrádi centralizmustól való idegenkedésébôl fakadt.
A koszovói krízis majdani lezárásával kapcsolatos latolgatásoknak mind gyakoribb elemévé vált a vajdasági autonómia
felújítása, és azzal kapcsolatban (de néha arra leegyszerűsítve) a magyar kisebbség jövôje. Érdemes ezért felvázolni az autonómia múltját és a lehetséges
megoldásokat determináló realitásokat.
A történelmi Magyarország délvidéki területein létrehozandó autonómia gyökerei az 1690-es szerb bevándorláshoz, valamint I. Lipót császár dekrétumaihoz nyúlnak vissza.
Ezekben és több más leiratban különféle kiváltságokat ígértek (a határôrszolgálat fejében adtak is) a törökök elôl a
magyar Délvidékre menekülô, s azt a 18. század elején csaknem tízszázalékosan benépesítô szerbek számára.
A lipóti dekrétumok azt nem tartalmazták, hogy a Délvidék (amely ráadásul a 18. századi német és magyar betelepülés következtében vegyes etnikumúvá "hígult") autonómiával felruházott szerb területi-politikai egységgé válna a Habsburg- államon belül, idôvel mégis ez a követelés vált a magyarországi szerb nemzeti mozgalmak politikai céljává.
Ez a követelés állította szembe 1848-ban a szerbeket a magyar forradalommal. Az elôzô másfél évszázadban egyre több lipóti különjogot elveszítô szerbek ugyanis a magyar államon belül olyan szerb autonóm terület létrehozását szorgalmazták, amelyet következetesen Vajdaságnak neveztek, és amelytôl az egységes politikai nemzet téveszméjétôl vezérelt magyar kormányzat elzárkózott.
Végül 1849-ben a Habsburg-kormányzat létrehozta a Vajdaságot.
A szerb remények azonban nem váltak valóra. A bánsági területekkel összevont tartományban a szerbek kisebbségben voltak, autonómiáról pedig a Bach-korszak közepette szó sem lehetett.
1860-ban fel is számolták a vajdasági- bánsági
különállást azzal, hogy ezeket a területeket is visszaillesztették a megyerendszerbe.
Mindennek ellenére a Vajdaság újbóli létrehozása a magyarországi szerb törekvések szerves része maradt.
Ennek jegyében deklarálta 1918 novemberében a frissiben felállított és vajdaságinak mondott, de szinte kizárólag szerbekbôl álló parlament a Vajdaság Szerbiához történô csatlakozását. Ezt a döntést a trianoni szerzôdés (jóllehet, nem foglalkozott azzal, hogy mi legyen a Vajdaság státusa a délszláv államon belül) de facto megerôsítette azzal, hogy a jugoszláv államhoz csatolta a Délvidéket, ahol egyébként a szerbek csak relatív többséget alkottak a magyarok, a németek és több más, kisebb népcsoport mellett.
A Vajdaság politikai-közigazgatási egysége azonban most is csak átmenetinek bizonyult: a délszláv állam stabilizálódásával elôbb részlegekre bontották,
majd az úgynevezett Duna-bánságba olvasztották.
1945-ben, a jugoszláv föderáció létrehozásakor, Szerbia autonóm tartományaként ismét felállították a Vajdaságot.
Valódi tartalmat azonban csak a hatvanas években kapott az autonómia,
végleges formáját pedig az 1974-es alkotmánnyal nyerte el, akkor a Vajdaság csaknem tagköztársasági jellegű önkormányzatot kapott, teljes állami struktúrával és közvetlen szövetségi képviselettel. Az egyetlen lényeges különbség a köztársasági státushoz képest az volt, hogy önrendelkezését csak Szerbia részeként gyakorolhatta - azaz nem volt elszakadási joga.
Ezt a kiterjedt önkormányzatot törölte el (a koszovóival együtt) Milosevics 1989-ben, bár az autonóm tartományi státust elvben mindmáig fenntartotta.
Az etnikai tarkaság 1945 után amúgy is leegyszerűsödött. A németek ki- és a déli szerbek betelepítésével a szerbség abszolút többségbe került, majd aránya 1991 óta a horvátországi és a boszniai menekültek beáramlásával mintegy kétharmadra nôtt. (Éppen a "telepes szerbség" volt Belgrád helyi bázisa a centralizációban, s a telepesek-menekültek és a többiek közötti feszültségek azóta is gyakran élesebbek voltak, mint általában a szerbek és a kisebbségek közöttiek.)
A kisebbségek, így a magyarok helyzete sokkal jobb volt az autonómia korszakában, mint elôtte vagy utána; mi több, ezt az "aranykort" bizony itthon is irigyeltük. A vajdasági magyarok eredetileg halmozottan hátrányos helyzete (egyszerre voltak politikailag "bizonytalan lojalitású" etnikai kisebbség, agrárnépesség, továbbá egy viszonylag fejlett országrész lakosaiként a redisztribúció finanszírozói) valóban megváltozott.
Jugoszláv állampolgárként ôk is részesülhettek a korszak pozitív sajátosságaiból (szabadabb kulturális légkör, nyitott határok, nyugatias áruellátás), magyarként pedig, minthogy anyanyelvük a Vajdaság egyenjogú nyelve volt, új iskoláztatási lehetôségeket nyertek, sôt a tartományi testületekben alkalmazott nemzetiségi kulcs révén politikai képviselethez is jutottak (jóllehet ezek a politikusok a pártállami alapstruktúra miatt nyilvánvalóan csak korlátozott értelemben tekinthetôk kisebbségi politikusoknak). Fellendült a kulturális élet, amelynek
reprezentánsai a magyarság legfontosabb intézményének számító Fórum kiadóház, az akkori magyarországi napilapok színvonalát felülmúló Magyar Szó, az egész napos rádióműsor, a folyóiratok közül pedig a patinás Híd vagy az itthon is kultuszlapnak számító Új Symposion voltak.
Magyarnak lenni egészen más volt a Vajdaságban, mint Erdélyben, a Felvidéken vagy a Kárpátalján. (Az össz-jugoszláviai magyarság mintegy tíz százalékát kitevô horvátországi és - különösen - szlovéniai magyarok lehetôségeit pedig még inkább elismerôen minôsíthetjük.)
Csakhogy a vajdasági autonómia nem kisebbségi autonómia volt, hanem olyan regionális önkormányzat, amelynek az arculatát a régió többségi népessége, azaz a szerb adta meg. (A koszovói autonómia státusa nem különbözött a vajdaságitól, de mivel ott az albánok voltak többségben, többé-kevésbé mégis betölthette az albán önkormányzat funkcióját!)
A
magyaroknak sem volt módjuk az önszervezôdésre, nem léphették át az adott, lényegében egyéni lehetôségeket, nem alakíthattak nemzetiségi szövetséget sem. Ráadásul éppen akkoriban gyorsult fel az asszimiláció, amely egyik okozója volt a vajdasági magyarság fogyásának.
Jövôképüket ugyanis akkori meghatározó pártjuk, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK) autonómiakoncepciója uralta. A személyi és a területi elvet ötvözô elképzelés olyan háromszintű autonómiát vázolt fel, amelyben az összmagyarságot reprezentáló területi önkormányzat mellett helyet kapna a magyar többségű települések önkormányzata, valamint az összefüggôen magyarlakta terület autonóm körzetté alakítása. A konstrukciót a perszonális elv elsôbbsége jellemezte, mivel a magyarságnak csak a kisebbik fele él a potenciális autonóm körzetnek tekintett Tisza menti magyar etnikai tömb területén.
A VMDK tehát kifejezetten etnikai autonómiát hirdetett - néhány autonomista szerb politikus bírálta is a VMDK-t amiatt, hogy "el akarja különíteni" a magyarságot a vajdasági sokszínűségtôl.
A 90-es évek közepén a VMDK felbomlásával átalakult a politikai színtér: ma hat magyar párt van (néhány ismert személyiség pedig a szerb ellenzék körében politizál), amelyek közül a legutóbbi választások alapján csak a Vajdasági Magyarok Szövetsége (VMSZ) tekinthetô komoly erônek. A hármas autonómiaeszményt a VMSZ is fenntartotta, ugyanakkor nyitottabb lett az össz-vajdasági önkormányzat iránt: úgy látta - aligha alaptalanul -, hogy az autonóm Vajdaságban jobbak lehetnek a kisebbségi autonómia esélyei, mint a centralizált Szerbiában.
Közben valamelyest megerôsödtek a vajdasági szerb autonomista pártok, illetve nyitottabb lett az autonómia iránt Milosevics szerbiai és montenegrói ellenzéke is.
Mindez megnyitotta annak lehetôségét, hogy a vajdasági és/vagy magyar autonómia Jugoszlávia demokratizálásába és decentralizációjába illeszkedve valóban létrejöhessen. Ezt a lehetôséget nem kell a pillanatnyi helyzetbôl kiindulva lebecsülni, sem határrevíziós vágyálomnak
túllicitálni. A magyar politika jobboldalának ezért tartania kellene magát az Antall-doktrínához, vagyis, hogy azokat a (reális) célokat kell támogatni, amelyeket a határon túli magyarok, ez esetben a vajdaságiak maguk fogalmaztak meg - márpedig a VMSZ-koncepció aktualizálása és pártközi egyeztetése még csak most folyik. Látni kell azt is, hogy az
autonomista célokhoz lehet találni ottani szövetségeseket, legalábbis, ha nem támadnak kétségeik a "hátsó szándékok" iránt, illetve, ha nem romlanak meg jóvátehetetlenül a magyar–szerb államközi és a helybéli mindennapos kapcsolatok. A magyar autonómia ugyanis realizálható a szerbség történelmi veresége nélkül is - érdemes megfigyelni, hogy Jugoszlávia szétesése mennyire más formát öltött a szlovén és a macedón kiválás során, mint a horvátországi, boszniai és koszovói esetekben,
amelyekben az elszakadás csakis súlyos szerb vereségek árán volt (vagy Koszovó esetében lenne) megvalósítható.
Ez azonban csak lehetôség.
Ezért a koszovói válság lezárását valóban össze kellene kötni egy olyan általános rendezéssel - anélkül, hogy a Vajdaság ügyét közvetlenül kiegyenlítenék a koszovói krízissel! -, amely a jugoszláv állam "europaizálásának" szerves részeként kezelné a vajdasági regionális és kisebbségi problémákat is.
Azaz, a nagyhatalmaknak viszsza kellene térni az 1991-es Carrington-terv (az elsô és egyetlen olyan, sajnos sikertelen délszláv béketerv, amely az egyes válsággócokat még nem egymástól elszigetelve szemlélte) azon alapvetéséhez, hogy a válságra koherens választ kell adni.
Akkor talán nem ismétlôdik meg az 1991-95 közötti eseménysor, hogy tudniillik az egyik góc pacifikálása után a válság
egyszerűen tovagördült, azaz kevésbé fenyegetne a koszovói után egy montenegrói, szandzsáki vagy éppen egy vajdasági robbanás veszélye.
A magyar politika szorgalmazhatja ezt a megközelítést - de csak realista mértékkel. Mert azt senki nem gondolhatja komolyan, hogy a NATO a "kisebbségek érdekében fellépô szervezetként" felhasználható a magyar érdekérvényesítés olyan eszközeként, amely a háború "következetes" támogatásáért cserébe keresztülvisz majd bármit, akár más nagyhatalmak ellenére is. Azok ugyanis minden bizonnyal a NATO partnerei lesznek a rendezés folyamatában.
forrás://Népszava.hu
| |||||||||