Lucian Boia professzoron és még pár szakemberen kívül a román történészek nem tudják, hogy majd vinni kell a történelemkönyveket Strasbourgba egyeztetni, s ott kihúzzák belõlük mindazon részeket, melyek sértenek más népeket! Igaz, ez az idõ még optimista jelzések szerint is tizenöt-húsz év múlva következhet be, vagyis akkor válhat az ország az EU teljes jogú tagjává. Ám, ha csakugyan az áhított Nyugat felé igyekszünk, akkor történészeinknek is lassan meg kellene kezdeniük a felkészülést, fõleg a tankönyvszerkesztõk, mert nagy hideg zuhany lesz, amikor abban a bizonyos strasbourgi egyeztetõ bizottságban kiderül: Romániában még ugyanúgy, a másokat kizáró, sõt lesöprõ tanok szerint oktatják a történelmet, mint Ceausescu és ßtefan Pascu akadémikus idejében! Döbbenten olvasom Demény Lajos professzor elemzését kulturális hetilapunkban, A Hétben a most (még mindig!) használatban lévõ történelemkönyvekrõl. A hosszabb tanulmány elsõsorban azzal foglalkozik, miként tükrözõdik a magyar múlt és a magyar–román viszony a mai román történelemoktatásban. Már a felvezetõben megállapítja: a történelem oktatásában, leszámítva a személyi kultuszból fakadó túlzások mellõzését, 1989 után alapvetõ változás nem történt. A szakemberek megalapozott bírálatával szemben a tanügyminisztérium képviselõje és több román tankönyv szerzõje, Bogdan Teodorescu mondja tovább a magáét. Szerintük a tankönyvek minden igényt kielégítenek, olyannyira, hogy alternatív tankönyvekre sincs szükség! Hiába figyelmeztet Boia professzor, hogy ezekre a könyvekre a múlt századi romantikus román történelemszemléletet tükrözõ történelmi mítoszok ápolása a jellemzõ, s hogy ennek káros hatása van a köztudat alakítására. Még a nyilvánvaló ellentmondások sem zavarják a szerzõket. Jóllehet a román nyelvészek és történészek a 9-10. századra teszik a román nép kialakulását. Dumitru Almas, a IV. osztályos tankönyv szerzõje nagyvonalúan kétezer évrõl értekezik. Könyvében azt írja, hogy a románok még a rómaiak idejében, vagyis 271 elõtt vették fel a kereszténységet, amelyet "nem akárki", mint "Krisztus egyik apostola, Szent András" terjesztett el Daciában. Világos, ilyen megközelítésben a honfoglaló magyarok csak barbárok lehettek. De szerencsére: "Erdélyben a magyarok és a székelyek a fennálló civilizációba integrálódtak". A székelyeket, akiket a szerzõk külön nemzetiségként kezelnek, természetesen a románok lakta területekre telepítették a magyarok. Erdély múltja csaknem kizárólag a románok történetére korlátozódik. Erdély és az erdélyi vajdaság két különbözõ fogalma mindvégig összemosódik a tankönyvekben (kicsire nem adunk, ugye?), sehol egy szó nem esik arról, hogy az utóbbi területileg az Érchegységig terjedt. Ha a magyarok szerepérõl esik szó, az csak negatív lehetett. Õk akadályozták meg az erdélyi román államiság fejlõdését, a magyar nemesek kaparintották meg az õslakos román parasztok földjét – írja Demény professzor. De a románok nem hagyták magukat, a parasztfelkelésekben is õk álltak az elsõ helyen. Gondoljunk Anton cel Mare din satul Buda vagy Gheorghe Doja lázadásvezetõkre! 1514-ben a keresztesek Buda melletti táborában "román, magyar, német és más nemzetiségû parasztok gyûltek össze"… Nem borzolom tovább az olvasót, hisz nagyon is ismerõs szövegekrõl van szó. A baj csak az, hogy miután két-három nemzedéket megfertõztek vele, az EU- tagságra készülõ vagy inkább vágyó mai román társadalom fiataljainak fejébe is a kizárólagosságot, a magyarok utálatát, mitöbb ellenségként való kezelését sulykolják. S úgy látszik ezen (mint annyi minden régi ideológián) egyelõre nem lehet változtatni.
SIKE LAJOS
Románia Magyar Szó...Erdély - február. 1999