2005. 04.17 - 05.23.
2005-04-17 16:29:43
(nincs cím)
Más vagyok. Nem akartam más lenni, nem küzdöttem, hogy megkülönböztethessem, észrevetessem magam embertársaimmal. Egyszerűen csak felismertem, hogy más vagyok. Más, hisz mindenki más. . .
Szavakban elmondani nem lehet, mint ahogy jelzők mögé gyömöszölni sem. Erre nincs jelző, s ha mégis akkor azt már elmondtam: MÁS.
Máshogy gondolkozom, máshogy érzek. Nem jobban, nem rosszabbul, hanem egyszerűen csak a magam módján. Egyedien, mint mindenki más is. . .
Felismertem, elfogadtam és megértettem, amit lelkem legmélyén mindig is éreztem: Egy vagyok.
Egy vagyok önmagam függetlenségében, önállóságomban, s mégsem vagyok egyedül, nem vagyok magányos. Létezem és élek. Gondolkozom és érzek. Egyedül létezem, másokkal élek, másokért gondolkozom és mások miatt, másokkal kapcsolatban érzek. . .
Igyekszem vállalni önmagam bárhol és bármikor. Egy szeretnék lenni mindenki előtt. Nem önmagamhoz hasonlítva más és más mindenkivel szemben, hanem mindenki előtt egy. Önmagam, hisz Én, Én vagyok és senki más. "Jó és Rossz" szokásaimmal, tulajdonságaimmal együtt.
Nem hazudhatok magamnak, nem áltathatom magam, hisz bármit is találok önmagamban az én vagyok. Felfedezhetem, megérthetem, elfogadhatom és megszerethetem saját igazi lényem és önmagamon keresztül már tisztábban másokra tekintve - nem az előítélet és gyűlölet szemüvegén keresztül - másokat is. Nem félhetek, nem kérhetek meg mást, hogy nézzen belém Ki is vagyok?. . .
Hisz más nem lát, más nem azt látja, mivel a külsőségeken túl tekinteni nem egyszerű feladat. Csak az ember fedetheti fel önmagát, mások hathatós segítségével, viszonyításokon és visszacsatolásokon keresztül. . .
Nem keresek senkit és semmit, s mégis egyre többet és többeket találok. Beszélgetek és emberi kapcsolatokat teremtek.
Elhagyom korlátaimat, s nem engedem, hogy bármi is elzárjon mások vagy önmagam elől. Ismerni és érezni szeretném mások gondolatait, érzéseit. Megérteni és elfogadni másokat és önmagamat is. Nyitni igyekszem minden és mindenki felé, hisz így lehetek az a bizonyos EGY.
EGY, mindennel és mindenkivel. . .
2005-04-17 16:30:24
(nincs cím)
A valóságot, a valóságosat keresem. Minden és mindenki érdekel, ami és aki IGAZ.
Felébredvén saját képzelgéseimből, ráeszmélhettem, hogyan is KÉPZELtem el eddig önmagam, az életem és környezetemet is. Nem láthattam mi ott volt előttem, hisz azt kerestem, amit elképzeltem.
Képzelőerőnk produktív, teremtő energia, de a valóságból, a realitásból kiindulva formálhatjuk KÉPZELGÉSeinket megvalósítható ELKÉPZELÉSEKké... A szabadakartunk korlátlan, azt KÉPZELhetjük el, amit csak el tudunk képzelni, de cselekvési szabadságunk már fizikai létezésünk korlátaiba ütközik...
Kutatom, keresem a VALÓságos alapokat, a realitást s a létezés misztikumának természetes rendjét.
Párkapcsolatok helyett emberi kapcsolatokban gondolkozom, hogy ne tudjam ráhúzni egyetlen korábbi saját elképzelésemet se a megismert személyre s a vele való kapcsolatomra.
Hiszem, hogy a VALÓS érzelemek nem létezhetnek bennünk. Igaz ÉRZELMEINK valamik/valakik között feszülő kötödések. A KAPOCS, maga a Kapcsolat, két elszigetelt testben létező lélek egymásratalálása, EGYesülése...
Egy energia, mely két PÓLUS között létezik... S a két Pólus önmagára hangolódásának következménye (önmaga legtisztább lényének felfedezése), hogy testi és fizikai korlátokat nem ismerve VONZzák egymást, teret és időt nem ismerve közelednek egymáshoz... Lélek és Szellem egymásra talál...
"A barátság EGY lélek, mely két testben lakozik"
Arisztotelész (R.)
2005-04-19 17:46:08
(nincs cím)
Szeretném megfogalmazni mindazt a csodát, amit most magam körül látok, érzek és tapasztalok... Azt a megfejthetetlennek tünő végtelenséget, amire időnként olyan szüklátókörűen képes az ember tekinteni... Pedig ha tudnánk, ha sejtenénk, ha egy csak egy csipetnyi hitünk lenne a valósággal kapcsolatban, a minket körülölelő misztériummal, mindazon természetes dolgokkal amiket hajlamosak vagyunk csodának titulálni, akkor mennyi képzelt gondtól, problémától kimélhetnénk meg magunkat...
De hát semmi sem véletlen, így az sem hogy ez nem adatott meg nekünk, hisz saját korlátaink tehetnek csak képessé, hogy a magunk útját járva értsük meg mindazt, amit már sok-sok évvel ezelőtt is tudtak emberek, probáltak is elmondani, de nem hallhaták meg őket akkori ember társaik...
Emberi kapcsolatokban, önmagunkat másokhoz viszonyítva értjük meg milyenek vagyunk és milyenek nem, milyenek lehetnénk és mik nem vagyunk már...
S mégis hiszem, hogy csak rajtunk múlik, csak a hozzáállusunkon, hogy képesek legyünk felismerni ez az élet többről szól, semmint saját önzőségünkrül, kapzsiságunkról és vágyaink mindenáron történõ kielégitésérõl... Aki felismerte, hogy élete az örök fejlődésről és tanulásról szól, aki megértette az öszinteség mindent átható erejét és jelentőségét s aki most már csak mindazt megvalósitani szeretné amit elméletben magáénak hisz, az rálépett egy útra... A saját útjára, melyet végig járva eljuthat az egyetlen helyre ahova az vezethet, s ahonnan ez az út indult is:
ÖNMAGÁHOZ...
2005-04-20 09:56:20
(nincs cím)
Gyorsan, gyorsan elkaptam egy ihlet fonalat...
Szóval, járt még a fejemben egy ideig amiről tegnap is beszélgettünk, s valami folyamatosan zavart. Ez pedig a hozzáállásunk egy olyan emberhez, akit nem értük meg. Hisz ebben az esetben elkövetjük azt a fajta tévedést, hogy magunkat "OKÉ"-nak gondoljuk, míg a másik felet "NEM OKÉ"-nek. Én (mi) rendben vagyunk, helyes gondolkozunk, s nem értjük a másik fél, hogy képviselhet ennyire más álláspontot őszinteséggel vagy párkapcsolattal kapcsolatban...
S ez minden veszekedés, vita alapját szolgálja, hisz saját meggyőződésünket érezzük abszolút helyesnek, míg a másik fél gondolkodásmódjában véljük felfedezni a "hibát"... "Rosszul gondolkodik" pedig valójában csak máshogy...
S ebben az a legszörnyűbb, hogy a másik fél pontosan ennyire érzi "OKÉ"-nak a saját gondolatmenetét és nem normálisnak a mienket...
"Nem értem, hogy mit nem ért"... Miért csodálkozunk, hogy nem képes megérteni minket, hogyha sem vagyunk képesek megérteni őt? 1:1 ahogy a fociban mondanánk...
Ha egy pillanatra a szint szót nem horizontálisan értjük, egyiket a másik felett lévőnek, hanem mondjuk vertikálisan egymás mellett állónak, s ebből elképzelünk egy több dimenziós formát, ahol ilyen szintek keresztbe-kasul metszik egymást és haladnak el egymás mellett, akkor nyugodtan kijelenthetjük, hogy más szinten vagytok. Nem rosszabb, nem jobb, de amit te értesz már az életből az számára még távoli álom, s amit mondjuk ő ért egy másik síkon az számodra még nem valóság...
S ebben az esetben előbb-utóbb szembe kell néznünk azzal a szomorú ténnyel, hogy egy másik emberi lény, aki sokkal inkább képes számára tükröt tartani, jobb eredményeket érhet el az ő fejlődésével kapcsolatban...
Ha jobban belegondolunk, a tanulásnál az egyik legfontosabb tényező, hogy a tanuló tanulni akarjon. Vágyjon arra, hogy többet sajátítson el a leckéből, s azt mindannyian tudjuk, hogy valószínűleg semmit sem ér, ha valakit belekényszerítünk az iskolapadba... Még az is lehet, hogy elvégzi, vagy bemagolja a leckét ideig-óráig valaki kedvéért (tanár, szülő), de abban biztosak lehetünk, hogy ez az a fajta tudás lesz, ami a vizsga után távozik is az emberi tudatból...
Szóval a kegyetlen, hogy hiába látjuk mit taníthatnánk, ha a másik fél nem szeretné ezt megtanulni, az sem véletlen.. Lehet, hogy még egy sokkal korábbi lecke vár rá, s önmagunk "visszaépítése" épp úgy lépcsőről lépcsőre történik, mint ahogy egy gyermek is csak akkor kezd el verseket olvasni, ha már megtanulta az ABC-t, s képes a betűkből szavakat formálni, s meg is érteni azokat...
Szóval a kulcs számomra, ismételten az a fajta megértés, hogy saját elméletünkön átlátva érezzünk rá és fedezzük fel, hogy miben is rejlik egymás meg-nem-értése, mit és miért gondolunk máshogy és keressük meg azokat a közös alapokat (ha vannak) ahol még egy nyelven, egy dologról beszélünk. S mindezt csak az elfogadáson keresztül lehetünk képesek, hisz ha csak egy kicsit is bennünk van a másik fél elitélése, ezt olyan tisztán érzi, kiérzi a szavunkból, hogy energiát nem a mi megértésünkre fogja fordítani, hanem csak és kizárólag saját álláspontjának védelmére...
2005-04-22 11:59:57
(nincs cím)
Félelmek és fájdalmak...
Emberi érzések... Nem szeretett, kerülendő emberi érzések.
A legtöbb emberben, ha nem mindannyiunkban ott élnek ezek az érzelmek, de mára már annyira megszoktuk őket, hogy észre sem vesszük, s csak időnként kikacsintva alóluk ébredünk rá, hogy nélkülük is képesek vagyunk élni... Azt hisszük olyankor a boldogság órái jutottak nekünk, s újra oda vágyakozunk, pedig akár fel is ismerhetnénk, hogy egyetlen dolog volt csak más...
Azokra a percekre, pillanatokra kiszorult a szívünkből a félelem és a fájdalom, s velük együtt magunk mögött hagytuk minden GONDunkat és problémánkat...
Nem szeretjük ezeket az érzéseket és ezért megszabadulni igyekszünk tőlünk, de mivel hatékonyabb eszközt nem ismerünk, akarva-akaratlanul is elfojtjuk őket, s mintegy megőrizve magunkban cipeljük tovább a bódult bágyadtságot, a kedvtelenséget érezve, de most már nem is tudjuk , nem is értjük az okát...
Haladunk előre, s már fel sem tűnik, hogy a sok elfojtott érzelem mintegy vasmacskaként köt minket ahhoz a múlthoz, amikor is megszülettek, s amikor megélni nem voltunk épesek, távozni nem hagytuk őket, hanem korlátokon és kontrollokon keresztül magunkba zártuk, s ezzel együtt alájuk temettünk a bennünk élő vidámságot, örömöt és szeretetet is...
S így próbálunk előre haladni, vergődve, küzdve, harcolva minden és mindenki ellen akit okolni próbálunk minden fájdalmunkért és problémánkért... odaláncoltuk magunkat a saját múltunkhoz, érzelmi elfojtásaink pedig lakatként őrzik a láncot, s szabadulni nem hagyják a lelket...
Nem tudunk felejteni, megbocsátani és megérteni... S nem csak másoknak, de még magunknak sem, hisz ha magunknak meg tudnánk bocsátani minden múltbeli oktondiságunkért, s szembe nézni mindazon érzelmeinkkel, amik immáron a szívünkben élnek a szeretet helyett, felett, felszínünkhöz közelebb; hiszen ekkor őszintén be kellene vallanunk magunknak, hogy mi éppen annyira felelősek vagyunk saját mostani sorsunkért, mint amennyire gondoltuk ezt korábban másokról...
S valahol itt kezdődik meg a FELOLDOZÁS folyamata, amikor már nem menekülünk érzéseink elől, hanem bátran szembefordulunk velük és elfogadjuk őket, a szeretet megértésével és felismerjük, hogy már nincs rájuk szükségünk, s ma már más is van eszköz tárunkban, nem csak az elfojtás...
Ne féljünk, félni...
2005-05-01 12:22:07
(nincs cím)
Nincs nehezebb, mint önmagunkról őszintén nyilatkozni, hisz két dolog is az utunkban áll... Az egyik félelmeink végeláthatatlan, s ismeretlen sora, a másik pedig önismeretünk hiánya... Bármilyen furcsa is, az emberek túlnyomó többsége őszintén képtelen megfogalmazni, hogy mire is vágyik, mit is szeretnének ettől az élettől...
Utánoznak másokat, akik találtak valami értelemet a létezésben, követnek divatot, megszokásokat...
Szóval kérdezd csak meg az első szembejövő embertől, hogy mitől fél, s sokan még a félelem tényét is el fogják utasítani, nem hogy kitárják gyengeségeiknek gondolt tökéletlenségüket...
S hogy miért is cselekednek így? Mert félnek...
Félünk... Magánytól, meg-nem-értéstől, el-nem fogadástól, félünk hogy nem vagyunk elég jók, félünk hogy nem szeretnek, félünk attól hogy elveszítünk valamit, félünk attól, hogy önmagunk legyünk...
S ennyi félelem mellett vajon marad-e helye a szeretetnek a szívünkben, mely örömöt csempész életünkbe vagy beletörődünk a saját szenvedésünkbe?
Amikor kezdtem felismerni, hogy mire is vágyom, mi tesz boldoggá vagy éppen mi untat akkor számos embertársam előtt váltam egy érthetetlen csoda bogárrá, aki olyan dolgokat vállal és vall magáénak, amit nem szokás sem bevallani sem mások tudomására hozni...
Hisz el kezdtem őszintén kimondani, megosztani másokkal azt ami bennem megszületett... Volt akinek fájt az őszinteségem, volt aki csak egyszerűen nem értett, s volt aki kategorikusan elzárkózott előlem... Nem normális... persze, hogy nem, mert őszinte :) S abban a pillanatban ádáz küzdelem is indult, hogy megértessék velem, az őszinteség nem egy elfogadott és keresett dolog... Senkit nem érdekel, ha nem dicshimnusz vagy kedves bók...
Osho szerint, ha ez a világ csak 24 órára a teljes és maximális őszinteséget meg tudná élni, akkor az emberek ezen rövid idő leforgása alatt, megutálnák, elítélnék és talán el is pusztítanák egymást... Nem vagyunk ehhez hozzászokva...
Szeretjük elhallgatni, eltitkolni, ami bennünk megszületik, hisz attól való félelmeink, hogy ezzel megbántjuk a másikat megnémítja ajkunkat... S pontosan azért, mert tudjuk, hogy az emberek nem örülnek az őszinteségnek... Az emberek pozitív véleményeket, megerősítéseket várnak, ami megtámogatja illuzórikus elképzeléseiket önmagukról, hisz a valósággal szembenézni nem szeretünk... Akkor már inkább a színház...
S ez a legbiztosabb út ahhoz, hogy minden így is maradjon...
Úgy, hogy amikor legközelebb elvárod az őszinteséget gondold meg kétszer: Fel vagy rá készülve? El tudod fogadni mások véleményét, kritikáját ami valamiért, de megszületett bennük? Azzal törődsz, hogy magadat sértve, megbántva érezd vagy próbálod megérteni, hogy másik miért ezen szavakon keresztül nyilatkozik rólad? Tudod, hogy te nem a másokban kialakult vélemény vagy, vagy még mindig mások ítéleteivel szeretnéd azonosítani magad, s így megtenni mindet, hogy ez a kép a lehető legpozitívabb legyen?
2005-05-03 17:57:16
(nincs cím)
Nézzük, ki tudom-e már adni, magam vagy még mindig az általánosítás pajzsa mögé bújik el mindaz, ami belőlem kikívánkozik...
Egy érdekes és izgalmas időszakomon vagyok túl, ahol is a saját érzelmeimtől vezéreltetve, elfojtottam magamban minden felszínre törni igyekvő gondolatot, véleményt és érzést is... Egyetlen érzés, s ezen érzelem talaján felébredt félelmek állták útját mindazon dolgoknak, amik belém dugultak...
Nem ecsetelem milyen érzés az, amikor az ember érzi, hogy kikívánkozik belőle, de amikor szóra nyitja a száját hang nem jön ki torkán, illetve mindenről beszél csak arról nem ami valóban kikívánkozna...
Szóval, azt hiszem elgáncsoltak az emberi játszmák mezején és mire tudatom felébredt egy érzelmi zsarolós játék közepén találtam magam. Ahol is az volt a szabály, ha nem úgy viselkedek, ahogy Õ elvárja, akkor a büntetésem szeretet megvonás és eltaszítás...
Egy idealisztikus, elvárásokkal teli álomkép megvalósítására szólítottak fel, s én érzelmeimtől és félelmeimtől vezérelve önként belementem ebbe a játékba... S amit ott találtam, az egy olyan énem volt, aki ellen tudatom minden lehetséges eszközzel tiltakozott, de sokáig gyengének bizonyult... Nem tudtak elfogadni, s én megpróbáltam elfogadtatni magam, mert azt hittem, hogy a "hiba" bennem van...
Elvárásokkal szólítottak fel, hogy ne legyenek elvárásaim és vágyakkal üzenték azt, hogy ne legyenek vágyaim...
Azt hiszem, nincs nagyobb csapda a szerelemnél, annál a bizonyos érzelemnél, ahol eggyé válni igyekszik két lélek, s ahol egymásra ráérezve ráhangolódunk a másikra, s félelmeik a félelmeinkké válnak, gátlásaik a gátlásainkká...
Hisz hiába a két ember, hiába a két autonóm egyéniség amikor kapcsolat csak EGY van... S ezen kapcsolatban teljesen mindegy, hogy a korlát melyik emberi lélekben találtatik, azt a korlátot pont annyira a másik is meg fogja érezni, hisz amilyen mértékben elzárja valaki magát előled, olyan mértékben érzed te is elzártnak a másikat... Minden közössé válik.. Öröm, bánat, szenvedés és félelem is..
S ez ijesztő is lehet, hisz megszűnnek azok a bizonyos határok, amelyekkel eddig önmagunk határait érzékeltük, összemosódnak és zavaros masszában csapódik le a felekben, akik ráhangolódtak egymásra...
S milyen az élet, s milyen az univerzum Tükör Effektus törvénye, a másik emberben pont az fog haragot szülni, amikor önnön félelmeit immáron benned is meglátja, amikor saját, el-nem-fogadott énének egy szeletével nem tud nem szembe nézni, hisz ott áll előtte... Te lettél az...
Aki megérti ezt a törvényt, annak fordul 180 fokot a világképe, s megérteni, hogy amiért eddig haragudott másokra, az a saját gyengesége, saját bosszantó tulajdonságainak tükörképe...
S így lesz a szerelemből gyűlölet, s gyűlöletből közöny...
2005-05-04 12:20:19
(nincs cím)
Jobb, ha kontrollálni vagy képes
vágyaidat, semmint beteljesületlen vágyaid által okozott önsajnálatba süllyedsz...
2005-05-06 14:07:50
(nincs cím)
Egy szösszenetnyi történet...
TE döntesz !!!
Michael egy olyan típusú srác volt, aki tényleg meg tudott őrjíteni. Mindig jókedvű volt és mindig tudott valami pozitívat mondani. Ha valaki megkérdezte, hogy hogy van, azt válaszolta:
"Ha jobban lennék, kettő lenne belőlem."
Született optimista volt. Ha valamelyik beosztottjának rossz napja volt, Michael azt mondta neki, hogy a helyzet pozitív oldalát kell néznie.
Annyira kíváncsivá tett a természete, hogy egy nap odamentem hozzá és azt mondtam:
"Ezt egyszerűen nem értem. Nem gondolkozhatsz mindig pozitívan. Hogy csinálod ezt?"
Michael azt válaszolta:
"Ha reggel felkelek, azt mondom magamnak: Két lehetőséged van:
Választhatsz, hogy jó- vagy rosszkedvű akarsz-e lenni. Minden alkalommal, ha történik valami, magam választhatok, hogy elszenvedője legyek a helyzetnek, vagy tanuljak belőle. Minden alkalommal, ha odajön valaki hozzám, hogy panaszkodjon, elfogadhatom a panaszkodását vagy felhívhatom a figyelmét az életszépségeire. Én a pozitív oldalt választottam."
"Jó, rendben, de ez nem olyan egyszerű." – szóltam közbe.
"De, egyszerű." - mondta Michael, "az élet csupa választási lehetőségből áll.
Te döntöd el, hogyan reagálsz a különböző helyzetekben. Választhatsz, hogy az emberek hogyan befolyásolják a hangulatod. A mottóm: te döntöd el, hogy hogyan éled az életed."
Elgondolkoztam Michael szavain. Rövid idővel később elhagytam a Tower Industry-t, hogy önálló legyek. Szem elől tévesztettük egymást, de gyakran gondoltam rá, ha úgy döntöttem, hogy élek.
Néhány évvel később megtudtam, hogy Michael súlyos balesetet szenvedett.
Leesett egy kb.
Mikor meglátogattam, megkérdeztem, hogy érzi magát. Azt válaszolta:
"Ha jobban lennék, kettő lenne belőlem. Szeretnéd látni a sebemet?"
Lemondtam róla, de megkérdeztem, hogy mi játszódott le benne a baleset pillanatában. "Nos, az első, ami átsuhant az agyamon az volt, hogy a lányom - aki pár hét múlva jön világra - jól van-e? Mikor pedig a földön feküdtem, emlékeztem, hogy két lehetőségem van: választhattam, hogy élek vagy meghalok."
"Féltél? Elvesztetted az emlékezeted?" akartam tudni.
Michael folytatta:
"Az ápolók valóban jó munkát végeztek. Végig azt mondogatták, hogy jól vagyok. De mikor begurítottak a sürgősségire, láttam az orvosok és nővérek arckifejezését, ami azt jelentette: 'Halott ember.' És tudtam, hogy át kell vennem az irányítást."
"Mit csináltál?" - kérdeztem tőle.
"Nos, mikor egy felvételis nővérke hangosan megkérdezte, hogy allergiás vagyok-e valamire, igennel válaszoltam. Az orvosok és nővérek csöndben várták a válaszom. Mély levegőt véve visszaordítottam: 'A gravitációra!' Mialatt az egész csapat nevetett, elmagyaráztam nekik: az életet választottam.
Tehát úgy operáltak meg, mintha élő lennék és nem halott ."
Michael a tehetséges orvosoknak köszönhetően maradt életben, de csodálni való hozzáállásával is. Tőle tanultam meg, hogy mindennap lehetőségünk van
választani, teljes életet élni. Hozzáállás kérdése minden. Ezért ne aggódj amiatt, mi lesz holnap. Mindennap van elég, ami miatt aggódhatsz.
És a ma az a holnap, ami miatt tegnap aggódtál.
2005-05-07 20:58:14
(nincs cím)
Lenyűgöz az élet misztériuma, az a valóság ami körül vesz mindannyiunkat, s amit mégis oly kevesen veszünk észre...
De változunk... Formálódó társadalmunkban egyre többen és többen látnák át a korábbi Descartes-i világ modell tévedésein, mely szerint univerzumunk csak az anyag és jól kiszámítható ok-okozati törvények tárháza...
JAMES REDFIELD a kritikus tömeg elnevezéssel illette azt a jelenséget, mely szerint egyre többen és többen nyitnak a valóság újabb és újabb dimenzió felé, akik már nem zárják ki életükből azon elveket és mindent átható jelenségeket, amik eddig is közöttünk léteztek, csak beszűkült tudatunk volt értelmezni és észlelni képtelen...
Személyes tapasztalatokkal és az anyagi felhalmozást követő értetlenséggel veszi kezdetét a tudatosság újabb síkja, amikor a gondolkodó ember először teszi fel a kérdést csillogó lakásában ülve: ÉS MOST? HOGYAN TOVÁBB?
A mai nap is tanubizonyságát tette, hogy az élet mindig a segítségünkre siet amikor szükségünk van rá. Egy kéréssel fordultam egy számomra kedves lélek felé, ám valószínűleg idő hiányában nem állt módjában ezt akkor megadni... S ekkor, valami isteni szikra következtében megindult bennem a folyamat, elkezdtek olyan régen bennem lévő gátak felszakadni, ami felismerések sorát indította el saját életemmel kapcsolatban, s látni engedte mindazon dolgokat amikre korábban az önámítás állapotán keresztül tekintettem, s inkább egy menekülés volt reakcióm semmint a dolgokkal való szembenézés és azokon változtatás...
Egy életet alakítottam ki magamnak, amivel azonban nem tudtam teljesen azonosulni sem elfogadni, de azon változtatni is képtelen voltam, s sokkal inkább egy külső féltől vártam a segítséget és a megoldást.: S amikor úgy éreztem megtaláltam, a megoldást BIRTOKOLNI vágyó énem kiengedte polip karjait, s szorgos pókként igyekezte behálózni a "messiás" személyét... Ám ő tudta... Érezte, látta... S azt tette, amit tennie kellett jelen személyiségén keresztül... Menekült... S láttam, éreztem, hogy ez nem én vagyok, tudtam, hogy valami nincs rendben bennem, s segítséget kértem... Immáron ahhoz, hogy ezt felismerhessem... De segíteni nem tudott...
Nem voltam képes látni, hogy miért cselekszem így, mi alkotja azon szövevényes motivációmat, amit én vágyként értelmeztem, noha lelkem mélyen tudtam, hogy valami nem stimmel. Ez nem én vagyok, s nem tudtam azt sem, mit miért cselekszem vagy miért így élem meg a dolgokat... Miért gondolom azt, hogy SZÜKSÉGEM van rá, amikor Õ is "csak" egy ember, s mit is várok tőle...
Saját emberi gyengeségeim felismerésében segített, s ezért köszönettel tartozom neki. Örök tanulságként égett belém, az amit korábban is tudtam, de amit megvalósítani szövevényes EGOMon keresztül még sem voltam képes... Sem felismerni, hiszen egy nagyon régen berögzült személyiség elemet üdvözölhettem ezen emberi gyengeségem személyében...
Álljanak itt ezen sorok mindenkiért, akinek szeme van, s akik nem értik, hogy életükben most miért küzdenek valakivel, akit szeretnek... Segítséget kérhetünk, segítséget kaphatunk, de változni és megváltoztatni a saját életünket csak mi magunk lehetünk képesek...
"Ha ma nem változtatsz, a holnapod ugyanolyan lesz, mint a mai napod..."
2005-05-11 16:12:12
(nincs cím)
Nicsak mit találtam, hónapokkal ezelőtti mélypontomról...
Légy őszinte, légy őszinte... Legalább önmagadhoz...
Magamba nézek és nem sokat látok... nem sokat? Semmit...
Egy csapongó elme az, amit önmagamként azonosítok, néhány érzelem és gondolatok kavargó végtelensége. Hihetetlen mély lelki nyomort, félelmet és önsajnálatot állt módomban megélni az elmúlt órák alatt, s erről a valamiről is csak nehezen tudom bevallani, hogy Én vagyok, ott van bennem.
E/3 személyben beszélek magamról, mintha úgy könnyebb lenne, de ez is csak önámítás. Még magamat sem tudom vállalni, előre elítélem, megkérdőjelezem a bennem létező megannyi elmélet és álbölcsesség szerint, amiről már felfedezhettem, hogy sokkal messzebb visz önmagamtól, mintha nem is léteznénk bennem. Viselkedj így, viselkedj úgy, gondold ezt, ne csináld ezt ne csináld azt. Önmagam számára állítok fel szabályokat, mert szabályok nélkül nem tudom merre induljak. Félelmekkel teli érzést vált ki belőlem a végtelen, a korlátlanság állapota, s mégis azzal áltatom magam, hogy ezt keresem. S most is ott tombol bennem egy hang, mely csak a saját hasznát lesi, mely örül, ha valamire ráhúzhatja, hogy helyes, s mely titkon még a megvilágosodás eszméjét is hajszolja, s mindeközben egyre inkább érzem itt belül, hogy mennyire nem ismerem magam...
Nem ismerem az érzéseimet, nem ismerem a vágyaimat, nincs célom, s nem élek... Egy testben várom a halált, mert élni nem tudok. A hétköznapok üressége nyomasztó érzésként telepszik vállaimra, a munkahelyemen nem találom magam, nincs bennem semmi alázat és elkötelezettség, nem vagyok kitartó s csak önmagam számára panaszkodok, hogy nem ezt szeretném csinálni, de hogy mást tehessek azért a kisujjamat sem mozdítom. Kitöltöm, eltöltöm az időt, mintha korlátlanul állna rendelkezésemre, szenvedek saját tehetetlenségemtől, halogatási kényszeremtől...
Csapongva mulatom az időt, s mindenhol válaszokat keresek, remélek, s azzal áltatom önmagam, hogy magamat szeretném megismerni, pedig csak hangzatos elméletek, bölcsességeket vadászok, amit próbálok beépíteni, de nincs hova... Leperegnek rólam, mint levél a fáról... Sajnálom magam és kesergek. Csak egy érző, bolyongó lélek vagyok, aki nem találja helyét a társadalomban, a kialakult szabályokban, az elfogadni, megalkudni, kompromisszumokat kötni nem képes. Lázadó lennék, de még ahhoz is gyáva. Elfogadva puffogtatok érveket a kialakult rendszer ellen, de sok tekintetben lépni, tenni ellene nem merek. Egy prostituált életét élem, aki megalkudva anyagiakért eladta lelkét némi havi fix-ért. Elégedetlen, többre vágyó, számító érdek ember... Még magamhoz sem merek őszinte lenni, félek magamba nézni, félek attól amit ott találhatok, s közben mindenkit erre bíztatok, mintha én csak sejthetném, hogy mi is vár ott rám...
Szenvedek a magánytól, s egyedül lenni nem tudok. Az első érzelem kicsavar illuzórikus önmagamból, s megmutatja, milyen gyenge s esendő is vagyok valójában. Elfojtott vágyakkal áltatom magam vágytalanságomról, megnézek minden hosszú combot, de tudom, hogy élvezni sem vagyok képes a szexualitást akárkivel... Szégyellem önmagam... Esetlen kamaszként bámulom meg minden külsőségekben szimpatikus hölgy fotóját és aktját, s felébreszti bennem a szexuális vágyat, de kiteljesedni már ez sem képes... Annyi erőltetett és érzelmek nélküli szexuális aktus után, nem vágyom többre, nem tudok gondolataim nélkül valóban jelen lenni még az ágyban sem... Szégyellem saját vágyaim, saját érzéseim...
Saját érdekeim szövevényes hálóját tekintem saját önzetlenségemnek, mert tudom, hogy érdekemben állna önzetlenül élni, viselkedni... Átlátni ezen roppant nehéz, szinte lehetetlen, csak nagyon mély érzések lehetnek képesek lelkem gyökerébe hatolni, hogy az egészen keresztül beszűrődhessen némi fény is...
Még most sem merem megfogalmazni, azt amit próbálok... Félek, mert tudom, hogy nem ilyen vagyok, s ezeket leírni magamról még is nehezemre esik. Tudom, hogy nem ez vagyok én, ezt is csak felépítettem saját félelmeimen keresztül... Vannak érzéseim, szeretek segíteni, s azt hiszem őszintén vágyom rá, hogy igaz ember lehessek...
Te jó isten, miket írogatok én itt magamról és kinek is? Mi ez? Önsajnálat vagy csak egy újabb félelem? Lehet, hogy ezzel is csak valami érdekem van? Lejáratni önmagam, vagy szánalmat, sajnálatot, ébreszteni az emberekben, szegény bolond...
2005-05-17 15:20:00
(nincs cím)
Azt hiszem, felismertem már, hogy nincs fontosabb a pozitív gondolkodásnál. Mondhatni, hogy ebből kifolyólag idealista vagyok, de nekem az egyetlen reális célom, hogy az idealista módon megálmodott kapcsolatomat megvalósíthassam, s így reálissá tehessem...
S azt hiszem ehhez nem két szuper emberre van szükség, sokkal inkább olyan pozitív gondolkodású, változni képes lelkekre, akik hajlandóak is tenni ezért... Akik szeretnek változni, formálódni, felismerni saját gyengeségeiket és elhagyni azokat, saját korlátaikat és félelmeiket legyőzve képesek áldozni korábbi, beszűkült éntudatukból, hogy egy tágabb én értelmezés kaphasson teret, amiben már ketten vagyunk...
2005-05-18 10:46:09
(nincs cím)
Félünk egymástól?
Valamikor szerettük egymást. Egymás szemébe nézni, s ott elmerengeni jelentette a boldogságot, a nyugalmat és a biztonságot. A szeretet tartott össze minket, a másik elfogadása, s azon önmagunk megélése, akik a másik mellett lehettünk.
Majd egyszer csak megjelent. Felébredt a félelem és megmutatta erejét. S ahol a félelem megjelent ott a teljességnek, a szeretetnek már nem marad hely. Jobban mondva ott él még szegény, csak hangját nem hallhatjuk, mondani valóját nem érthetjük, mert amit a félelem övült elménkben az minden mást elnyom...
Félünk... Félünk egymástól, félünk a jövőtől, félünk az elképzelt következményektől, félünk mások reakcióitól, félünk a szeretettől, s főleg félünk önmagunktól, félünk attól amit magunkból fedezünk fel a másikban...
Két ember aki, egykor szerette egymást, most fél egymástól... Egyik sem keresi a másik társaságát, mert mindketten félnek, s félelmük igazi falként emelkedik kettejük közé, amin átlátni, áthallani nem lehet...
S ha ez a félelem a tárgya, az alapja minden emberi tartózkodásnak, minden befeléfordulásnak, minden elszigetelődésnek akkor talán ki is jelenthetjük: Mindenki Fél... Senki sem Egész...
S talán még embert nem láttam, aki önzetlenül szerette a másikat, azért aki... Legfeljebb olyat, aki éppen ott, éppen akkor nem FÉLT a másiktól...
2005-05-23 10:53:52
(nincs cím)
A MEGÉRTÉS KEZDETE
"A teremtett világban minden dolog múlandó, véges, változó és éppen ezért viszonylagos, szubjektív, vagyis lényegét tekintve illúzió. A létezés az, ami minden dolog közös lényegeként állandó, örök és halhatatlan, végtelen és valóságos mibennünk. Ennek felismerése és megértése az igazi tudás, amely azután biztos alapul szolgál az intelligens értelem számára a világban való eligazodáshoz.
Az egészet átfogó, egyetemes szemlélet világképet ad a léleknek. Kereteket kínál elméje számára a minél pontosabb megkülönböztetéshez és ÍTÉLKEZÉShez, a döntések meghozatalához, az értékrend kialakításához, egyszóval megmutatja a lehetőségeket és az aktuális képességeket a tudata számára.
Ez a lélekben őrződő és működő szellem, mint információhalmaz öntudatra ébredése, a valódi felnőtté válás, mely nem az ideiglenesen felvett fizikai test biológiai korától függ, hanem az entitás hasznos információtartalmától.
Az öntudatos, intelligens teremtmények, a lelkek az egyetlen létező szubjektív, lokális információhalmazai a megnyilvánuló teremtésen belül. Mindenkoron egyediek és életük célja a környező világuk felfedezése, megismerése.
Információkat gyűjtenek és adnak tovább a működésük során, valamint ezeket feldolgozzák, értelmezik, rendszerezik, reagálnak rájuk. Alapvető céljuk a konzisztens fennmaradás és a BOLDOGulás, a harmónia elérése, illetve a struktúrájukból adódó vágyak, tervek és késztetések megvalósítása (a teremtés). Ennek érdekében törekszenek önnön véges idejű létük elnyújtására minél hosszasabban, vagyis az élőlények menekülnek a pusztulás, a halál elől. "
Anonym
2005-05-23 15:02:06
(nincs cím)
részletek Marlo Morgan: Vidd hírét az Igazaknak című könyvéből
"Az ember csak akkor ismeri fel mások jó
vagy rossz tulajdonságait, ha maga is
ugyanolyan erényekkel vagy gyengeségekkel
rendelkezik."
"Így hát megtanultam megbocsátani önmagamnak,
nem ítélkezni a múlt fölött, hanem okulni belőle.
Megértették velem, mindezt azért fontos elfogadni,
azért kell őszintének lenni és önmagamat szeretni,
hogy másokat is elfogadhassak és szerethessek."
"Képes volnék-e pártatlan maradni, nem ítélkezni,
hagyni, hogy mások a maguk útját kövessék?
Most már kezdtem érteni: mindenkinek, akivel találkozunk,
adunk valamit, ám amit adunk, azt mi magunk választjuk meg.
Szavainkkal, cselekedeteinkkel tudatosan teremtjük meg a
színteret, amelyen élni akarunk."