 |
 |
 |
|
"Bozgor" (vagy hazátlan) |
Sütô András szavait a napokban olvastam. Arról ír, hogy Magyarország az egyetlen olyan ország, mely körös-körül hajdani önmagával határos. Ugyanakkor a hajdani önmagával határos ország lakóinak, fôleg pedig közvélemény-formálóinak jelentôs része nem óhajt azonos lenni "hajdani önmagával". Vagy legfeljebb egy borgôzös állapotban elfújt székely himnusz erejéig.
Nem létezik haza a magasban; nem elfogadott a kultúrnemzet fogalma; nem tényezô az anyanyelv összetartó ereje stb. Ami pedig a legtragikusabb, hogy nem tudatosult a megmaradás alapvetô feltételeként a közös sorsvállalás. Magyarán: az anyaországi magyar nincs azzal tisztában, hogy azoknak a magyaroknak az eltűnése, akiket a határok átléptek, ôt magát vagy maradékait is eltűnéssel fenyegeti.
Mi több, a magyarként való fennmaradás kérdését is kezdi belepni a közöny.
A magyarság immunrendszere súlyosan károsodott. Nemzeti tudatunk felpuhult, s felpuhított csontozatát, mint bennszülöttek a gyermekfejeket, présbe helyezték, szorítás alatt torzították, sôt torzítják. Nagy természetességgel nézzük a himnusza alatt kezét szívére helyezô amerikait, nevetséges, sôt, a nacionalizmus gyanújába keverhetô a hasonlóan viselkedô magyar.
A vízcsapból is a "másság" el nem fogadásának szörnyű bűnével vádló szövegek folynak, szó sem esik ugyanakkor a "magunkságról", vagy ha igen, akkor lekicsinylô, elítélô, gyanúba keverô módon.
Tudjuk, hogy erre számos magyarázat van és még több elmélet. A lényeg azonban az, hogy a jelenség létezik.
Mit várhat ma Magyarországon a "reimplantálódni" óhajtó vagy arra kényszerülô magyar? Mit remélhet személyes sorsában, milyen lehetôségeket kaphat az általa még hôn óhajtott közös munkában a közös megmaradásért? Lehet-e egyáltalán errôl a részletkérdésrôl gondolkodni, amikor a nagy alapproblémák is megválaszolatlanok?
Aligha lehetséges!
A szomorú jelenség tragikumát fokozza, hogy a határficamok elônyeit élvezô népek, annak ellenére, hogy valódi tradíciójuk nem volt, történelmi génjeikben nem léteztek ezer év államalkotó kódjai, azonnal és nagy természetességgel vállalták — meg nem érdemelt — szerencséjüket és az annak féltésével járó gondokat, sôt ennél többet is. Ismeretes, hogy pl. a román diktatúra folyamatosan kezében tartotta a "magyar kártyát", és valahányszor az ország nyomora az elviselhetetlenségig fokozódott, a magyar veszélyt játszotta ki. Sikerrel. A legprimitívebb tömegektôl a csúcs értelmiségig, minden román hajlandó volt — ha kellett évtizedekig — vállalni a nélkülözéseket, olyan nélkülözéseket, melyeket a szerencsésebb magyar "publikum" nem ismerhetett meg — Erdélyért!
Ad absurdum felmerülô helyzet esetén, mit vállalt volna fel, vagy mire vállalkozna az anyaország lakossága? Semmire! Ijedten hárítaná el magáról az életszínvonalát akárcsak stagnálással is veszélyeztetô, pláne azt jelentôsen leromboló szituációt. Persze ezt könnyű cáfolni, mivel ilyen helyzetre nem kerülhet sor.
Azaz mégis!
A haza nem csupán terület. A haza embert is jelent. Állampolgárt. Ennek pedig nagyobb a hiánya jelenleg, mint a területé. A sokat emlegetett csonka országban nem veszélyeztet a népszaporulat. Demográfiai mutatóink katasztrofálisak. A maradék területeket sem tudjuk "európai színvonalon" benépesíteni.
Mégis az itt felbukkanó néhány tízezer "reimplantálódni" vágyó egyre nagyobb gondot okoz. A közvélemény — nem elhanyagolható manipulációk hatására is — egyre inkább elfordul tôlük. Fejét homokba dugva, a pillanatnyi munkanélküliség szemüvegén át nézi a kérdést. Nem látja az el- és fenntartó erôvel bíró magyar lakosság fogyásának hatalmas veszélyét, különösképp nem azt, hogy a gyökerek átvágására kényszerülônek természetes joga az egykori önmagával határos hazában otthont lelni. Ezt olyan nemzetek példája bizonyítja, melyekre ma felnézni divatos. Tudjuk, miként álltak és állnak a kérdéshez a németek, a zsidók stb.
Egy-két évtized múlva betelepítésre kényszerülhetünk, de mi lobbyérdekek és tömeghisztériát keltô közvélemény-manipuláció hatására ellökjük magunktól hajdani önmagunkat.
Az érkezô csordultig telt szívvel áll a szent király szobra elôtt, aki intelmeiben már ezer évvel ezelôtt az idegeneket is befogadó történelmi tradíciót alapozott meg.
Még nem sejti, milyen megpróbáltatások várnak rá. Aztán néhány hét, hónap, és emlékezetében felhangzik a sokszor hallott gyalázkodás: ... ne felejtsd, te hazátlan, hogy román kenyeret eszel...
Szájában már a magyar kenyér is megkeseredett. A "bozgor" gúnyszóból szakkifejezés, történelmi igazság lett.
Szász István T.
Leányfalu
Magyar Közélet
II évfolyam ötödik szám
| |||||||||