**Csapongó gondolatok az – itt és most teljesen mindegy, hogy korlátozott vagy korlátlan – önrendelkezés kapcsán**

Prológus helyett

Az elmúlt hetekben nagy vitát váltott ki az a jövőkép, amelyet a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) és a Vajdasági Magyar Demokrata Párt (VMDP) Budapesten lezajlott egyeztetésének köszönhetően a magyarországi kormány is a támogatásáról biztosít(ott). Ezt a dokumentumot akár úgy is nevezhetnénk, hogy a vajdasági magyar nemzeti közösség egységes autonómia-koncepciója, függetlenül attól, hogy egyes pártok véleményét – Vajdasági Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom (VMKDM), Vajdasági Magyar Polgári Mozgalom (VMPM), Kereszténydemokrata Tömörülés (KDT) – senki nem kérte ki, még a koordinátor szerepét felvállaló külügyminisztériumi politikai államtitkár sem. Igaz, az említett úriember még a Vajdasági Magyar Demokrata Közösség véleményére sem volt kívávcsi, azonban ezt a politikai szervezetet a VMSZ nem kerülhette meg, hiszen megszületett a két párt közötti együttműködést szabályozó megegyezés; de mindemellett még az sem volt döntő, hogy egyes kérdésekben – Kell-e Ideiglenes Vajdasági Magyar Nemzeti Tanács?, Mikor kerül sor a Vajdasági Magyar Nemzeti Tanács megválasztására, illetve mikor és hogyan kell elkészíteni a vajdasági magyar nemzeti közösség választópolgárainak kataszterét?, Szükséges-e a vajdasági magyarság részére a dokumentumban található mindhárom önrendelkezési forma, esetleg elegendő csak a perszonális (személyi elven alapuló)? – a VMDP a mai napig hangoztatja fenntartásait.

Az előző bekezdésben a Vajdasággal, a vajdasági magyar közösséggel, sőt az itteni problémákkal mindeddig szoros kapcsolatban nem levő olvasó kedvéért írtam le mind a hat párt nevét, mert ő nagy valószínűséggel csak a VMDK-ról (mint a vajdasági magyarság első politikai szervezetéről), a VMSZ-ről (az önkormányzati és a parlamenti választások után nyert legitimitás kapcsán) és a VMDP-ről (a jelenlegi magyar kormány propagandagépezetének köszönhetően) hallott ezidáig.

Dilemmák és bírálatok

Azokat, akik valamilyen okból nem tudják elfogadni az említett dokumentumot, ezzel kapcsolatban pedig hangot is adtak véleményüknek, három csoportba oszthatom, mégpedig:

1. Olyanok, akik szerint ez a dokumentum túllép minden határon, egyáltalán nem a nemzetek közötti békés együttélést szolgálja, mivel területi autonómiát is szorgalmaz (Magyar Körzeti Önkormányzat). Szerintük ezáltal hasonló események fognak bekövetkezni, mint nemrégen Horvátországban, Boszniában vagy Koszovóban. Azt állítják, hogy a vajdasági magyarság számára elegendő a nemzeti közösség tagjai önazonosságának (identitásának) megőrzését és fejlesztését szolgáló perszonális (személyi elven alapuló) autonómia, minden más kérdést a decentralizált és demokratizált Szerbiában, esetleg az 1974-eshez hasonló területi autonómiával felruházott Vajdaságban kell, az itt élő többi nemzeti közösséggel együtt, rendezni.

2. Olyanok, akik szerint ennek a dokumentumnak tárgyalási alapul kell szolgálni a majdani rendezési konferenciákon. Mivel a tárgyalások általában úgy zajlanak le, hogy az ott részt vevő felek kölcsönös engedményeket tesznek, így – véleményük szerint – kicsi a valószínűsége a dokumentumban foglaltak teljes megvalósulásának. Úgy vélik, ezen okok miatt, a dokumentumban található alapelvek szerint, egy sokkal többet követelő elképzelést kellett volna megalkotni, hogy az esetleges engedményeket bekalkulálva a most papíron található megoldások jőjjönek létre a komnferenciák után.

3. Olyanok, akik azt állítják, hogy Szerbiában kétséges a demokratizálódás, valamint a decentralizáció bekövetkezése. Szerintük az állításuk valóságalapját a jelenlegi hatalom és ellenzék milyensége bizonyítja. Állítják még: mivel a rendszer reakciói miatt napról-napra nagyobb a mostani Jugoszlávia szétesésének – Montenegro a szövetségből történő kiválásának – a lehetősége is, így a határok békés módosításában, a még magyar többséggel rendelkező területek és települések – van azért még pár ember, akik szerint az egész Vajdaság – az anyaországhoz történő visszacsatolásában látják a nemzeti közösségünk helyzetének egyetlen, megnyugtató megoldását. Igazuk bizonyítékaként a trianoni békeszerződésben foglaltakat hozzák fel, amelyben az áll: Vajdaságot a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz (aminek jogutódja a Jugoszláv Királyság, majd a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság, utána pedig a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság; de ők – s mások is – már nyíltan tagadják a legújabb államalakulat, a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság bármilyen utódlási jogát) csatolták és nem Szerbiához. Mindezek alapján – szerintük – teljesen felesleges autonómia-koncepciókat fabrikálni, inkább azon kellene fáradozni, hogy miharabb megtartsák a határok békés módosítását szolgáló népszavazást a magyar többségű területen és az azt körülvevő településeken, esetleg az egész Vajdaságban.

Álom-e vagy európai gyakorlat?

Nem hiszem, hogy a felsorolt kételyekre magyarázatot kellene találnom, de azt sem, hogy a már többször említett dokumentumot érvekkel kellene megerősítenem. Aki figyelmesen elolvasta azt, megállapíthatta: semmi különöset nem tartalmaz. Valójában ebben az európai gyakorlatban decentralizáció és demokratizáció fogalmak alatt értelmezett folyamatok eredményei vannak felsorolva. Gondoljunk csak a területi decentralizációra, annak gyümölcseként a pillanatnyi államban – persze, ha továbbra is fennmarad majd – létrejöhetne a szövetségi állam, a szövetséget alkotó köztársaságok, a tartományok (a mi esetünkben: a Vajdaság), a körzetek (részünkre: a Magyar Körzeti Önkormányzat), a községek (Észak-Vajdaságban: a magyar többségű községi önkormányzatok) és a települések által alkotott valóban demokratikus rendszer, amelyekben lebontva, minden szinten megjelenne az állami szuverenitás bizonyos fokon. Mindebből látható, hogy a Magyar Körzeti Önkormányzat nevében csak azért lelhető fel a nemzeti közösség elnevezése, mert ott annak tagjai élnek számbeli többségben. Hasonló mondható el a funkcionális decentralizációról is, csak azzal a különbséggel, hogy itt nem a területi hovatartozás a döntő, hanem valamely közösséghez való kötődés, jöjjön az létre a munka világában elfoglalt azonos pozíció miatt – pl. vállalkozók, munkavállalók, bankárok stb. közösségei –; a valláshoz, a hithez való hozzáállás alapján; esetleg a szabadidő hasznos eltöltésében jelentkező azonosság szerint – labdarúgók, atléták, sakkozók vagy mások közösségei –; de utalhatok itt az olyan szervezkedésekre is, amelyek Nyugaton a civil szférára jellemzőek – békeaktivisták, erőszakellenesek, feministák, illetve az ezekhez hasonlóak közösségei –; s az ilyen közösségek, valamint azok tagjai részére meg kell teremteni az autonóm szervezkedés alkotmányos és törvényes feltételeit. Abban az esetben, ha a pluralizmus gyakorlattá válik, nem lehet senkinek kifogása az ellen sem, hogy a nemzeti közösséghez való tartozás alapján bekövetkező szervezkedés is alkotmánnyal, valamint törvénnyel legyen szavatolva – lásd: a vajdasági magyar nemzeti közösség perszonális autonómiája, amelynek legfőbb szerve a Vajdasági Magyar Nemzeti Tanács –, mert a nemzeti önazonosság (identitás) megőrzése, illetve fejlesztése csakis úgy lehetséges, ha az adott nemzeti közösség szabályozza – törvényerejű rendelkezésekkel és belső jogszabályokkal – az egyén és a közösség önazonosságát meghatározó tevékenységeket (oktatás, művelődés, tájékoztatás, nyelvhasználat). Sajnos, az európai gyakorlatban mind a mai napig az oktatás és a tájékoztatás általában véve állami feladatok, s ezt a prakszist akár meg is tudom érteni, mert a diktatórikus, a nem vagy a kicsit demokratikus rendszerek legfontosabb manipulatív eszközei ezek a tevékenységek (csúnyábban fogalmazva ezeket lehet állami propagandának nevezni).

Az itt leírtakat kiinduló alapként elfogadván nem beszélhetünk erről a dokumentumról oly módon: úgy szolgálhat tárgyalási alapul, hogy abból engedni lehet. Senki nem állíthatja, hogy a perszonális autonómia megvalósítható egy szigoróan központosított államban, ahol az egyén egyáltalán nem rendelkezhet önmagával, munkájával, annak eredményével. Ahhoz, hogy működőképes Vajdasági Magyar Nemzeti Tanácsot hozhassunk létre, feltétlenül az eddigieknél sokkal szélesebb jogosítványokkal rendelkező települési és községi önkormányzatokkal kell rendelkeznünk, valamint a természeti, történelmi, földrajzi és etnikai sajátosságokat figyelembe vevő körzetesítést kell a valós autonómiával felruházott Vajdaságban elvégezni, amely eredményeként jöhet létre csak a Magyar Körzeti Önkormányzat.

Végkövetkeztetésként megállapítható, hogy a legújabb autonómia-koncepció a vajdasági magyar nemzeti közösség meg- és fennmaradásának minimuma, abból senki sem bocsáthat áruba semmit, ha nem akarja hogy – s itt egyik legjobb barátomat szeretném idézni – „önmagunk utolsó generációja legyünk”.

Kire számíthatunk a dokumentumba foglaltak megvalósításakor?

Számíthatunk-e arra a nemzetre, amely számbeli többségben él a jelenlegi államfélében, amikor annak eddigi történelmét úgy lehetne legegyszerűbben leírni: a sikertelen birodalomalapítások és a vereségek sorozata?

Számíthatunk-e az úgynevezett nemzetközi közösségre? Mi is az? Jelenlegi és volt nagyhatalmak, valamikori birodalom maradék része, amely nagyhatalmi ambíciókkal van megáldva stb. Menjünk sorjában.

Egyesült Amerikai Államok: a szabadságot és a sokszínűséget hirdető – most már – egyetlen valódi nagyhatalom, amely történelmét (de félek, hogy még a jelenét is) súlyosan terheli az indián- és a négerkérdés, rövidke államgyakorlatára legtöbbször a másság eltiprása volt a jellemző, mind a mai napig a nemzetek olvasztótégelyeként tartják számon.

Franciaország és Németország: alig több mint száz év alatt az etnikai sokszinűséget szinte az egyik napról a másikra eltüntető (volt?) birodalmak, amelyek eközben megalkották a nemzet fogalmát – függetlenül attól, hogy egyik az állam-, a másik pedig a kultórnemzetet hirdeti –; olyan államok, amelyek deklaratívan tagadják a nacionalizmust, a gyakorlatban pedig az ott élő, magukat franciáknak, illetve németeknek valló állampolgárokat hihetetlen nemzeti kizárólagosság hatja át.

Oroszország: egy olyan birodalmi álmokat kergető gazdasági és politikai csődtömeg, ahol a Közép-Kelet-Európában és a Balkánon észlelt jelenségektől sokkal veszélyesebb folyamatok játszódnak le, azonban a Nyugat államai a káoszt és a katasztrófát elkerülendő szemet húnynak azok felett, közben nyíltan és titokban segélyek formájában dollármilliárdokat pumpálnak be a térségbe, hogy legalább az ország működőképességének látszata megmaradjon.

Magyarország: az anyaországunknak nevezhető csonka államrész, amelynek politikusai mind a mai napig nem tértek magukhoz a Trianonban lejátszódott színjáték – erre az eseményre netán használhatnám a körülmetélés metafórát is? – hatásától, így annak következményeként legfőbb feladatuknak azt tartják, hogy Európával és a világgal elfogadtassák – legfőképp: magukat és – Magyarországot olyannak amilyen, illetve amilyennek szeretnék látni vagy láttatni; míg legfontosabb céljaikként pedig – párt- és eszmei hovatartozásuktól függetlenül – az Európához való feltétel nélküli mindenféle integrációt határozták meg.

Mit lehet akkor a gondolatsor végén megállapítani? Segíts magadon, az Isten is megsegít! Ne számítsunk kőkemény nemzetközi támogatottságra, olyan önrendelkezést valósíthatunk meg csak, ami mellett egyértelműen és következetesen kiállunk ma és a jövőben.

Ráadás: mi is történt mostanság minálunk?

Mostanság minden felgyorsult. Folyik a hatalom és a magukat ellenzéknek nevező ellenzék kötélhúzása. A kormányok és a hatalmi pártok nagyban folytatják az eredményes újjáépítést, most már nemcsak pontonhidakat utaztatnak, Beskánál a beígért 40 helyett 35 nap alatt használhatóvá tették az E-75 jelzést viselő nemzetközi úton található hidat. Mindezt akár óriási eredménynek is elkönyvelhetné az ember. ha nem tudná a híd építésének és a mostani felújításának történetét. Akkoriban, amikor tervezték ezt az egyesek szerint egyedülálló, a Dunát átívelő hidat, az a később autonomistáknak elnevezett tartományi tisztségviselők hathatós támogatására került a mostani helyére. Nem az itt fellelhető talaj – a bácskai oldalon található az egyik legnagyobb Döglött-Duna, a környéke pedig mocsaras – minősége volt a döntő, hanem az. hogy a szerémségi lankákon, közvetlenül a folyam mellett meghúzódó tisztségviselői hétvégi luxusházak a lehető leggyorsabban megközelíthetők legyenek Újvidékről (nem csoda, hogy azóta jócskán meg is süllyedt a mocsáron fekvő hídrész). A mostani javításra pedig leginkább ráillik a szocrealista hurráoptimizmus jelző , hiszen csak ezt tették: a rakétával kilőtt hídelemet eltávolították, az alatta levő mocsarat feltöltötték, az így kapott gátszerű építményre pedig ráaszfaltozták az utat. Nyugaton, ha valaki ilyet merészkedne tenni, már a környezetvédők keresztrefeszítenék, hiszen a töltés kettéosztotta az eddig egységes holtágat, aminek beláthatatlan következményei lehetnek bármilyen hirtelen áradás vagy apadás esetén. No, de politikai síkon is működnek az illetékesek, hiszen az egyik koalíciós partnert, az Új Demokráciát kizárták a hatalomból, valamint a parlamentből is. Annyit kell erről a pártról tudni: tagja alig, pénze annál több. Az ellenzéki koalíciók folytatják a nagygyűlés-sorozataik megtartását. Továbbra is mindenki a magáét, hiába volt Kikinda és Szabadka, hiába írták alé az együttműködési kódexet. Ismét elégedetlenkednek a tartalékosok, de most már nem nyugszanak a nyugdíjasok sem, sőt az egyetemisták is mozgolódni kezdtek. A Balkánon semmi sem történik gyorsan, így forró ősz vár ránk.

A „helyzet fokozódik”, erre pedig bizonyítékokkal is szolgálhatok. Szabadkán az elmúlt héten több mint 900 Koszovóból ideérkezett egyiptomit raktak az önkormányzat és a rendőrség emberei buszokra, hogy térjenek vissza oda, ahonnan elindultak. A Tisza mentén levő községekbe is szivárognak az onnan származók, 300 márkát kínálnak a befogadónyilatkozatért, mert annak birtokában egyik pillanatról a másikra menekültekké válnak . Azonban a legborzasztóbb, hogy a monopol helyzetben levő állami vállalatok – lásd például a Jugoszláv Vasutakat – a Koszovóból származó „szakembereket” ideszállítják, azonnal munkába állítják őket, azokat pedig akik eddig betöltötték az érintett munkahelyeket (leginkább a nem szerb nemzetiségűeket) kényszerszabadságra küldik. Még a legprecizebb krónikás sem tudja már pontosan számbavenni, a XX. században ez már a hanyadik kolonizáció, de inkább nevezzük a jelenséget a nyugatiak számára is érthetően csendes etnikai tisztogatásnak.

Megszólalt végre Miodrag Perisity tábornok is, aki nem is oly régen még a Jugoszláv Katonaság vezérkari főnöke volt, de mivel ellenszegült szeretett és bölcs elnökünk terveinek – januárban azt állította: nem lehet háborúzni, ha nincs sem belső, sem pedig külföldi szövetségesünk –, így távozásra kényszerítették. A horvátországi és boszniai háborúk idején végzett tevékenysége miatt igencsak ellentétes kép alakult ki róla, mert egyesek szerint profi katonatiszt, aki mindent megtett katonái védelmében, mások pedig potenciális háborús bűnösnek kiáltották ki a Zadarban, a Dubrovnikban, illetve a Mosztárban lezajlott katonai cselekmények miatt. Mostani, a NIN-ben nyilvánosságra hozott megnyilatkozásában a lehetséges politikai pályafutásáról is ejtett pár szót.

Vuk Draskovity újabb pálfordulása, miszerint ismét Milosevity- és rendszerellenessé vált, senkit sem lepett meg. Függetlenül attól, hogy felkínálta az ellenzéki tömörüléseknek az együttműködést, valahogyan senki sem igyekszik megnyerni kegyeit, immár nem számítanak rá.

Jelcin elnök Koszovóval kapcsolatos dührohama, valamint az összefüggéstelen mondatai újabb találgatásra adnak okot. Van olyan, aki azt állítja, a vodka – mint minden tömény alkoholos ital – nemcsak az emberi májat, hanem az agysejteket is tönkreteszi. Itt kell még megemlíteni a lemészárolt szerb földművesek esetét is, mivel ez ott, abban a tartományban játszódott le, amelynek már az említése is az orosz medve kiszámíthatatlan viselkedését idézi elő. A kisemberek immár mindenben kételkednek, így tehát még azt is elképzelhetőnek tartják, hogy ezek az áldozatok nem az UCK vagy az albán terroristák mészárlásának eredményei. Nem indulnak ki másból, csak az olyan kérdés feltevéséből: kinek is van politikai és egyéb haszna az ilyen és hasonló cselekményekből?

Mea culpa...

Drótpostán megróvást kaptam egyik ismerősömtől, akit még barátomnak is nevezhetek – ha másért nem, hát azért, mert sok mindenben nagyon hasonlóan gondolkodunk –, habár még sohasem találkoztunk. Hiányolja, hogy az utolsó írásomban nem tettem említést dr. Sepsey Csaba beszédének tartalmáról, csak elmarasztaltam azt. Teljesen igaza van, habár a szónoklat csak pár mondatos demagógiából, és a következő szövegből: „Nem tűrhetjük tovább, hogy az önkormányzatunk az SZSZP-vel karöltve mindannyiunk kárára tevékenykedjen.” állt. Csak azért nem említettem meg, mert akkor Kasza József reagálását: „Szabadka tíz éve ellenzéki város, s aki ezt nem tudja, az szégyellje magát a nép előtt.” le kellett volna írnom, de említést kellett volna tennem a többi szónok – Dragan Milosevity (a Szerbia Együtt párt főtitkára), Kalman Kuntity (Horvát Népi Szövetség), Blasko Kopilovity (Vajdasági Demokratikus Reformpárt), Ilija Sujica (Szabadkai Polgárok Szövetsége) – által kifejtett gondolatokról, valamint a Bela Tonkovity (Vajdasági Horvátok Demokratikus Szövetsége) táviratáról is.

Most, a végén csak arra kérem az olvasókat, nézzék el hibámat.

Oromhegyes/Szabadka; 1999. június 27-én

Balla Lajos-Laci

Vissza a HUNSOR honlapjára !