Továbbra is: „A helyzet fokozódik!”

Utolsó levelemben/írásomban utaltam rá, hogy aznap este részt veszek Újvidéken az Ideiglenes Vajdasági Népképviselőház megalakítási ceremóniáján, ami miatt nagyon rövidre fogtam a mondanivalómat. Engedjétek meg, hogy onnan folytassam tovább.

1999. szeptember 23., Újvidék

        Bacskulin Istvánnal, Kanizsa polgármesterével mentünk le Újvidékre. Tíz perccel hat előtt értünk a helyszínre, a régi városháza előtt 3-400 ember lézengett. Felmentünk a községi végrehajtó bizottság irodájába, ahol bizony még a szervezők sem voltam mind jelen. Ők is lassan szállingóztak. Itt tudtuk meg, hogy a tömeggel ismertetik a „megválasztás” tényét, a valóságban pedig úgy állították össze a 120 tagú testületet, hogy a Vajdaságban legálisan és legitímen megválasztott ellenzéki szövetségi, köztársasági és tartományi képviselőkhöz hozzáadták a Vajdasági Szociáldemokrata Liga, a Vajdasági Demokrata Reformpárt, a Demokrata Párt egyes képviselőit. Még így is 28 magyar található a testületben, tehát a magyar nemzeti közösség létszámához viszonyítva akár úgy is mondhatnánk: túlrtáltak vagyunk. Magamban, kissé önirónikusan meg is fogalmaztam, az inflázió immár nemcsak a pénzt, hanem sok egyéb mást is elértéktelenít, így most már öt képviselőház tagja is vagyok, hiszen a Szövetségi Parlament, a Vajdasági Képviselőház (még akkor is, ha szeptember 21-én a tömeg „egyhangúan feloszlatta”) és a Kanizsa Községi Képviselő-testület mellett helyet kaptam az Vajdasági Ideiglenes Magyar Nemzeti Tanácsban és a Vajdasági Ideiglenes Népképviselőházban is.
        A szervezők azt is közölték velünk, elvárják, hogy én is beszéljek az egybegyűlteknek. Fél nyolc körül mentünk ki az emelvényre, s el kell mondanom meglepődtem. Meglepetésem oka az volt, hogy a tér teljesen tele volt, úgy mertem saccolni, körülbelül (de lehet, hogy több) 20.000 ember szorongott. Megnyugtattak, hogy most kevesebben vannak, mint két nappal korábban. Nem értettem valamit. A hivatalos média szerint kedden pár ezren tüntettek, az ellenzéki sajtó pedig azt állította: 10.000 ember volt jelen. (el kell mondani, másnap szintén hasonlóképpen értékelték az estet, még a szervezők sajtóközleménye is csak 10.000 emberről beszélt)
        A forgatókönyv szerint közvetlenül Goran Svilanovity, a Szerbiai Polgári Szövetség elnöke és Nenad Csanak, a Vajdasági Szociáldemokrata Liga elnöke előtt kaptam szót. Magyarul beszéltem, mert ezt természetesnek tartottam, amit el is mondtam. Egyetlen egy bekiabáló volt, aki csak annyit bírt mondani: „Én nem értem magyarul!”, mert a körülötte állók azonnal lehurrogták. Csak a végén mdam pár szót szerbül, azt is csak azért, hogy tudják: hajamat akkor vágatom le, ha szeretett és bölcs elnökünk megbukik, illetve szakállam csak akkor lesz rövidebb, ha Szerbiában is demokrácia lesz. Ezt persze az utánam szóló Goran barátom ki is használta, mert szinte egész idő alatt arról beszélt, hogy nemsokára le kell vágatnom a hajam, de ezzel egyidőben szakállam is bánni fogja. Nem akartam ünneprontó lenni, hogy én bizony nem vagyok ennyire optimista, különösen a szakállam ügyében, így nem reagáltam kijelentéseire.
        A Vajdasági Szociáldemokrata Liga elnöke bejelentette a tényt, „megválasztották” az Ideiglenes Néképviselőházat, annak elnökét, Mile Iszakovot, az alelnököket, Filipov, Filipovity, Pomoriski és Egeresi urakat, majd ezt a megjelentek közfelkiáltással erősítették meg. A tömeg átvonult a tartományi Végrehajtó Tanács épülete (régebben báni palota) elé, itt a 120-ból megjelent kb. 70 képviselő letette az „esküt”, Mile Iszakov pedig felolvasta a követeléseket, amelyeket, ha hétfőig nem teljesít a tartományi kormány, akkor őket is leváltják, majd megalakul az Ideiglenes Tartományi Kormányt.
        Az ezt követő séta és parlament-mosás után a régi városházára vonultunk, s beszélgettünk pár szót. Ez azért is fontos, mert megtudtam: a Vajdasági Szociáldemokrata Liga elnökén kívül senkinek nincs hosszútávú elképzelése, stratégiáról pedig kár beszélni is.

1999. szeptember 25.

Belgrádban is tüntettek, azt állítván, töb mint negyvenezer ember jelent meg. Kétlem ezt is, mivel előzőleg az ott megjelentek azt mondták, hogy az elmúlt napokban pár száz, esetleg pár ezer ember volt ott. Most már érthető a tájékoztatási eszközök hozzáállása, nem szabad megírni, hogy a fővároson kívül többen vannak elégedetlenek, mert akkor az emberek még azt is kétségbe vonják, hogy milyen jogosítványaik lehetnek azoknak a vezéregyéniségeknek, akik azt állítják, hogy nagy a támogatásuk, s ezzel még pénzt is szereztek maguknak. Nem akarok neveket emlegetni, azokat bármelyik nyugati újságban elolvashatjátok.

Hétvége otthon

Végre otthon voltam két napig. Templombúcsú volt nálunk (Szent Mihály), így találkozhattam a rokonság egy részével, sőt még Kanadából is itthon volt (van) Ágnes – akit úgy is nevezhetem, menyem – a kis Viktorral.

Mi lesz tovább?

Kérdésként akár ezt is felvethetem, de van-e értelme. Utolsó levelemben a Szabad Magyar Szóról írtam, az ott megjelent közvéleménykutatás okán. Ha bárki hasonló kérdéseket tenne fel a Vajdasággal kapcsolatban – ahogyan az ellenzék azt elképzeli –, nagyon hasonló eredményeket tudna felmutatni. De úgyszintén szerb radikális, szocialista, esetleg más szemmel megírt hasonló kezdeményezés sorsa is ugyanaz lenne. Az emberek letargiában vannak, nem várnak immár senkitől semmit, s ami a legborzasztóbb: még önmaguktól sem.
Így ismét csak azt írhatom le: szép az élet (de én még szebb vagyok – ahogyan Geszti Péter énekli), álmodjunk csak tovább, mindenki a saját testreszabott álmocskáit, s nem fog semmi történni. Ébredés pedig lesz-e? Könyörgöm, mondjátok meg: melyik álomból?

Oromhegyes/Szabadka; 1999. szeptember 27.

Laci

Vissza a HUNSOR honlapjára !