HUNSOR ~ Csánák Köztársasági terve

Nenad Csanak köztársasági terve a Vajdaságnak

Nenad Canak elnöki beszéde a Vajdasági Szociáldemokrata Liga III. Kongresszusán, Újvidéken, 2000. február 26-án

Hölgyeim és uraim, tisztelt vendégek, nagyra becsült elnökség, ligás lányok és ligás fiúk!

    Sajnálom, hogy sok vendég, akik velünk szerettek volna lenni, mégsincs itt, mert nem kaptak vízumot. Szerbiába nehezebb vízumot kapni, mint engedélyt a bebörtönzöttek meglátogatására. Ha az Osztrák-Magyar Monarchia a népek börtöne volt, akkor Szerbia magánzárka.
    A Vajdasági Szociáldemokrata Liga III. Kongresszusa egybeesik a pártunk létezésének tíz éves évfordulójával, de azzal a történelmi útkereszteződéssel is, ahol jelenleg vagyunk mi, emberek, akik itt élünk, valamint az ország, ahol élünk. A történelem nem velünk kezdődött, s nem fog velünk véget érni. A kötelességünk, amit a Vajdasági Szociáldemokrata Liga megalakításával magunkra vállaltunk: erőnktől függően tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy az utánunk következő generációk tőlünk jobban éljenek. Kötelességünk mindent megtenni annak érdekében, hogy mindazon rossz és őrültség, ami az elmúlt tíz év alatt ért bennünket, soha ne ismétlődjön meg.
    Habár nem szívesen teszem, mégis mindnyájunkat emlékeztetnem kell néhány alapvető koordinátára, amelyek keretében mozgott térségünk sorsa az elmúlt évtizedben. Emlékeztetlek még benneteket az utolsó, tragikus évtized előtti időkre is. Jugoszlávia, annak megalkotása és széthullása, kétségtelen, a XX. század egyik legjelentősebb politikai ténye Európa e térségében.
    Ma, amikor a harmadik Jugoszlávia is a teljes eltűnés útjára lépett, úgy érzem, nem tévedés azt állítani, hogy ez az állam az egész történelme alatt valakinek a személyes tulajdona volt – a királyé, a kommunistáké, Slobodan Miloševićé –, és soha nem a saját állampolgárai tulajdonlották. Esküdtek már a Királyra és a Hazára, Titóra és a Pártra, Slobodánra és a Nemzetre, de sohasem a szabadságra és a demokráciára.
    Ez az állam, az 1918-ban bekövetkezett létrejötte óta magában hordozta az önmegsemmistés csíráját, mert mindenki másképpen értelmezte Jugoszláviát és a jugoszlávságot. Ez a különbözőség tette lehetőve a nagyszerb nacionalistáknak, hogy Jugoszláviát, mint hadisarcot éljék meg, amit az Első Világháborúban aratott győzelemért érdemeltek ki, hogy úgy tekintsenek rá, mint a Szerb Királyság megnövelt területére, amit a koronának szablyával érdemeltek ki. A délszlávok közös államban való egyesülési törekvései megvalósultak, és ebbe a közösségbe kapcsolták a Vajdaságot és más területeket is, ahol a vesztes Osztrák-Magyar Monarchiában délszlávok éltek. Azonban a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság megalkotásával eltűnt a montenegrói állam, egyház és a Petrović dinasztia, elnyomták a szláv népek föderalizmuson alapuló egyesülési mozgalmait, a nemzeti kérdést és ellentéteket háttérbe szorították a „hármasegység nép” és a „jugoszláv nemzet” szerb szablya, szerb lobogó, szerb korona és szerb király alatti misztifikálásával.
    Jugoszlávia a két háború között nagyon sok zökkenővel létezett. A decentralizáció szükségessége megjelent, mint lehetséges kiút abból a mély válságból, amelybe az ország sodródott. A szociális és a nemzeti ellentétek megoldásában jelentkező lassúság és következetlenség, valamint Aleksandar király diktatúrája ezt a folyamatot olyan pontig juttatták, hogy a második világháborúban quisling és fasiszta Független Horvát Állam létrehozása, Szerb bábállam léte, megszállás, valamint az ország többi részének feldarabolása következett be.
    A Népfelszabadító Mozgalom győzelmével a Második Világháború után Jugoszlávia föderatív berendezkedést kapott, valamint új integratív koordinátákat. A győztesnek a demokratizációval és a hatalom decentralizálásával szembeni ideológiai ellenállása miatt a második Jugoszlávia működése csak három integratív faktorra támaszkodott: Josip Broz Titóra, a Kommunista Szövetségre és a Jugoszláv Néphadseregre.
    Tito halálával kinyílt Pandora szelencéje, amelyből a szövetségesek különlegesen szövevényes egyvelege szabadult ki, így kezdtek eltűnni a második Jugoszlávia integratív faktorai. Tito meghalt, a Kommunista Szövetség haldoklott, a Jugoszláv Néphadsereget pedig felkészítették arra, hogy testvérháború által kiömlő vérben tűnjön el. Nacionalisták, sztálinisták, jobb oldali szélsőségesek, rendőri struktúrák fogtak össze az egyik oldalon a gyöngén szervezett demokratikus gondlokodású egyének ellen, akik a rendszer megváltoztatását követelték. A nagyszerb hegemonisztikus unitarizmus az egyik, míg a volt JSZSZK más nemzeteinek együttműködésre kész nacionalizmusa a másik oldalon már a nyolcvanas évek elején mesterségesen létrehozták a nemzeti veszélyeztetettség légkörét. Mindez elkerülhetetlenül Jugoszlávia népeinek az egymásközötti viszályához vezetett.
    Már 1981-ben az akkori belgrádi rezsim a koszovói szerbek helyzetével manipuláva aktívan fejlesztette a szerb nacionalista komplexumot. Az a hivatkozás, hogy a szerbek veszélyeztetettek Koszovón, valamint az albán nemzetiségű lakosság követeléseinek ideológiai kvalifikációja, miszerint azok „ellenforradalmiak”, emellett a Koszovó helyzetével – tartomány Szerbiában, valamint föderális elem a JSZSZK-ban – való manipulálás, az akkori rezsim számára azért volt szükséges, hogy átvegye a föderális erőszak-szervezeteket – a katonaságot és a rendőrséget –, mint olyan eszközöket, amelyekkel a helyzetet Koszovón „el lehet rendezni”, nagyszerb koncepció alapján, Belgrádból diktálva. A magyarázat akkor is az volt, ugyanúgy mint majd két évtizeddel később – mikor 50.000 idegen katonát engedtek be Szerbia területére –: „Koszovó Szerbia belügye”. Emlékeznünk kell arra is, hogy pont abban az időszakban kezdődött el az a gyakorlat (ami mind a mai napig tart), minden bűnügy kommentálásakor kötelezően kihangsúlyozzák a tettes és az áldozat nemzeti hovatartozását, abban az esetben, ha az alátámasztja a nemzeti veszélyeztetettség tézisét. Slobodan Milošević hatalomrakerülésével ez a folyamat a Jugoszláv Kommunista Szövetség destrukciójával és a Jugoszláv Néphadsereg feletti parancsnokság gyakorlati átvételével felgyorsult. Jugoszláviának azt a sorsot szánták, hogy eltűnjön.
    A Vajdaság autonómiájának 1988-ban történt megdöntésével lehullottak az álarcok. A belgrádi rezsim bebizonyította, hogy nincsenek semmilyen, még alkotmányos gátlásai sem, egyedül a személyes hatalom területi kiterjesztésére törekszik. A vajdasági állampárti vezetés történelmi érettlenségéről tett tanubizonyságot, még arra sem volt képes, hogy felismerje, nemhogy ellenálljon a Belgrádból irányított tendenciáknak. A többi föderális egység elbürokratizálódott és tehetetlen vezetőségei képtelenek voltak arra, hogy elvszerűen gátat vessenek a Jugoszláviára mért nagyszerb csapásnak. Mindezt jószerével az is okozta, hogy az említett vezetőségek szintén hasonlóak által voltak vezérelve.
    Azóta datálható a Szerbiában és Horvátországban hatalomra került nacionalista oligarchiák együttműködése a Bosznia-Hercegovina felosztása céljából egyeztetett és közös projektum érdekében, azzal a céllal, hogy létrejöhessen Nagy-Szerbia és Nagy-Horvátország a történelmi határok között. Már akkor, 1991. tavaszán, a karagyorgyevói találkozásukon megegyeztek Jugoszlávia feldarabolásában, az úgynevezett „humánus lakosságcserében”, ami a gyakorlatban az emberek áttelepítését, a családok szétszakítását, a szerbek Horvátországból, a horvátok Szerbiából való elűzését, valamint a muzulmánok Bosznia-Hercegovinában történő kiírtását jelentette. Szlavónia pakla idején, Vukovar szisztematikus megsemmisítésekor Slobodan Milošević küldöttsége Zágrábban járt, hogy a horvát partnereikkel Bosznia felosztásának térképét kiszabják. A két diktátor a boszniai háború ideje alatt 48 alkalommal találkozott egymással. Ezeken a találkozásokon beszéltek meg mindent, beleértve a több százezer ember elüldözését is Likából, Krajinából, Banijából, Kordunról, Nyugat- és Kelet-Szlavóniából, azaz gyakorlatilag egész Horvátországból. A Vajdaságban Milošević követői bombákat dobáltak azon emberek házaiba, akiknek téves vezetéknevük volt, elüldözték őket, s így etnikai tisztogatást folytattak Novi Slankamenban (Szalánkeménben), Beskában, Hrtkovcin (Herkócán) és még sok más településen. A Szlovéniában és Horvátországban manipulált és megalázott Jugoszláv Néphadsereg Boszniában ismét hazaárulást követett el, miközben közvetlenül felfegyverezte a horvát szélsőségeseket a célból, hogy minél több muzulmánt gyilkoljanak le. Nem felejthetjük el, hogy a Daytoni Szerződés, amellyel megállították a háborút Boszniában, aláírását 1995-ben széles körű offenzívák előzték meg, amelyekkel a gyakorlatban felosztották Boszniát, a lakosságot pedig áttelepítették. Mindezt azért cselekedték, hogy a Slobodan Milošević és Franjo Tuđman által négy évvel hamarabb megrajzolt térképekbe beilleszkedhessenek. Arról beszéltek, hogy Szerbiát Kninben védik, ma pedig Szerbiát a valóságban Hágában kell megvédeni. Mindaddig, amíg ezek a bűnözők nem kerülnek bíróság elé, mindnyájunkat úgy fognak kezelni, hogy bűnrészesek voltunk a gaztetteikben.

Ligás lányok és ligás fiúk!

    Vajdaság ezekben az időkben véres árat fizetett. A vajdaságiakat arra kényszerítették, hogy elhagyják a Vajdaságot. Egyesek a bombák, mások pedig a távlattalanság elől menekültek. Ide, a Vajdaságba minden oldalról özönlöttek a szerencsétlenek, mivel már nem volt hova menniük. A Vajdaságban Slobodan Milošević és emberei bevezették az etniaki tisztogatásokat, az üldözéseket, az erőszakos mozgósítást, az éhinséget, a nyomort, valamint a halált.
    A Vajdasági Szociáldemokrata Liga számára ez idő alatt soha nem volt kétséges, hogy mely úton kell haladnia. Amikor elkezdődött a nemzeti hovatartozás alapján az emberek elüldözése, az elveinket egy jelmondatba sűrítettük – nem osztódunk meg, nem költözünk el. Mi voltunk az elsők, még 1991-ben, akik a Vajdaság polgárai emberi és állampolgári jogainak védelmére keltünk, amikor a nemzeti hovatartozás alapján elkezdték őket üldözni. Amíg tartottak a háborúk, mi a legnagyobb háborúellenes megmozdulásokat szerveztük, tudván, hogy azokat nem lett volna szabad elkezdeni, és hogy azok eleve elvesztettek.
    Mindezek miatt történelmi felelősség hárul ránk a Vajdaság jövőjéért. Ma két kérdésre kell felelnünk.
    Az első: Hogyan eltüntetni örökre a politikai színtérről mindazt, amit Slobodan Milošević rezsimje jelképez?
    A második: A Vajdaságnak merre kell tartania?
    Ha választ szeretnék adni ezekre a kérdésekre, akkor a mai szerbiai rezsim lényegével kell kezdenem.
    A tranzícióban levő országok tapasztalata, hogy a kommunista országok demokratizálódásának folyamata többé-kevésbé hasonlóan játszódott le: a kommunistákat leváltották a jobboldali nemzeti mozgalmak, utánuk hatalomra kerültek a megreformált kommunisták, majd pedig a centrum mérsékelt erői. Ez Lengyelország és Magyarország tapasztalata, de a legújabb időkben ez történt Szlovéniában és Horvátországban is.
    Szerbiában nem volt semmilyen tranzíció. Sem politikai, sem pedig gazdasági. Minden olyan kísérletet meggátoltak, hogy a gazdasági változások bármilyen politikai változásokat sejtessenek. Az okok abban a tényben kereshetők, hogy Szerbiába a kommunizmust nem szovjet tankokkal szállították be, hanem a monarchia szubsztitútumaként fogadták el, a hatalom diktárori módszereként.Szerbiában a kommunizmus ideológiája jóval Jugoszlávia szétesése előtt eltűnt, atadván a helyét a hatalomért folyó lemeztelenített harcnak. Meglovagolván a szerb nacionalizmust és unitarizmust, a kemény kezű kommunistákat, sztálinistákat és a régi veretű UDBÁ-sokat (államvédelmiseket), valamint az önkinevezett nemzeti értelmiséget és az egyházi elitet maga köré gyűjtvén Milošević nemzeti-szocialista pltaformot alkotott meg, egyetlenegy céllal – személyi összhatalom létrehozása minél nagyobb terület felett. Idővel ez átalakult a teljes elszigeteltség politikájává, amelyben a személyi összhatalma Szerbia polgárait átminősítette emésztésre, kirablásra és az értelmetlen össztűzésekben legyilkolásra szánt emberi tömeggé, azonban mindebből ő vesztesként került ki, mégis győzelemnek kiáltja ki azokat. A kommunista módszerekkel való hatalomgyakorlás továbbfejlesztéseként, hogy legalább a többpártrendszer látszatát létrehozza, a belgrádi rezsim két fajta szatellit párt megalkotásának technikáját alkalmazta. Az egyiknek azt a szerepet szánták, hogy összegyűjtse a szélsőségeseket, majd biztonságosan, a lehetséges ellenállás gyanuját is elhárítva a rezsim szolgálatába állítsa őket, míg a másik esetében a hamis ellenzéki pártok megalkotásával konfúziót érjen el az ellenzék soraiban. Ugyanilyen módon jöttek létre a hamis ellenzéki médiumok, a hamis munkás-szakszervezetek, a hamis nemkormányzati szervezetek is.
    Ezen analízis záradéka, hogy Slobodan Milošević rendszerét lehetetlen ideológialig meghatározni, és semmihez sem hasonlítható az eddig Európában látottakhoz, így a rendszer eltávolításának útjait sem lehet mások tapasztalataiban keresni. Szerbia nem köztársaság, hanem a rezsim által erkölcstelen koncepciók mentén, rendőri-maffiás alapokon előállított diktatúra. Ezt a rezsimet nem lehet megdönteni nacionalizmussal, mivel nem kommunista. Nem lehet megdönteni a megreformált kommunisták ellentámadásával, mert olyanok nincsenek is. Nem lehet megdönteni még a monarchia visszasírásával sem.
    Milošević Szerbiájának problémája nem az ellenzék, hanem az alternatíva hiányában kereshető. A szerbiai ellenzék demokratikusságának mércéjét úgy kell definiálni, hogy elfogadjuk a különbözőségre való jogot. A jelenlegi szerbiai ellenzék legnagyobb részének hibája, hogy nem képeznek alternatívát a rezsimmel szemben. Mindenek előtt azért, mert hiányzik az egyértelmű politikai program, valamint annak tiszta képe, hogy mit kell tenni, illetve hogyan kell az államot megszervezni a rendszerváltozás után. Az ellentétek lényege Montenegró, Vajdaság, Koszovó helyzetének, valamint a kisebbségi közösségek polgári és közösségi jogainak következetlen megítéléséből ered. A szerbiai elleznék zöme az állam unitáris közösségként való értelmezésével terhelt, nincs precíz álláspontja – még akkor sem, amikor a jelenlegi központosított államigazgatás következményeit bírálja – annak decentralizásáról. Egyes ellenzéki pártok gyakorlata mutatja, hogy a nagyszerb és a nagyállami hegemonisztikus eszmék mind a mai napig élnek, s hogy ezek az ellenzéki pártok semmiben sem különböznek a jelenlegi rezsimtől, egyedüli kivétel az egyes kádermegoldások kérdése.
    Az ilyen ellenzékkel ellentétben a Vajdasági Szociáldemokrata Liga egyértelmű politikai opcióként jött létre, amelyenek értehető politikai programja és profilja van, s amely soha nem tért el a kitűzőtt céljától, a mindennemű nacionalizmus, totalitarizmus, dogmatizmus és központosítás elleni harctól, valamint a Vajdaság autonómiájáért való küzdelemtől. Programunk rövid, így hangzik: Vajdaság minden polgárának, függetlenül a nemzeti, a vallási vagy származási hovatartozásuktól, szavatolni a fizikai, a vagyoni és a jogi biztonságát.
    Mit jelent ez a gyakorlatban?
    Mi Vajdaság gazdasági önállóságáért szállunk síkra. Mindez nem megvalósítható, ha nem hozzuk létre azokat a mechanizmusokat, amelyek megvédik majd a vajdasági vagyont, illetve a polgárainak a magánvagyonát. Pont ezért nem fogadhatjuk el kész tényként azt a vad magánosítást, amelynek tanui vagyunk. Abban az esetben, ha hatalomra kerülünk, az elkótyavetyélt vajdasági vagyont nacionalizálni fogjuk, majd visszaadjuk a jogos tulajdonosainak. A maradékot pedig szétosztjuk Vajdaság minden polgára között a Csehországban eredményesen végrehajtott privatizációs modell alapján. Nekünk ezt meg kell tenni, és meg is tesszük majd.
    Vajdaság minden polgárának érezni kell a fizikai biztonságát, ezért bárki fizikai integritása elleni támadást, történjen az nemzeti, származási, vallási vagy bármely más alapon, a leghatározottaban fogjuk büntetni. Minden vajdasági etnikai közösség egyenjogú kell, hogy legyen, s mindenkinek azonos jogokkal kell rendelkezni. Mindenki számára a Vajdaságban lehetővé kell tenni, hogy anyanyelvén beszéljen, iskoláztassa magát, s hogy az állammal és annak szolgálataival saját nyelvén kommunikáljon. Úgy gondoljuk, hogy legyen a Vajdaságban, minden állami szervben egyenragú használatban hat nyelv: a szerb, a magyar, a horvát, a szlovák, a román, a ruszin (rutén), valamint minden más nyelv, ha szükséglet mutatkozik rá.
    Léteznek olyan javaslatok, hogy két- vagy háromnyelvűséget kell törvényesíteni olyan településeken, ahol valamely nyelvi kisebbség száma meghaladja a lakosság bizonyos százalékát. Úgy gondoljuk, hogy az ilyen hozzáállás téves, és nem elegendő. Ugyanis, ha bármely jogot a használók számától függően határoznánk meg, akkor a nemzeti szélsőségesek alapvető feladata lenne, hogy lecsökkentsék ezt a százalékarányt, hogy megszüntessék magát a megadott jogot.
    Az egyik fő előítélet, amit Slobodan Milošević rendszere kényszerített ránk, hogy az embereket zavarja, ha a saját anyanyelvükön kívül más nyelvet is hallanak. A nyelv ilyen interpretációjával megszünne az emberek közötti kommunikáció eszköze lenni, s a nagyállami hegemonizmus és az egy nemzet dominanciájának nacionalista szimbólumává válna. Vajdaság ilyesmibe nem egyezhet bele. Soha többé nem szabad megengednünk, hogy számlálgassanak bennünket, mivel van már tapasztalatunk benne. Nem engedhetjük meg, hogy ezek alapján holnap a Vajdaságból, amivel már fenyegetőznek, elkezdjék kiköltöztetni a montenegróiakat.
    Vajdaság minden egyes állampolgárának a közössége. Ők meg kell, hogy valósítsák történelmi jogukat, a Vajdaság önmeghatározására való jogot. Vajdaság Jugoszlávia keretébe 1918-ban, az erre a célra alakított Képviselőház határozata alapján került. Ebben a Képviselőházban az itt élő szláv népek képviselői ültek, akik akkor az összlakosság 40%-át képezték. Most nem szeretnék polemizálni arról, hogy ez a döntés mennyire volt legális vagy legitím. Azt a záradékot szeretném csak kihangsúlyozni, ami ömnagától adódik, ha a Vajdaság egy államalakulatba képviselői határozattal került, akkor lehetővé kell tenni, hogy szintén képviselői határozattal távozhasson is onnan. Mi nem szállunk síkra a Vajdaság Szerbiából való kiválásáért, de annál inkább a Szerbia és a Vajdaság közötti viszonyok újrafogalmazásáért.
    Követeljük a jogot, hogy amennyiben a Vajdaság legmagasabb szintű képviseleti testülete úgy értékeli: Vajdaság helyzete Szerbiában ellentétben áll a vajdaságiak érdekeivel, akkor rendelkezzen azzal a jogosítvánnyal, hogy egyoldalúan megváltoztassa ezt a helyzetet.
    Követeljük, hogy magunk rendelkezzünk vagyonunkkal.
    Követeljük, hogy a nemzetek közötti viszonyokat a Vajdaság keretében oldhassuk meg, Belgrád bíráskodása nélkül, de nem fogadjuk el Zágráb, Budapest, Pozsony, Bukatest vagy Kiev illetékességét sem. Vajdaságban a nemzetek közötti viszonyokat a legmagasabb európai szabványok szerint kell rendezni, s ha szükséges, biztosítani kell az illetékes európai intézmények felügyeletét. Számunkra, vajdaságiak számára ez a minimum. Vajdaság úgy jött létre, mint soknemzetiségű, sokvallású és multikulturális közösség. A Vajdaság sokszármazású közösség. A Szabad Vajdaságnak szintén ennek kell lennie, de emellett az egyenjogú állampolgárok és nemzetek közösségének is.
    Az ilyen Vajdaság demilitarizált zóna és híd kell, hogy legyen a szomszédok – Horvátország, Magyarország, Románia, Bosznia-Hercegovina és Szerbia – között. Az ilyen Vajdaság az európai régiók egyenjogú tagja kell, hogy legyen, a Délkelet-Európa békéjének és stabilitásának aktív faktora. Az ilyen Vajdaságnak nyitott határokkal kell rendelkeznie minden szomszédja és a szabad világ minden állama felé. Nem akarunk útlevéllel utazni Belgrádba, hanem útlevél nélkül Brüsszelbe, valamint Európa és a világ összes szabad államába. Az ilyen Vajdaságban piacgazdaságnak, valamint pontosan meghatározott tulajdonviszonyoknak kell lenni. Csak az ilyen Vajdaságban lesz mindenkinek esélye, az emberek gazdagok lesznek, a gyermekek pedig békésen fognak aludni.
    Az ilyen Vajdaság csak köztársaság lehet. Ezért kell Szerbiát föderalizálni.
    Emlékeztetnem kell önöket, hogy a föderális Szerbiában található Vajdaság köztársaság ideája fellelhető a Vajdasági Szociáldemokrata Liga dokumentumaiban 1991. óta. Feltüntettük ezt a „Vajdaságról szóló memorandum”-ban, de feldolgoztuk az 1993-ban született „Föderalizációs kezdeményezés”-ben is. A Vajdasági Szociáldemokrata Liga Főbizottsága 1999. március 5-én fogadta el a „Vajdaság Köztársaság – a béke, a fejlődés, a stabilitás útja” elnevezésű dokumentumot.
    Nagyon sok a félreértés a Vajdaság Köztársaság eszme kapcsán. Egyesek úgy gondolják, ezzel provokáljuk a belgrádi hatalmat, ezáltal Vajdaságot, valamint egész Szerbiát a polgárháborúba taszítjuk. Mások pedig arról beszélnek, így hosszabbítjuk meg Slobodan Milošević életét. Miért ne provokálnánk a belgrádi hatalmat, miért kell arra gondolni, hogy mit érez az, aki eddig legyilkolt több százezer, széttelepített több millió embert és tönkretette több tízmillió ember sorsát?
    Azok, aki azzal vádolnak bennünket, hogy polgárháborút szítunk, elfelejtik a tényt, hogy a volt JSZSZK területén sehol annyi ember nem volt aktívan bekapcsolódva a háborúellenes mozgalmakba, mint itt, a Vajdaságban. Elfelejtik, hogy nem a vajdaságiak váltották ki a háborús összetűzéseket. Elfelejtik, hogy Slobodan Milošević rezsimje okozta azokat, kihasználva azt a ránkeröltetett körülményt, hogy a vajdaságiaknak nem volt politikai módjuk és eszközük a vagyonuk, a gyermekeik, sőt még a saját életük megvédésére sem. Elfelejtik, hogy ezen háborúk miatt a Vajdaságból elvitték a buzát, hogy a katonákat etessék, elvitték a kőolajat, hogy a tankjaikat itassák, elszállították a fiainkat, hogy ágyútöltelékként áldozzák fel őket.
    Ha a JSZSZK-ban a Vajdaságnak köztársasági státusa lett volna, a JSZSZK területén nem lett volna egy háború sem. Ha az Újvidéki Hadtest nem lett volna Milošević parancsnoksága alatt, Vukovar még ma is létezne. Ha Slobodan Miloševićnak nem lett volna lehetősége háborúit folytatnia, a Vajdaság nem lett volna lerombolva a NATO légicsapásai által.
    Azok az ellenzők, akik a Vajdaság Köztársaság eszméjét kétségbevonják valamiféle vajdasági szuverenitás miatt, elfelejtik, hogy a szuverenitás kérdése nem képez témát a modern világban. Hiszen Vajdaság az 1974-es alkotmány alapján nagyobb szuverenitással rendelkezett, mint ma Franciaország vagy Svédország. Vajdaság akkor egymaga hozhatott törvényt az oktatásról, a szociális juttatásokról, de más területeken is, pont azokon, amelyekről az említett európai országok – kifejezett érzékenységet mutatván a saját lakosságuk szociális jogaival kapcsolatban – önkéntesen lemondtak az Európa Únió javára.
    Ki gondolja tehát, hogy a Vajdaság nem jogosult Köztársaságra?
    Azok, akik továbbra is a Vajdaság kizsákmányolásával szeretnének élni, akik soha nem akarták hallani és megérteni a ma már múlt századhoz tartozó huszas évek sikolyát, miszerint a Vajdaság fejőstehén, amelynek szája a Vajdaságban, míg a tőgye Belgrádban van. Ezek azok, akik behunyván a szemüket nem akarják látni a Vajdaságban található több százezer munkanélkülit, akik nem akarnak hallani az itt levő 400.000 menekült sorsáról, akik azt hiszik, hogy ha a belgrádi náciknak udvarolnak, megőrizhetik kiváltságaik nyomorúságos rongyait. Legyen a legnagyobb büntetés a számukra gyermekeik kinyílt szemei.
    Miért fél valaki attól, hogy Vajdaságot a vajdaságiak igazgassák? Miért kell a vajdaságiaknak küzdeni azzal az állítással, hogy tőlük bárki jobban tudja, hogyan kell a Vajdaságot igazgatni? Talán mi, vajdaságiak csak arra vagyuk képesek, hogy szántsunk, arassunk, dolgozzunk, teremtsünk és meghaljunk, s minderről a Vajdaságon kívül döntsenek? Az a tény, hogy bennünket a Vajdaságon kívül úgy kezelnek, mint ifjabb testvért, bennünket nem győzhet meg abban, hogy bárkit Nagy Testvérként kezeljünk.
    Mi mindenkivel, aki Slobodan Milošević ellen van hajlandók vagyunk a közös ellenállásra, azonban ez nem jelenti azt, hogy velük mindenben egyetértünk. A Vajdaságban soha nem lehet az egyetértés akadálya az, amiben nem találjuk meg a közös hangot.
    Mi tudjuk, kik vagyunk és mit akarunk. Ez világosan azt jelenti, hogy a jelenlegi ellenzéknek holnap az ellenzéke lehetünk, ha a hatalom új erőviszonya továbbra is ignorálja a Vajdaság alapvető érdekeit és szükségleteit. Mert mi a Vajdaságon kívül semmivel sem rendelkezünk, s annak sincs rajtunk, vajdaságiakon kívül – nemzetiségtől, vallástól, származástól, környezettől függetlenül – senkije.
    A régi, tömbökre osztott világrend tönkremet, szétesett. A világ új viszonyai nem teremtődtek még meg. Ilyen körülmények között az országunkat Slobodan Milošević és bűntársai igazgatják, és ezek az alkonyzónából származó lények képtelenek megérteni a körülöttük levő világot. A hidegháborús felosztásokról álmodoznak, mert csak akkor tudnak tevékenykedni, ha felosztásokat, veszekedéseket okoznak, ha megsemmisítik az embereket, s az általános szerencsétlenség közepette pedig magánvagyont harácsolnak.
    Mi, vajdaságiak az ő áldozataik vagyunk. Azonban pont emiatt miránk hárul az a történelmi felelősség, hogy megteremtsük a tartós béke politikai kereteit mind magunk, mind pedig országunk, a Vajdaság Köztársaság számára.
    A Vajdaság Köztársaság azért szükséges, hogy a föderális Szerbia esélyhez jusson.
    A Vajdaság Köztársaság azért szükséges, hogy megmaradjon Szerbia és fennmaradjon Koszovó.
    A Vajdaság Köztársaság azért szükséges, hogy megállítsuk Szerbia további felszabdalását.
    A Vajdaság Köztársaság azért szükséges, hogy megszűnjön a Bosznia-Hercegovina körüli herce-hurca.
    A Vajdaság Köztársaság azért szükséges, hogy megakadályozzuk Makedónia megszűnését.
    A Vajdaság Köztársaság azért szükséges, hogy megállítsuk a háborús tűzfészket, ami ellenkező esetben azzal fenyeget, elterjed majd Európában, és bolygószintű katasztrófát fog okozni.
    Számunkra, vajdaságiak számára azért kell a köztársaság, hogy soha többe ne kerüljünk olyan szituációba, hogy sorsunkról belgrádi poltikai klikk vagy időjárás döntsön, s hogy a történelem folyamán kiharcolt autonómiát ne lehessen egy tollvonással elvenni tőlünk. Számunkra, vajdaságiak számára azért kell köztársaság, hogy a vajdasági katonákat soha senki ne kényszerítse arra, hogy hadrendben elhagyják a Vajdaság határait. Számunkra, vajdaságiak számára azért kell a köztársaság, hogy a vajdasági rendőröket soha többé ne szállítsák el a munkáselégedetlenség elfojtására Szerbiába, vagy esetleg a Szerbiai Szocialista Párt Kongresszusának őrzésére.
    Ahogyan eddig is háborúellenesek voltunk, most sem engedjük meg, hogy Slobodan Milošević és az ő nemzeti-szocialista rezsimje háborúba vigyen bennünket Montenegróba. Ezt a háborút már tervezgetik, mint újabb „rönkforradalmat”, amit Horvátországban próbáltak ki 1990-ben. Slobodan Milošević rezsimje Montenegrót megkísérli felosztani északra és délre, hogy szakadást szítson a szerb és a montenegrói nemzeti érzések mentén, hogy felújítsa a „bijelasok”-ra és „zelenások”-ra való felosztást, hogy csetnikek és partizánok között összetűzéseket idézzen elő.
    Minket már nem lehet felültetni ilyenekkel.
    Mi tudjuk, hogy melyik a mi oldalunk.
    A Montenergróval szembeni ellentét számunkra azt is jelenti, hogy megkísérlik a vajdaságiakat is összeveszíteni, hogy megkísérlik a Vajdaságban élő montenegróiakat a szomszédaik ellen fordítani, és viszont, hogy ezáltal is újból megosszák és szétszakítsák a Vajdaságot, s a Vajdasági Szociáldemokrata Liga által vezetett, a szabadságra irányuló mozgalmat elnyomják.
    Mi tehát nem bármilyen Vajdaságért harcolunk. Az ilyen harcosok ma már számtalanul vannak. Mi a szabad Vajdaságért küzdünk. Ettől függ az utánunk jövő generációk jövője. Mindezért nem létezik túl magas ár. Azoknak, akik a helyhatósági képviselőházakban, a minden szinten meglevő parlamentokban tisztségekhez jutottak közülünk, s kétségek gyötrik őket, hogy azokat megőrizzék, azt mondhatom csak: a tisztségek és a mandátumok semmit sem érnek szabadság nélkül. Ne felejtsük el, hogy egyetlen parlament sem fog semmiről dönteni, amíg Slobodan Milošević nem tűnik el, és a Vajdaság nem lesz szabad.
    Mi erről a Kongresszusról minden vajdasági erőhöz felhívással kell fordulnunk a célból, hogy összegyűljünk, és hogy létrehozzunk Vajdaság szabadságáért egy közös vajdasági polgári frontot. Közös platformot kell kidolgoznunk, ami abban segít majd bennünket, hogy Vajdaság végre elnyerje tartós szabadságát, s hogy Európában béke honoljon.
    Senki nem fog kérdezni bennünket, volt-e erőnk s bátorságunk arra, hogy ezt megtegyük. Azonban a jövendő nemzedékek fognak bennünket gyűlölni, ha nem szedjük össze a bátorságunkat s az erőnket, hogy megtegyük mindezt. Nekünk, vajdaságiaknak nincs tartalék helyzetünk.
    Éljen Vajdaság Köztársaság!

Vissza a HUNSOR honlapjára !