Vannak dolgok, amelyekhez már szinte semmit sem lehet hozzátenni. És talán nem is szabad. A kor vörös pecsétjének a körvonalai így világosabban kirajzolódnak, nem mossák el a kommentár fölösleges szavai.
Most egy ilyen történet következik.

Kedden, november 9-én este fél 9 körül értem haza Kanizsáról mondja Utasi Jenő atya, tóthfalusi plébános. Leparkoltam a plébánia mellett, és bementem az irodámba. Alig telt el pár perc épp felálltam, hogy kimenjek enni pár falatot , amikor bent az irodámbanrám rontott két illető. Kommandós ruhában voltak, csizmában, arcukon a filmekben látható álarcot viselték, csak a szemük és a szájuk helyén volt egy vékony kis rés. Pisztolyt szegeztek rám, és megparancsolták, feküdjek le a földre. Szerbül beszéltek, feltűnően ije-ző nyelvjárásban. Engedelmeskedtem, de amint lefeküdtem, kaptam egy ütést (feltehetően egy rúgást) az arcomba, úgyhogy ki is esett egy darab hús.

Eközben az egyikük átment az idős Kecskés atyához, de az igazán nagy baj akkor történt, amikor az itt segédkező Kiss Éva meglátta a támadókat. Ő épp az emeletről jött volna le, citrommal a kezében, mert épp teát akart főzni, és amint kilépett az ajtón, meglátta az álarcosokat. Nagyon megijedt, azonnal rendőrségért kiáltott, amitől feltehetőleg maguk a támadók is megijedtek, mert szinte állatias kegyetlenséggel rontottak rá Évára. Azt hiszem, legalább tíz percig ütötték, verték és rugdosták folyamatosan, közben ordítottak rá, hogy ő hagyja abba az ordítást. Három újját törték el, több bordáját, bezúzták a koponyáját, teste tele van véraláfutásokkal. A kapott veréstől olyan sokkos állapotba került, hogy még a támadás után fél órával is azt kérdezte, hol van ő, és mi történt vele. Egyébként senkit sem kíméltek: még a 76 éves édesanyámat is pofozták, és az épp itt tartózkodó falubeli Sándor Gábort is lefogták. Velt fenn az emeleten még egy nagyothalló fiú, egyedül ő úszta meg az egészet ép bőrrel, de ő szegény az egészből nem is hallott semmit.

Mit kerestek?

Pénzt, ékszert, aranyat (Imate li dukata?, kérdezte egyszer az egyikük), egyáltalán bármit, ami értékes. Kifejezetten rablótámadásnak tűnt az egész, az értékeken kívül semmi más nem érdekelte őket. A fiókokat is mind átforgatták, de az iratokat csak szétdobálták, ügyet sem vetettek rájuk. Az én pénztátcámban csak 150 dinár volt, ezt odaadtam nekik, de ezzel természetesen nem elégedtek meg. Elkezdték követelni a kasszát. Mondtam, megmutatom, de ehhez fel kel kelnem, mert csak én tudom, hol van a kulcs. Ekkor felállhattam, és fegyverrel a tarkómon elmehettem a kulcsért. Én ekkor vettem észre, hogy tulajdonképpen nem kettő, hanem három álarcos hatolt be a parókiára. Odaadtam nekik a kulcsokat, nyugodt lelkiismerettel, mert tudtam, a kassza üres. Ettől még idegesebbek lettek, ráfogták a pisztolyt Évára, és azt mondták nekem, egy percet kapok, hogy odaadjam a pénzt, különben le fogják lőni. Egyikük el is kezdett számolni, de húsznál abbahagyta, mert mondtam, mindannyiunkat lelőhet, de nekünk nincs több pénzünk. Kecskés atyánál találtak még egy borítékban 1800 dinárt és 200 német márkát, de végül kiderült, nagy idegességükben a márkát el sem vitték.

Végül a pénzen kívül mit vittek el?

Végül a falon lógó festményeket kezdték el nézegetni, és engem kérdeztek, melyik az értékes közülük. Mondtam, én ehhez nem értek, nem vagyok műkritikus, kérdezzék meg Kecskés atyát, ő jobban ért ehhez. Kecskés atyát viszont szemmel láthatóan még az ilyen drámai pillanatokban sem hagyja cserben a humorérzéke, mert azt válaszolta, a rablónak, az a kép, amelyikre éppen mutat, nem ér semmit, viszont van az ő szobájában egy fesztmény, amelyet ő festett, az nagyon sokat ér! Végül 4 vagy 5 képet vágtak ki a keretből és vittek el, sajnos, nem tudtam pontos leírást adni róla a rendőrségnek. Mindenesetre szemlátomást nem értettek ehhez, mert volt a képek között egy értékesnek mondható Szajkó-festmény, de épp azt nem vitték el.

Kókai Péter

(Utasi Jenő atyával készült beszélgetésünk