 |
 |
 |
Egy háború és környéke
Testvérvárosi segítség Újvidéknek Dortmundból
Dortmund városi tanácsa a napokban egyhangúlag úgy döntött, hogy humanitárius segélyakciót szervez jugoszláv testvérvárosa, Újvidék nélkülözô lakosai számára. A Ruhr-vidéki nagyváros költségvetésébôl 100 ezer márkát különített el a segélyszállítmány számára, és a dortmundi polgárok körülbelül ugyanekkora összeget adtak össze a nemes célra. A csecsemôtápszert, rizst, tisztálkodási és egészségügyi szereket tartalmazó elsô szállítmány már a múlt héten megérkezett a vajdasági székhelyre — írta a Neue Zürcher Zeitung.
A további adományok szállítóra várnak. A szerb vállalkozó, aki az elsô szállítmányt eljuttatta Újvidékre, ugyanis balesetet szenvedett és nem tudja vállalni a szállítást. A német szállítmányozó vállalatok pedig vonakodnak attól, hogy egy háborús válságövezetbe utazzanak.
A segélyezés egy váratlan telefonhívással kezdôdött. Günter Samtlebét, Dortmund szeptemberben leköszönt fôpolgármesterét két hete felhívta az újvidéki polgármester, és beszámolt neki az éjszakáról éjszakára bombázott Duna menti város lakóinak kétségbeesett helyzetérôl. Samtlebe ezután kapcsolatba lépett a városi tanács pártfrakcióival. A bonni külügyminisztérium nem emelt kifogást a humanitárius segélyakció ellen, egyetlen kikötést tett: biztosítani kell, hogy az adományok a megfelelô kezekbe kerüljenek. Errôl olyan segélyszervezetek gondoskodnak, mint a Vöröskereszt, a Caritas, az evangélikus egyház segélyszolgálata, illetve szerb oldalon a hasonló jellegű segélyintézmények.
A volt fôpolgármester azzal érvelt, hogy mit ér a testvérvárosi kapcsolat, ha háborús és válsághelyzetekben érvényét veszti. Samtlebe egyúttal emlékeztetett arra, hogy Újvidéken a pártok nagykoalíciója kormányoz, amely nem fúj egy követ Milosevic jugoszláv elnökkel.
Újvidék és Dortmund testvérvárosi kapcsolata immár 18 éves. A boszniai háború idején az embargó ellenére, akárcsak most, folytatták a segélyezést.
"Pszicho-katonák" Jugoszlávia ellen
(MTI-Panoráma) — A NATO nemcsak légierejét vetette be Jugoszlávia ellen, nemcsak páncélosait és tüzérségét vonultatta fel Albániában és Macedóniában a jugoszláv határ mentén, nemcsak haditengerészetét irányította az Adriai-tengerre, hanem bevetette annak a különleges egységének (ESCO) "pszicho-katonáit" is, akik a lélektani hadviselés legkülönfélébb módszereivel "támadják" a jugoszláv fegyveres erôket,
Az ESCO-egység parancsnoksága Stuttgartban van, ahol Eldon Bargwell dandártábornok vezetésével dolgozták ki a Jugoszlávia elleni lélektani hadviselés részleteit. Bargwell a vietnami és az Öböl- háború veteránja, 1967 óta tartozik a különleges egységek kötelékéhez. Az alája rendelt egységek legfontosabb támaszpontjai a floridai Forth Walton Beachben és Pennsylvániában vannak, ahol pilótákat képeznek ki a különleges feladatokra kialakított C-130E/RR repülôgépek irányítására, illetve szakszolgálatosokat rádiós és tévés adóberendezések üzemeltetésére. Az orrnál elôrenyúló adóantennájukról könnyen felismerhetô Hercules-gépek tulajdonképpen "repülô televíziós és rádiós stúdiók", amelyek a célország légterében, vagy annak határai mentén — ahogyan az most Jugoszlávia esetében is történik — "ráállnak" a helyi központi tv- és rádióállomások hullámsávjára, és azok adójelét elnyomva propagandaanyagokat közvetítenek a megcélzott hallgatói és nézôi réteg számára.
A NATO-stragégák a Jugoszlávia elleni bombázások elsô 2 hete után döntöttek arról, hogy az RTS szerb televízió székházának és átjátszó tornyainak lerombolásával megkönnyítik az ESCO- egységek "repülô stúdióinak" munkáját. A számítás csak részben vált be, mert - a NATO szerint — Szerbia tv- átjátszó kapacitásának ugyan már 80 százalékát is lerombolták, de a szerb rádió és tv továbbra is sugároz, nem ritkán a katonai tartalékadók készleteinek felhasználásával. A NATO szerint meg lehetne semmisíteni a szerb műholdas televíziózást is, de akkor Brüsszel számára egy fontos jugoszláviai információforrást zárnának el. Így aztán az ESCO "repülô stúdiói" minden nap ott köröznek Jugoszlávia légterének határain, és 6-8 ezer méteres magasságból sugározzák szerb nyelvű programjaikat, hogy megpróbálják megtörni a jugoszláv állami tömegtájékoztatás monopóliumát. A programokban rendszeresen ismétlik például Bill Clinton amerikai elnöknek és Madeleine Albright amerikai külügyminiszternek a szerbekhez intézett üzeneteit. E repülôk mellett a NATO földi "stúdiókat" is bevetett a Jugoszlávia elleni lélektani hadviselésbe. Az önálló áramforrással ellátott, mozgékony stúdiók a Jugoszláviával szomszédos országok területérôl sugározzák adásaikat, és állítólag Jugoszlávia területének jelentôs részére el tudják juttatni programjaikat.
Brüsszelben nem is tagadják, hogy a NATO akciójának megindítása óta több mint 20 millió röpcédulát dobtak le Jugoszlávia területére az ESCO-egységek. A röpcédulákon arra szólították fel a szerbeket, hogy ne engedelmeskedjenek a jugoszláv hatóságok mozgósítási parancsainak. Brüsszel szerint valószínűleg a röpcédulák is hozzájárultak ahhoz, hogy a jugoszláv nagyvárosokban átlagosan 5 százalékos a behívóknak engedelmeskedôk aránya, míg az országos átlag 65 százalékos. A röpcédulák egy részét a Jugoszláv Hadsereg (VJ) katonáinak szánták. Ezeken a röplapokon félelmetesre nagyított Apache-helikopter és minire zsugorított szerb harckocsi látható "Ne várj meg engem!" felirattal. A röpiratok szerzôi arra buzdítják a jugoszláv katonákat, hogy szökjenek meg egységeiktôl, ne várják meg a NATO-erôk újabb csapásait, mert akárhová is bújnak, a támadók mindig megtalálják ôket, és ha Koszovóban maradnak, biztos halál vár rájuk.
Katonai elemzôk szerint a jugoszláv áramszolgáltató rendszer elleni grafitbombás támadások is a lélektani hadviselés módszerei közé tartoznak, amellyel a NATO erôfölényét akarják bizonyítani: bármelyik pillanatban meg tudják bénítani Jugoszlávia áram- és vízszolgáltatását.
A lélektani hadviselés további módszere lehet azoknak a híreknek a terjesztése, amelyek szerint "NATO- kommandók tevékenykednek" Koszovóban a szerb erôk hátában. A nyugati sajtó errôl szóló híreit a délszláv térség sajtója is szorgosan terjeszti, beszámolva arról, hogy 3-5 fôs amerikai, brit, francia és norvég kommandók hajtanak végre titkos küldetéseket a dél-szerbiai tartományban, és állítólag olyan lézeradókat helyeznek el a kiszemelt célpontok — épületek, parancsnoki központok, tüzérségi ütegek, harckocsik — környékén, amelyek a célra vezetik a NATO repülôgépeirôl ledobott bombákat.
El lehet képzelni, hogy mekkora szerb erôket köthet le ezeknek az állítólagos kommandóknak a felkutatása...
Keller Tivadar (Zágráb)
A nyomor furfangjai
(MTI-Press)
A háború a furfangosok nagy alkalma. Felvonulási területük. Csak az érvényesül, aki furfangos. Ma sorba álltam kenyérért, benzinjegyért, sorba álltam a töltôállomáson üzemanyagért. Háromszor álltam sorba. Nem sokszor. Mert mások sorba álltak cukorért, olajért, megint mások a bankban, még mások cigarettáért. Sorok képzôdnek a piacon, ha gyertyát lehet venni, az üzletben, ha elem érkezik, az artézi kutaknál, hogy megtelítsék a műanyag flaskókat. Aki képes soron kívül a felsorolt áldásokban részesülni, az furfangos. Összeköttetései vannak, rokonai, barátai. A sógor-koma viszony, a kéz kezet mos viszony diadalt ül.
Az már szinte nevetséges, miként válik semmivé a nagy igyekezet. Aki sok húst készített be, azt az áramszünetek kergetik kétségbeesésbe, mert a mélyhűtôk kipurcannak, a hús romlani kezd. Aki sok benzint raktározott, azt saját készlete veszélyezteti, mert a családok többsége az éjszakákat a garázsokban tölti, egyfajta óvóhelyként használva azt. Aki a víkendházát tömte meg, az most a Duna partról nézheti vágyakozva a Fruska Gorát, mert a hidakat lerombolták, autókat egyelôre nem szállít a komp, a boldogság szigete odaát maradt, "a messzi távolban." A gondosan elkészített tervek befuccsolnak, a kapkodás fölöslegessé válik, minden erôfeszítés önmaga ellen fordul. Ettôl függetlenül mindenki okos akar lenni, mindenki igyekszik.
A háború a paradoxonok világa. Elsô nap visít a sziréna, az emberek fejetlenül rohangálnak az utcán, a városi kertészet emberei a füvet vágják a házunk elôtt. Kérdezi tôlük a szomszéd, miért nem bújnak el, jönnek a bombázók, mire furcsállkodva néznek rá.
Hiszen akkor nem lesz meg a norma, mondják. Délben levonnak a fizetésébôl. Mennyit? Kérdi a szomszéd. Hát két dinárt minden négyzetméter után. Akinek hatszáz dinár az alapfizetése, annak minden két dinár sokat jelent. A rikító zöldbe öltöztetett munkások folyamatosan kaszálják a füvet a légiriadó alatt. Mire az emberek elôkerülnek a búvóhelyekrôl, a környéket a frissen lekaszált fű erôs illata árasztja el.
Az élni akarás praktikái
A mindennapi élet diadalának sok példáját említhetném. A szomszédasszony nyugodtan ültette a virágjait, amíg szálltak fölöttünk a repülôk. Az állomásnál a katonaság szakértôi méregettek egy bombaütötte krátert, a sínek innensô oldalán egy társaság kalákában húzott föl egy családi házat. Az alattunk levô javítószolgálat légnyomás által kiütött ablakai helyére deszkákat szögezett a tulajdonos, közben egyik alkalmazottja különleges kenôccsel dörzsölgette Audi 6-osának fényezését. A különbözô értékű, hatású és jelentôségű cselekedetek össze-vissza keverednek.
Az Újvidéki Színház rendszeresen tartja elôadásait. Déli tizenkét órakor. Egyik nap rábeszélem az asszonyt, hogy menjünk be, minél többen vagyunk a teremben, annál jobb kedvvel játszanak. Húzódozik, hogy nincs kedve ebben a helyzetben színházba menni. De már az elsô gegnél együtt nevetünk. "Gegbe rúgtuk" a háborút! Mintha egy picit kitoltunk volna vele. Másfél órára kibújtunk a hatása alól. Az újságokban napok óta vitatkoznak róla, érdemes-e a színházaknak a háború alatt játszani. Erkölcsös dolog ez vagy nem az. Hazafias tett vagy nem az. Mi csupán nevettünk egy kicsit. Jólesett.
A bombázás megkezdése elôtti napon hívtak a Fórum Kiadóba. Megjelent az Újvidéki Dekameron második negyede, huszonöt novella. Micsoda öröm, hogy két év után ismét megjelent egy könyvem. Talán az utolsó itt kiadott könyv, hiszen ki tudja, mi lesz a kiadóval. Mi lesz velem? Mi lesz az otthon ôrzött kéziratokkal? A Dekameront a horvátországi háború alatt írtam, kínomban bezárkóztam a szobába, a kamaszkoromba menekültem. A feleségem kíváncsian kérdezi, most majd mirôl írsz, amíg tart a háború.
Közben Vicsek Károly barátom, filmrendezô noszogat, hogy írjam meg Ábrahám Pál történetét. A nyomor furfangjai közé tartozott, hogy Európa színházai mindkét világháború alatt operetteket és kabarét játszottak. Mit tehetek? Dolgozom tovább, s néha olvasgatom Füst Milán naplóját. Ami megmaradt belôle. Mert az öreg százszor elpanaszolta, hogy a bombázásokban odaveszett a kézirat nagy része. Talán jó ómen, ha Füst Milánnal vígasztalom magam. A bombákat semmilyen furfang nem riasztja el, de az emberek mindenféle praktikákkal élnek, hogy elkerüljék sorsukat.
Gobby Fehér Gyula (Újvidék, 1999. május)Népújság - 990521
| |||||||||