Turáni-e a mi átkunk?

(önszerveződésünk buktatóiról)

– a csókai Robinak Guelphbe (de másoknak is) szeretettel –

I. A nemzetünkről

Az elmúlt napokban olyan leveleket kaptam, amelyekben egyesek elítéltek, mások pedig nem amiatt, hogy a Markovity házaspár által elkészített bibliai applikációkat levelezőlap formájában igyekeztem közkinccsé tenni. Nem a leveleket küldő személyek felfogásával, azok ideológiai hovatartozásával kívánok vitába szállni, mivel mint ahogyan mindenkinek, nekik is joguk van a személyes meggyőződésre. Mégis ez a közjáték szorosan kapcsolódik az önszerveződés támájához, mégpedig olyan értelemben: Személyes meggyőződésünk, esetleg valamilyen ideológiához való ragaszkodásunk meghatározhatja-e a nemzethez való tartozásunkat, esetleg mindezeken túl lehet-e tenni magunkat, ha a közösségünk érdekeiről van szó?
Írásomban nincs szándékomban semmilyen szótárból, enciklopédiából, sőt más ismert és ismeretlen forrásból sem idézni; talán csak azért, mert a józan paraszti logikám (amire nagyon büszke vagyok) segítségével szeretném másokkal is megértetni a gondolataimat. Igen: csak megértetni, mivel a meggyőzés nem kenyerem; amellett pedig, ha más mégsem úgy gondolkodik, mint én, amiatt az illetőt sem elítélni, sem megvetni, de még csak lejáratni sem akarom. Ennek ismeretében olvassátok el az alant található sorokat, s ha úgy értékelitek: érdemes az itt felvetett témákra reagálni, ajánlatos lenne minderről vitát nyitni, nosza rajta, üljetek a billlentyűzet elé, várom (s remélem: más is várja)írásaitokat!

a) Hétköznapi történelem

    A köztudatba egész sor romantikusnál romantikusabb elképzelés ültetődött be a magyar nemzet kialakulásáról. Még olyan irományt is volt alkalmam olvasni, amelyben a szerző azt állította: Árpád fejedelem és a hét vezér vérszerződése által jött létre a magyar nemzet, habár még Európában is csak a XIX. században jelent meg a nemzet fogalma.
    Talán pont emiatt kellene mégegyszer felelevenítenünk, mit is értünk nemzet alatt. Tudjuk, hogy a franciák a nemzet alatt, az egyes államok állampolgárainak összességét értik (államnemzet), s a XIX. században ez a felfogás uralkodott el Európában. Gondoljunk csak Olaszország létrejöttére, de még Németország kialakulásánál sem lehet ezt a hatást mellőzni. Ám az is igaz, hogy pont a németek alkották meg az olyan nemzetfogalmat, amely az azonos nyelvű, torténelmi gyökerű, kultúrájú emberek közösségét nevezte annak (kultúrnemzet). Nem lehet azt sem tagadni, hogy az 1848-as magyar forradalommal kezdődött el a magyar nemzet kialakulása, habár a forradalom vérbefojtásával a folyamatot befagyasztották, így csak a kiegyezés tette ismét lehetővé, hogy beszélhessünk a nemzetről. Már akkor is bajok voltak a fogalom értelmezésével, amit bizonyít pl. a nagyszámú német elmagyarosodása, esetleg elmagyarosítása(?), habár létezett a kor elvárásait jócskán meghaladó kisebbségi törvény is. Merem állítani, hogy a nemzettéválás nem fejeződött be 1918-ig (vagy írjam azt: 1920-ig?), tehát az első világháborút követő országcsonkítás jócskán kihatott mind a maradék országban élő, mind pedig az elcsatolt területeken maradt magyarok életére is.
    Most nem kívánom említeni a két világháború közötti időszakot, de az 1939-1945. időszakban zajló világégést sem, mivel egyik sem hozott megnyugtató megoldást a magyar nemzet számára. A második világháború után Magyarországot a Szovjetúnió holdudvarába taszították, amit végérvényesen az 1956-os forradalmat követően szentesítettek. Az elszakított magyarság legnagyobb része (az első világháborút követően keletkezett minibirodalmakban: Jugoszláviában, Csehszlovákiában, Romániában)szintén azonos vagy hasonló társadalmi berendezkedés alatt sínylődött.
    Az eddig leírtak alapján meg lehet kockáztatni azt a következtetést, hogy a keleti blokk 1989-ben bekövetkezett szétesése a magyarság, mint nemzet szempontjából az 1920. utáni állapotokat reprodukálta. Egészen durváb leírva: mind a mai napig nem fejeződött be a magyarság nemzettéválása.

b) Mit kellene ma nemzetnek tekinteni?

    Ki lehet-e ma jelenteni az anyaországban: Magyarország nemzetállam? Ennek alapján, ugyanis akkor Magyarországon csakis egy nemzet (az államnemzet) létezne, s ebbe a gyűjtőfogalomba tartozna minden ott élő állampolgár, függetlenül fajától, vallásától, anyanyelvétől, sőt bármely más sajátosságától. Ilyen értelemben az elcsatolt területen még ma is megtalálható, önmagukat magyar nemzetiségűeknek valló polgárok nem lennének a magyar nemzet tagjai. Őrájuk akkor úgy kellene tekinteni, mint a (nem létező)osztrák, jugoszláv, horvát, szlovén, román, ukrán, szlovák államnemzet tagjaira.
    Ugyanilyen kétségeket keltene az is, ha Magyarország önmagát egyértelműen polgári államnak deklarálná. Ezáltal a nemzet kultúrnemzetként való értelmezése lehetővé válna, s oda tartoznának a Magyarországon, az elcsatolt területeken, sőt a világ bármely pontján élő, önmagukat a magyar nemzet tagjainak deklaráló személyek. De mi lenne akkor a nemzet képviseletével? Lenne-e jogosítványa az anyaország (állampolgári jogon) demokratikusan megválasztott képviseleti szerveinek arra, hogy bárhogyan is fellépjenek a magyar nemzet nevében vagy érdekében?
    Abban az esetben, ha csak a nem Magyarországon élő magyarok érdekeit nézzük, akkor számunkra a második megoldás lenne a legmegfelelőbb, de az is csak akkor, ha létrejönne a magyar nemzet (perszonális) képviselete az anyaországban, az elszakított területeken élő közösségekben és a világon bárhol megtalálható diaszpórában, ezek pedig létrehoznák a magyar (kultúr)nemzet világparlamentjét.Igen ám, de ebben az esetben nem elég, ha valaki állampolgárként deklarálja magát, ugyanezt meg kell tennie még nemzetpolgárként, vagyis az állampolgári nyilvántartás, esetleg választási jegyzék mellett létre kell hozni a nemzetpolgáriakat is. Ez a megoldás számos dilemmát vet fel, pl.: Magyarországon a magukat magyarnak vallók tolerálni tudnák-e, hogy a környezetükben más nemzetpolgárok (romák, zsidók, horvátok, románok, szerbek, németek...) is élnek, habár ők magyar állampolgárok is?; Hogyan reagálnának az elcsatolt területeken élő, az adott országban számbeli többségben levő (kultúr)nemzethez tartozók, ha a velük együtt (esetleg mellettük) élő magyarok, habár velük azonos állampolgárságúak, mégis más nemzetpolgárságúnak vallják magukat?; Hogyan lehetne ezt az állapotot beilleszteni az európai jogrendszerbe? stb.
    Nem lehet tagadni a tényt: e pillanatban, a XX. század, illetve a második évezred utolsó évében a globalizációs folyamatok felerősödtek, sőt: immár visszafordíthatatlanná váltak. Ezt figyelembe véve újabb megválaszolatlan kérdések jelennek meg, amelyek közül elegendő csak néhányat említeni: Befejeződhet-e a globalizáció kiteljesedése közben a magyarság nemzetté válása?; A fenn felsorolt két út közül melyik illeszthető be az európai integrációs folyamatokba?; Beszélhetünk-e nemzetekről a majdan egységes Európában?; de az ilyen és hasonló kérdések sora szinte végelláthatatlan!
    Itt, akkor kénytelen vagyok feltételezésekből kiindulni. Kiinduló alapként azt kell elfogadnom: Európa egységessé válik, mégpedig egy olyan, megreformált gondolat alapján, ami abból indul ki, hogy a régiók és kistérségek önállósága mellett, az itt élő népek is egyesülnek, mégpedig a teljes egyenrangúság alapján. Ezt elfogadván teljesen értelmetlenné válik az állam (legyen az nemzet- vagy polgári) fogalma és gyakorlata, míg a nemzetet akarva-akaratlanul fel kell cserélni a nép fogalmával. Ekkor pedig a második nemzetfogalom egyik változatának gyakorlata jöhetne létre, azaz: a magyar nép a világon bárhol élő tagjainak (perszonális) képviselete, amelyek létrehozzák a magyar nép világparlamentjét.

c) Tévhiteink, téveszméink

– A magyarság összességében katolikus (keresztény).

Vizsgáljuk meg Magyarország állampolgárainak (de akár az egész világon élő magyarság összességének) vallási összetételét. A katolikus ellen szól, hogy igen sokan vannak református, evangélikus, unitárius vallásúak, de nem lehet letagadni az új keresztény felekezetek (netán: szekták) jelenlétét sem. Abban az esetben, ha a keresztény megfogalmazás mellett törünk pálcát, tagadni próbáljuk azon, magukat magyarnak valló állampolgárok vallási szabadságát, akik az izraelita, az ortodox (legyen az román vagy pravoszláv) egyházakhoz tartoznak, de nem felejthetjük el azon egyéneket sem, akik (függetlenül, hogy a kommunizmus/szocializmus évtizedeinek kényszere miatt) csak sima, felekezet nélküli hívők, esetleg ateisták. Történelmi távlatból is igencsak labilis lábakon áll ez a kijelentés, hiszen a kollektív tudat mind a mai napig kitörölhetetlenül megőrizte, hogy a honfoglalás előtti időkben őseink az Égig Érő Fa csúcsán élő Arany Atyácskában hittek, nem pedig Istenben, Mindenhatóban, JHV-ben!

– A magyarság óriási többsége jobb oldali.

A kijelentés már önmagával ellentétes, mivel nem tartalmazza a viszonyításhoz elengedhetetlenül szükséges egyéb elemeket. Tételezzük fel, hogy az, aki ilyesmit kijelent, csakis az egyének politikai állásfoglalását kívánja minősíteni, de ekkor is kétely merül fel, mert mi van azokkal, akik a megfogalmazásban található elhelyezéstől még inkább a jobb oldalon találhatók. Az ő számukra akkor: A magyarság óriási többsége bal oldali? Az pedig, aki valahol az elképzelt középen áll, nyugodt szívvel azt is kijelenthetné: A magyarság fele bal, a másik fele pedig jobb oldali. Arról már csak alig akarok említést tenni: Illik-e, engedélyezett-e az egyének szabad választását felhasználni kollektív beskatulyázásra?

– A magyarok konzervatívak.

Sajnos, ez az állítás is csak kételyeket tud bennem ébreszteni. Nemcsak azért, mert nincs viszonyítási alap, hanem maga a szó is több értelmű. Nem tagadom, én is konzervatív vagyok, ha a hagyománytiszteletet veszem alapul; de liberális is, ha az egyéni és közösségi emberi jogok tisztelebentartásáról beszélek; anarchistának is nevezhetnének, ha... stb. Ezt a kijelentést is kollektív beskatulyázásként élem meg, tehát nem is kívánok több szót rá vesztegetni. Egyedül csak a Dániában kialakult politikai gyakorlatot említem még, ahol a magát liberálisnak nevező párt képviseli a konzervatív eszméket.

– Az ősi magyar föld...

Ennek említése óhatatlanul párhuzamok vonására késztet, mert azonnal a Balkánon, az elmúlt több mint egy évtized alaltt használatos ősi bölcső, tűzhely stb. elnevezések jutnak eszembe. Ami még zavar: a természetet, a Földet mi, emberek bitorolni akrajuk, ahelyett, hogy annak részeként élnénk, harmóniában vele. További gondolkodásra késztet a visszaemlékezés, mivel nem tudom feledni a mondáinkból ránk maradt őshazák emlékét sem. Itt szeretnék visszacsatolást végezni (csak a címben foglaltakkal kapcsolatban), ugyanis ha elfogadjuk azokat a feltételezéseket, hogy a legősibb őshazánk valahol a mai Kína területén volt, értelmetlenné válik minden, ehhez a kijelentéshez hasonló megfogalmazás. Ugyanígy, ha más feltételezést fogadunk el, pl. hogy a magyar nyelv volt az ősi európai nyelv, eleink pedig oda-vissza vándorolgattak Közép-Európától a Távol-Keletig, ember legyen a talpán, aki megmondja, hol is található a mi ősi földünk.

II. Könyörtelen tények

a) Történelmiek

    – Az első világháborút követően Magyarország területét felszabdalták, a magyar lakosság jókora hányada az újonnan létrejött birodalmakba került. Az utódállamok közül egyik sem tartotta be a békeszerződésbe foglalt szavatossági intézkedéseket, az akkori nagyhatalmak pedig nem gyakorolták felügyeleti és ellenőrzési jogaikat.
    – Az utódállamok mindegyike új nemzet létrehozására törekedett (legmordibabb példák: szovjet, jugoszláv, csehszlovák), ami miatt erőszakos „önkéntes” betelepítéseket eszközöltek a magyarok lakta területekre.
    – A keleti blokk 1989-ben bekövetkezett szétesése utáni folyamatokban ismét megjelentek a nemzetállami törekvések, egyedül a jugoszlávság létrehozása maradt változatlan célkitűzés, a többi utódállamban már a szlovén, horvát, szlovák, ukrán... államnemzet létrehozását szorgalmazzák.

b) (E)Migrációsak

    Már a közcím megfogalmazásánál kételyeim voltak, azonban az elcsatolt területek esetében a a tömbben élőktől elzárt szórványmagyarság körében, a minibirodalmakon belüli népmozgásokban, illetve a nyugati államokba kivándoroltak esetében nagyon hasonló tényeket fedezhetünk fel. Mindezeket kísérlem meg most „egy kalap alatt” összefoglalni.
    – Az első generáció fogcsikorgatva ragaszkodik önazonosságához, ellenáll a beolvadásnak.
    – A második generáció identitásában az önazonosság területi elemében váltás áll be, megjelenik a „kettős kötődés” fogalma (pl. én magyar nemzetiségű vagyok, de kanadai állampolgár). Ezen magyar nemzettársaink esetében a szülőföld fogalma nem azonos már sem Magyarországgal, sem pedig az elcsatolt részek bármelyikével. Nagy részük arra törekszik, hogy minél fájdalommentesebben fogadják el, ezért otthon, a gyermekeivel már nem beszél magyarul, ezt a „feladatot” a nagyszülőkre hárítja.
    – A harmadik generáció szinte egésze már csak úgy tartja magát számon, mint magyar származású ilyen vagy olyan állampolgár. Ősei nyelvét ha megtanulja, akkor azt, mint egy idegen nyelvet kezeli.

III. Az önszerveződés lehetősége

Habár csak a délvidéki/vajdasági gyakorlatból következő kérdésekből indulhatok ki, mégis úgy érzem, mindezek az általánosítások érvényesek a Nyugaton, diaszpórában élő nemzettársainkra is. Nincs szándékomban az általánosítás olyan fokát elérni, hogy az itt megfogalmazottak vonatkozzanak az egész magyar (kultúr)nemzetre, csakis a Délvidéken/Vajdaságban élő, valamint az innen elszármazottak (ezidáig nem létező) közösségére próbálok szorítkozni.

a) Kérdések

    1. Mi az önszerveződést kiváltó ok?
    2. Mit határoznak meg az önszerveződők legelemibb egyetértési szintnek?
    3. Hogyan kívánnak kapcsolódni a többi (szintén önszerveződés útján létrejött) magyar szervezethez (legyenek azok az anyaországban, ugyanabban az államban, más hasonló vagy eltérő jegyekkel rendelkező országban)?
    4. Milyen tevékenységgel kívánnak foglalkozni az önszerveződők?
    5. Kire, illetve mire kívánnak hatással lenni?
    6. Az önszerveződésüket milyen célok elérésére, illetve milyen feladatok megvalósítására kívánják felhasználni?

b) A kérdésekből eredő kérdések

    1. Lehet-e azonos az önszerveződést kiváltó ok az elcsatolt területeken és a nyugati diaszpórában?
    2. Elegendő-e, ha az önszerveződők legelemibb egyetértési szintnek csakis parciális érdekeket (pl.: keresztények, kereszténydemokraták, nemzetiek, nép-nemzetiek, konzervatívok, liberálisak,szociáldemokraták stb.) határoznak meg?
    3. Tarthatnak-e kapcsolatot a máshol szintén önszerveződés útján létrejött szervezetekkel kizárólag az ideológiai, a világnézeti, a politikai azonosság alapján?
    4. Lehet-e azonos a tevékenység a nyugati diaszpórában élők önszerveződéssel létrejött szervezetében és az elcsatolt területeken működőek esetében?
    5. A célcsoportok megfogalmazásakor elegendő-e csak a közvetlen környezetben élőkkel való foglalkozás, esetleg ki kell-e lobby szinten más célcsoportokat is választani?
    6. A célok és feladatok megfogalmazásakor mi legyen a legfontosabb: a gyakorlati (pragmatikus) megvalósítás vagy a magasztos nemzeti célokhoz, esetleg a nemzeti romantikához való ragaszkodás?

c) Elcsépelt közhelyek

    Valószínűleg mindnyájan ismeritek azt a kínai közmondást, amit most át fogok mesélni (parafrazálok): Nem fürödhetsz meg kétszer ugyanabban a folyóban! De erről majd később, csak a Délvidékkel/Vajdasággal kapcsolatban.
    El szabad-e felejtenünk, hogy: Segíts magadon, az Isten is megsegít!
    Még egy utolsó: Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra!

d) Általános kételyek

    1. Hol a határ a nemzeti gondolat és a nacionalizmus között?
    2. Mi a különbség a nemzeti mozgalmak és az elszakadási törekvések között?
    3. El lehet-e különíteni a hagyományokhoz való ragaszkodást a restaurációtól?

IV. Most már csak a Délvidékről/Vajdaságról

a) Miért Délvidék/Vajdaság?

Az első világháborút követően a Délvidék elnevezés Muravidékre, Dél-Baranyára, Szlavóniára, Dél-Bácskára, Szerémségre és Nagy-Bánságra (az pedig „hab a tortán”, hogy Horgos és környéke Csongrád-megyéhez tartozott) vonatkozott. Ezek a területek jelenleg Szlovéniában, Horvátországban, Kis-Jugoszláviában és Romániában lelhetők fel. A Vajdaság elnevezést valamikor a XIX. század közepén kezdték emlegetni, mégpedig így: Nagy Szerb Vajdaság, a terület jelenleg három országhoz tartozik, mégpedig Horvátországhoz, Kis-Jugoszláviához és Romániához. Az elnevezés mai értelmezése a II. világháború után alakult ki. Mindezek ismeretében, ki az, aki a megmondhatója: Melyik elnevezés használata a helyes?

b) Nosztalgia, avagy a kínai közmondásról újra

    1. Ugyanaz-e a mai Délvidék/Vajdaság, mint ami volt az első világháború előtt? Aki válaszolni szeretne a kérdésre, ne felejtse el a kérlelhetetlen tényeket: 1921-ben, itt a lakosság több mint 32%-a magyar, közel 30%-a német volt. Jelenleg német szinte alig található, a magyarok részaránya 17% alatt van. Közben pedig a „menetrend nélküli vonatok” szinte megállás nélkül szállították az „önkéntes” betelepülőket a Krajinákból, Boszniából, Hercegovinából, Montenegróból.
    2. Ugyanaz-e a mai Délvidék/Vajdaság, mint ami volt a második világháború előtt? Aki válaszolni szeretne a kérdésre, ne felejtse el a kérlelhetetlen tényeket: 1944. őszét és telét, 1945. tavaszát. Ugyanaz-e a mai Csurog, mint ami volt 1944. nyarán? Ne felejtsük el, hogy a Sajkás-vidék falvait (az akkori tömbmagyarság legdélebben fekvő településeit) úgy magyartalanították el, mégpedig a főparancsnok által kiadott rendeletet követően, hogy egy részüket legyilkolták, a többieket pedig koncentrációs táborokba csukták, onnan pedig csak úgy szabadulhattak, ha írásban kötelezték magukat: nem térnek vissza Csurogra, Zsablyára és Mozsorba.
    3. Ugyanaz-e a mai Délvidék/Vajdaság, mint ami volt 1989. október eleje (joghurtforradalom) előtt? Aki válaszolni szeretne a kérdésre, ne felejtse el a legújabb Balkán-háborúk szörnyűségeit; a tényeket, hogy az elmúlt 11 év alatt ezt a térséget kb. 30-50.000 magyar fiatal, legalább ennyi (ha nem több) nacionalizmus- és erőszakellenes szerb, s ki tudja hány horvát, román, rutén (ruszin), szlovák... hagyta el. Azt sem szabad elfeledni, hogy a Krajinák és Bosznia „elvesztése”-kor ide irányították a szintén „önkéntes” menekültek zömét (szabad becslés alapján, mivel hivatalos adat nincs: 250-500.000 szerbet).
    4. Segít-e rajtunk a nagymagyar-, a jugo-, a vajdaság-nosztalgia, találunk-e partnereket (itthon s külföldön egyaránt), hogy bármelyik álmunk újra valóra váljon?

c) Mai (szintén kérlelhetetlen) tények

A jelenlegi rendszer az elmúlt évtized alatt kezébe kaparintotta az egyénekkel való manipuláció legfőbb eszközeit: a médiát és az oktatást, azóta pedig görcsösen ragaszkodik hozzájuk. Göbbels szégyenkezhetne, hogy akkoriban milyen dilettáns módon (csakis a térségünkben meglévőekhez viszonyítva) élt a propaganda eszközeivel. Nem csoda, hogy a többségben élő nemzetet megfertőzte a nacionalizmus és a sovinizmus, hogy képtelek szabadulni a nemzeti romantikától. Ilyen értelemben az egész térségben alig található európai mércével mérhető ellenzéki politikai szervezet, ellenzéki politikus.
Csak a Délvidéket/Vajdaságot szemlélve valamivel jobb a helyzet. Itt mégiscsak van egy Nenad Csanak (Vajdasági Szociáldemokrata Liga), egy Mile Iszakov (Vajdasági Demokratikus Reformpárt). Függetlenül a hiányosságaiktól, őrájuk lehetne leginkább ráfogni, hogy ellenzékiek. Csakhogy, elegendő-e deklaratívan, minél nagyobb csinnadrattával bizonygatni mindezt, s közben a gyakorlatban pedig csak annak érdekében cselekedni, hogy az adott szerveződés vezetője karizmatikussá váljon? Egyetlen példát is elegendő felhozni arra, hogyan nem használják ki ezek a pártok, illetve vezetőik a rendszer által szinte tálcán felkínált lehetőségeket. Nem is oly régen, a múlt év őszén, a polgári tüntetések ideje alatt létrejött az Ideiglenes Vajdasági Népképviselőház s annak Átmeneti Kormánya. Mindezek látszólag működtek amíg az említett pártvezéreknek a hasznára voltak, azonban abban a pillanatban, amikor meg kellett volna tenni azokat a kockázatos lépéseket (kormányprogram kidolgozása, válságkezelés beindítása, stratégia és taktika kialakítása stb.), amelyek legitimitást adtak volna a szervek létének, amilyen módon ezek létrejöttek, el is halt a tevékenységük, míg a „vezérek” ismertségüket kihasználva utazgatni kezdtek a nagyvilágban, eközben önmagukat (a többi szerbiai „ellenzéki” szervezet és tömörülés vezetőihez hasonlóan) megkerülhetetlen politikai tényezőként mutatván be. Vissza kell gondolni az 1996-os és 1997-es választásokra. Akkor ezek a pártok még olyan eredményt sem tudtak felmutatni, mint az azt megelőző években alakult Vajdasági Magyar Szövetség. Pártépítés szempontjából azóta a VMSZ az ötszörösére duzzadt, a másik két említett szervezet szinte alig változott.

d) Mellékes fontos dolgok

Ma legfontosabb hírként tálalja a világsajtó azokat az eseményeket, amelyek az itt élő emberek szempontjából talán marginálisak. Mi másnak lehetne nevezni pl. a fűtőanyag beengedése körüli hercehurcát, Arkan meg- vagy nem meggyilkolását stb.? A szenzációra éhes olvasó-, hallgató- és nézőtábor számára egyáltalán nem érdekesek az itt élő kisemberek mindennapjai, megélhetési gondjai, túlélési dilemmái.

V. Itt a vége, fuss el véle!

Elnézést kell kérnem a gondolataim csapongása miatt, azonban csak ilyen módon tudtam egységes egésszé formálni mindazt, ami az agyamban kavarog immár több mint tíz éve. Ez az első eset, hogy megkíséreltem – akár önmagamnak, akár mások részére – valamiféle rendszerbe foglalni azokat a kérdéseimet, kételyeimet, megoldási javaslataimat, na meg sok minden mást is, amelyek nyomasztanak. Sajnálom, hogy nem tudok receptet felkínálni senkinek, ehelyett csak vitát ajánlhatok, ami alapján talán sikerül egyes kérdésekben közös nevezőre jutnunk.
Ennek reményében üdvözöllek benneteket!

Laci

Vissza a HUNSOR honlapjára !