2005. 05.23 – 05.28.

2005-05-23 15:32:59

(nincs cím)

A felszín öröme...

Elképesztő világot valósítottunk meg, mi emberek. A dolgok felszínén próbálunk evickélni, ott keresve minden örömünket és a saját boldogságunkat. Ott keressük a fájdalomcsillapítót is, amit a mélyünkben érzett fájdalom és keserűség ellen veszünk be percről percre...

A lelki üresség elől menekülünk, ami sajnálatos módon mindannyiunkra jellemző. Egy szeretet nélküli világban hajszoljuk önző vágyainkat, melyektől saját megváltásunkat reméljük. S észre sem vesszük, hogy saját önző vágyaink mások minden fájdalmának teremtői, s mások önző vágyai jelentik saját fájdalmunkat.

Rohanunk, futunk, sietünk. Mintha ténylegesen menekülnénk valami elől, amivel nem szeretnénk szembenézni. Saját érzéketlenségünkkel, amin keresztül embertársainkhoz és a környezetünkhöz közeledünk...

Rengeteg fájdalmat, megnemértést és sérelmet temettünk el mindannyian saját lelkünk mélyén, s a fogyasztói társadalom "civilizált" emberei megszokták, hogy nekik sem segített senki. Őket sem értette meg senki, csak magunkra számíthatunk. Akkor miért pont ŐK segítenének, figyelnének, próbálnák megérteni más emberek fájdalmait?

Inkább maradunk a felszínen. Megosztjuk egymással a tegnap történéseit, ki mit látott a tévében, miért van felháborodva, melyik politikus mit hazudott és így tovább... De megszoktuk, hogy lelkünk fájdalmairól nem igen beszélünk. Úgy sem érdekel másokat, úgy sem értenének meg, megszoktuk, hogy elítélnek minket vagy együtt szidjuk aki elkövette ellenünk a merényletet s fájdalmat cipeljük tovább...

Maradunk a felszínen... Ott ritkábban fáj, a feledés homályába merülhet a valós érzés... Pillanatnyi kedvtelésünkkel, programjainkkal igyekszünk megfeledkezni mindarról, amivel a mélyben szembesültünk, amit ott átéltünk....

Maradunk a felszínen.. Egyedül...

S a közös fájdalmakról, sérelmekről együtt hallgatunk... Ki, ki a maga mélyén. Talán megoldhatnánk, feloldhatnánk, ha felismernénk, hogy mennyien hasonló fájdalmakkal élünk együtt, s hogy bizony mi sem egyszer okoztunk már másoknak olyan fájdalmat, amit nekünk is okoztak már...

2005-05-25 09:41:52

(nincs cím)

Hát eljött az én időm. Itt maradtam, egyedül az irodában, körülöttem a négy fal, s bennem a fájdalom, amit az elmúlt napokban sikerült tudatom felszínére emelnem, hogy végre szembenézhessek vele, hogy kiadhassam magamból, hagy távozzon.

Szívem dobog, egyre hevesebben ver, talán érzi, hogy nem sokára olyan dolgokkal kell szembenéznie, ami elől sokáig menekült. De tudatom megőrizte tiszta fényét és ráébredt, hogy amíg csak rohanok előle, addig a lelkem mélyén élő fájdalom újra és újra kusza gondolatok formájában fog a felszínre törni, hogy ne engedjen létezni gondtalanul.

Vasárnap kezdődött. Éreztem, hogy nem tudok önmagam lenni, hogy saját felszínes tudatomon keresztül szemléltem a világot, s akkor még nem értettem miért. De nem véletlenül az élet utamba sodort valakit, aki annyira önmaga volt velem szemben, hogy nem tudtam nem észre venni - egy felszínes senki vagyok hozzá képest. Egyetlen gondolat, egyetlen érzés nem sok, annyi sem került elő belőlem. Legalábbis mélyről nem. Mert ott őriztem valamit. Őriztem az értetlenség fájdalmát, s nem akartam szembenézni az ürességgel, a szeretet nélküliséggel.

Fájdalom. Ez szakadt fel, s olyan váratlanul, hogy magam is meglepődtem. Mély és valós érzelmek melyek megszülettek bennem, s melyeket titkolni igyekeztem önmagam elől, mert korlátolt tudatom félt. Félt, hogy nem tudom elviselni, amit ott találok.

A múlt hibát, az okozott és szenvedett fájdalmakat. Az a fajta ürességet, amit a szeretet hiánya éreztetett velem. Féltem. Kicsi voltam, védtelen s senki sem akart megérteni. Egy bolyongó lélek voltam, aki jó szándékkal próbálta formálni, alakítani a körülötte létező világot, de tökéletlensége miatt újra és újra elbukott.

Egy világot, egy kapcsolatot, egy álmot próbáltam megvalósítani. Nem ezt akartam. Értetlenül álltam a történések előtt.

A szeretetet kerestem úgy önmagamban, mint ahogy másokban is, de nem találtam. Félelemből táplálkozó önzőség, hazugság és érzéketlenség amerre csak a szem ellát.

Hibáztam, hisz ember vagyok.

Nem egyszer, nem kétszer, de százszor

S mivel tökéletes nem vagyok

Még fogok is egy párszor...

Hibáimat beismerni is nehéz dolog, de szembesülni azzal, hogy emberek képtelenek nekem megbocsátani, azzal még nehezebb. Halandó emberek vagyunk, útkereső lelkek, akiknek itt kell megtanulniuk mindazt, amit máshol nem tanulhatnak meg. A saját bőrünkön tapasztaljuk meg mit jelent másoknak fájdalmat okozni, s mit jelent amikor nekünk válik osztályrészünkké a fájdalom megélése.

Naiv vagyok és az is maradok. Akkor is fogok hinni az emberek azon képességében, hogy képesek megváltozni, ha erre senki nem nyújt bizonyítékot. A remény hal meg utoljára, s ez a remény velem együtt fog meghalni. Bízok az emberekben, minthogy magamban is bízok. Képesnek tartom magam a fejlődésre, a változásra s arra, hogy képes leszek emberekhez a szereteten keresztül úgy közeledni, hogy ne féljenek tőlem. Hisz bántani senkit nem akarok és nem is akartam.

Egy érző, gondolkodó lélek vagyok - csak mint minddenki más - aki szeretetre, megértésre vágyik, s aki szeretni és megérteni szeretné a körülötte élő embereket és a körülötte létező világot. Sokaknak okoztam már akaratom ellenére fájdalmat, s ez most már nekem éppen annyira fáj.

Tudatlanság volt az, egy korlátolt élet...

2005-05-25 11:20:08

(nincs cím)

Kornis Mihály – Vigasztalások könyve

Előszó

Ezt a könyvet azért írtam, hogy segítsek neked. Tudom, bajban vagy, pedig te nem mondtad senkinek. Mégis tudom. Ma mindenki bajban van, aki épeszű. Az ember nagyon egyedül maradt, ott a tévé előtt. Arra gondoltam, mi lenne, ha írnék egy könyvet arról, hogy lehetnél úrrá a nehézségeiden, hogyan birtokolhatnád örömtelibben az életedet.

Meg akarlak vigasztalni, képzeld.

Nem hazugságokkal. Ami hazugság, összesen három napig tart ki. Egyedül az igazság méltó az emberhez. Az igazság megtart. Szomorkodni kevés. Van abban valami makacs butaság. Viszont létezik olyan igazság, ami az ember szeméről letöröl minden könnyet. Az élet olyasvalami, amiben épphogy nem kell jól járni, de talán még azt is meg lehet tanulni, játszva. Az élet élvezete nem kiváltság, de nem is bűn. Nem a lusták titka. Az élet szeretete nem kéjelgés, hanem bölcsesség. Derű.

Nem a másé, a tiéd.

Magadtól tanulod meg, vagy senkitől.

2005-05-25 11:55:55

(nincs cím)

"A társadalom fél, nagyon fél azoktól, akik ismerik önmagukat. Nekik ugyanis van egyfajta hatalmuk, egyfajta aurájuk és vonzerejük, azaz karizmájuk, ami képes a fiatal, még életteli embereket kiemelni a hagyományos rabságból...

Egy "önmagát ismerő" embert nem lehet rabszolgává tenni. Ez a probléma: őt nem lehet bebörtönözni...

Mindenképpen nehéz befogadni egy olyan géniuszt, aki tud valamit a bensőről, hiszen belőle elkerülhetetlenül felforgató erő lesz. A tömegek nem akarják, hogy háborgassák őket, még akkor sem, ha épp boldogtalanok: mert boldogtalanok ugyan, de hozzá vannak szokva a boldogtalanságukhoz. És így mindenki, aki nem boldogtalan, idegennek tűnik számukra.

A "önmagát ismerő" ember a legnagyobb idegen a világon: úgy tűnik, ő senkihez nem tartozik. Nincs az a szervezet, nincs az a közösség, nincs az a társadalom vagy nemzet, mely korlátok közé szorítaná."

Osho

2005-05-26 14:06:04

(nincs cím)

Egy testet öltött szabad lélek vagyok, önmagam által választott és elfogadott korlátokkal.

Egy tökéletlen emberi személyiség, aki hibáiból és tapasztalataiból tanulva jutott el odáig ahol most tart.

Átformálódott világképemben sok minden megváltozott. A régi értékek, célok elvesztették jelentőségüket, s helyett más - ma még kevésbé divatos - de mégis klasszikus értékek kerültek, melyek engedik, hogy másként tekintsek a körülöttem zajló világra s a bennem és embertársaimban megszületett érzésekre és gondolatokra.

Engedik, hogy ne félelemmel közeledjek az "idegenek" felé, engedik, hogy bízzak és higgyek az emberekben.

2005-05-26 14:37:49

(nincs cím)

Álmodtam egy fajta kapcsolatról. Mit álmodtam, álmodok egyfolytában, s mindig egyre tisztább lesz az álmommal kapcsolatos kép.

Ebben az álomban úgy képes két szabad lélek egymáshoz tartozni, hogy közben nem szűnnek meg másokhoz is tartozni. Nem azért találkoztak, hogy egymást korlátozva kényszerítsék bele a másikat a saját szabályrendszerükbe, párkapcsolatról alkotott elképzeléseikbe, hanem azért, hogy egymást támogassák saját szuverén és közös álmaik megvalósításában.

Nincs nehezebb annál, mint amikor úgy szeretünk valakit, hogy nem bilincseljük magunkhoz. Hogy meghagyjuk a szabadságát, engedjük, hogy pillanatról pillanatra a saját szabad akarat szerint döntsön. S nekünk csak elfogadni áll módunkban. Ha egyet akar két szerető szív, akkor nincs nehéz dolguk. De amint másfelé húznak, megmutathatjuk, hogy mi a fontosabb. Saját önző vágyaink, vagy a másik boldogsága.

Abban a pillanatban megvizsgáltatik, hogy képesek vagyunk-e tiszteletben tartani a másik szabadságát éppen annyira, mint amennyire mi is őrizzük a sajátunkat vagy van még mit tanulnunk...

A gondolkodás és a képzelet szabadsága korlátlan. A cselekvés és a megvalósítás szabadsága már nem. De nyugtat a tudat, hogy csak rajtunk múlik, rajtunk gondolkodó és érző lelkeken.

S a megvalósításban éppen mi vagyunk az akadályok. Mi, akik félelmekkel és gátlásokkal élünk, mi, akik erre a fajta kapcsolatra modellt nem láttunk, csak az ígéretekkel, hazugságokkal és praktikákkal fűszerezett börtön kapcsolatokat, ahol közösen próbálnak megteremteni és megegyezni egy szabály rendszerben, s önmagukat próbálják korlátozni a felek.

Én kiteljesedni igyekszem, s megszabadulni még a belső korlátoktól is, s biztosítani ugyanezt a környezetemben élő embereknek is.

Nincs ennél nehezebb, legutóbb is fellépet a félelem ördöge, mely egyből megmérgezte azt ami szépnek indult... de remélem tanultam...

2005-05-26 16:28:08

(nincs cím)

Nahhh...

Kitaláltam magamnak két újabb Impossible Mission-t :)

Az egyik, megismerni és megérteni egy igazán zárkózott ember lélek világát, elbeszélgetni vele, hogy megérthessem milyen gondolatok késztetik arra, hogy elbújjon mások elől. Milyen félelmek, gátlások teszik őket nagyon óvatossá, miért keresnek árgus szemmel minden mozdulatban, tettbe és szóban olyan dolgokat, ami szuverén biztonságukat veszélyezteti...

Hihetetlen nehéz, mert gyanakvó természetük gyakorlatilag nem engedi, hogy "hibázz", hogy olyan dolgokat tégy, ami őket a visszazárásra késztetni. Mert akkor annyi. Kész.

A második, hogy hogyan lehet egy konfliktuskerülő emberrel felismertetni, ráébreszteni arra, hogy ő konfliktuskerülő, amikor ehhez sajnálatos módon valami fajta konfliktusra, ellenvéleményre van szükség, s ez az emberi lélek képtelen magával olyan szinten őszintének maradni, hogy ezt beismerje magáról. Nem lehet ellentmondani, semmiben és semmikor. Ő nem gondolja magát konfliktuskerülőnek, de amikor erre terelődik a szó, akkor el kezdi kerülni a konfliktust és lezárja a beszélgetést:)

2005-05-26 16:58:21

(nincs cím)

Impossible Mission 3..

Hogy elemezzünk ki egy embert verbális kommunikációval, hogy értsünk meg egy lelket, aki fél az ELEMZÉStől, s fél attól, amivel ott szembesülnie kell.

Mit lehet kérdezni, ha az a mondata: Hogy ne elemezgess légy szíves engem? Kérdezzem meg, hogy miért nem szereted, ha elemeznek? Mitől félsz:)))))

Azt hiszem ez esetben nem marad más, mint elfogadni a menekülés tényét és engedi, hogy tovább bujkáljon az énvédelmi rendszer mögött a lélek...

2005-05-27 10:13:20

(nincs cím)

A félelem vágyakozása.

A félelmeink észrevétlenül vették át az irányítást a mindennapjainkban és a társadalom egészében is. Egy félelemre alapozott civilizáció rettegő gyermekei vagyunk.

Elég csak magadra gondolnod. Ha ülsz egy irodában és az ablakon kitekintve szemléled a szikrázó napsütést, talán eszedbe jut: De jó lenne egy vízparton ücsörögni, élvezni a hűs hullámokat és barátokkal tölteni az időt.

Elvágysz. Hisz jobbat nem tudsz, mivel félsz. Félsz megvalósítani, pedig csak rajtad múlik. Dönthetnél úgy, hogy most felállsz, elindulsz. De nem döntesz. Elhitetjük magunkkal, hogy nem tehetjük meg, mert valamiből élni kell, mert mi lesz holnap?

Félünk a jövőtől, félünk az emberektől és félünk magunktól is.

Vágyaink megvalósítatlan álmaink. A vágyakozás teremtő erő, az alkotás, a teremtés előhírnöke.

Merj dönteni vagy elfogadni. Ha vágyakozol menj és élvezd. Valósítsd meg. Ha félsz, akkor ne vágyakozz. Fogadd el, hogy egy irodában ülsz és tedd meg ott a tőled telhető legmaximálisabbat.

2005-05-27 11:04:18

(nincs cím)

A félelem cselekvése...

Észre sem vesszük, mennyi döntésünket hozzuk meg félelmeinktől vezérelve.

Félünk, hogy nem tudunk majd fogyasztani, hogy nem lesz miből megélni, ezért elmegyünk dolgozni akkor is ha éppen gyűlöljük, amit csinálunk. Félünk, hogy kimaradunk valamiből, ezért egy állandó rohangálás, program kergetés az életünk. Félünk, hogy elhagy a szerelmünk ezért folytonosan megpróbáljuk magunkhoz láncolni.

Félünk, hogy nem vagyunk elég jók, hogy valami "rosszat" gondolnak rólunk az emberek, ezért állandóan szorongva próbálunk megfelelni mások elvárásaink. Félünk, hogy őszinték legyünk, mert félünk mások reakcióitól. Mit fog gondolni, cselekedni, ha ezt meg tudja? Félünk vállalni saját álmainkat, vágyainkat, nehogy kinevessenek vagy elitéljenek minket...

Félünk a következményektől, félünk a haláltól. Félünk idegen társaságba, de félünk egyedül is. Félünk az újtól, félünk a változástól...

De miért félünk?

2005-05-27 13:43:34

(nincs cím)

Értetlenséggel, összezavarodottsággal álltam én is, amikor először jött szembe a szerelem...

A jövő miatt csak félelmeink aggódnak. Az, ami feltételezések formájában megjelenik, mint kép az elménkben, csak a saját illúzióinknak, vágyainknak az elegye, amiből még hiányzik a másik oldal akarata, vágya. Aggódhatunk már most, hogy mi lesz, ha... De minek? Nem sokat tudunk egymásról, sejtünk ezt azt és megtapasztaltuk már egymás gondolati felszínét... Kettőn áll a vásár, mint minden emberi kapcsolatban... Lehet, hogy csak beszélgetni vagyok itt, lehet hogy csak strigulákat húzni, lehet hogy a nagy Ő-t keresem...

Vagy lehet, hogy teljesen máshogy gondolkozom emberi kapcsolatokról.. Lehet, hogy csak a pillanatnyi érzelmeim és vágyaim szerint cselekszem, lehet, hogy nem ígérek semmit, lehet hogy nap mint nap fogunk találkozni, s lehet, hogy csak egyszer...

Nem számit.. A lényeg, hogy mit csinálunk most. A lényeg, most azt tesszük-e amit szívünk diktál, vagy attól maradunk távol amitől elménk retteg...

A jelenben élni felelőtlenségnek tűnik a mai gondolkodó ember számára. Az, aki nem fél a jövő miatt, egy felelőtlen bohóc. Egy könnyelmű, csapodár, veszélyes alak...

Még szerencse, hogy mindenki fél. Még szerencse, hogy ezt nevelték belénk, s ezt adjuk tovább...

Ha tovább beszélgetünk, bármi megtörténhet. Nem csak olyan dolog, amit most el tudunk képzelni, de még olyan is, amire most még álmunkban sem gondolnánk... Lehetnék akár egy sorozat gyilkos is, vagy te egy szadista kéjelgő.. :)

Nem számít.

Az emberi kapcsolatokat nem engedjük a maguk teljességében, szabályok nélküliségében zajlani, mert az félelmetes. Skatulyákba pakoljuk, s lesznek, barátok, ismerősök, szeretők és szerelmek, mert nekünk címkézni kell. Az hogy valaki csak létezik számunkra, találkozunk, ha mindketten szeretnénk, s elfogadjuk a ha másik nem akar látni, az számunkra elképzelhetetlen. Veszélyes és bizonytalan, hisz saját vágyaink és félelmeink rabszolgái vagyunk...

Az igaz szerelem nem zár ki semmit. Az igaz szerelem megnyit minket a pillanat és az élet előtt. Úgy ahogy korábban soha. Élvezzük már azt is, hogy létezünk, s ehhez az élvezethez másra nincs szükségünk. Ellenben itt már képesek vagyunk bármit elfogadni, amit utunkba sodor a szél... Amíg meg nem ijedünk...

2005-05-27 14:59:24

(nincs cím)

Sokan voltak segítségemre, hogy valóban meg tudjam fogalmazni mit is jelent az a fogalom, hogy emberi kapcsolat... Még ha nem is tudták mennyit segítettek pozitív vagy negatív példáikkal...

Hitem szerint minden emberi kapcsolat fennmaradása az együttváltozás képességén alapszik. Két őszinte ember - ha nem megfelelni próbál egymásnak, ha nem mindenáron keres kompromisszumokat önmaga feladásával vagy a másikra kivetített önző igényeivel (írd és mondd elvárásaival) - csak a nyitottságon és az őszinteségen keresztül lehet képes megteremteni és ápolni egy olyan kapcsolatot, ahol mindkét fél önmaga lehet, ahol vállalhatják saját igényeiket, vágyaikat és ezt még a másik fél számára is biztosítani képesek... Ahol nem a másikat szeretnénk mindenáron megváltoztatni, hanem felismerve, hogy minden konfliktushoz két ember szükségeltetik, együtt keresik meg azt az egyetlen valóságot, amit korábban saját szubjektív sérelmeiken vagy önzésükön keresztül nem láthattak...

A kulcsszót a megértésben és figyelemben látom. Egy olyan kapcsolatban ahol a felek őszintén megérteni próbálják egymást - és képesek is a figyelem erejével egymást meghallgatni - van esély az elfogadásra... Ahol nem elmenekülni próbálunk a vélt vagy valós problémák elől, hanem együtt, közös erővel egymásért megoldani igyekszünk...

Amit mi emberek problémának hívunk, az volt/van és lesz is minden olyan kapcsolatban, amit emberek alkotnak... Mások vagyunk, máshonnan jöttünk, más szokásokkal, tiltásokkal és engedélyekkel kezdtük meg saját életünket...

Aki a problémát egy kerülendő dolognak tekinti, az még nem értette meg miről is szól saját létezése, hisz azok is csak megoldandó életfeladatok, amik elől nem bújhatunk el, mert ha nem most nézünk szembe vele, akkor az élet elénk hozza egy másik ember képében...

Hisz a probléma nem a másikkal van, hanem bennünk, önmagunk korlátaiban kell keresnünk őket, s hova is menekülhetnénk önmagunk elől???

Probléma még nem szűnt meg létezni csak azért mert nem beszéltünk róla vagy ideig-óráig megpróbáltuk elfelejteni...

2005-05-28 11:45:52

(nincs cím)

..." A változást a félelem nélküli élet utáni vágy, a szeretetért való sóvárgás idézi elő. A félelem valójában elkendőzi valódi önmagad, hiszen az előítéletek, szokások, aggodalmak anyagából varrt sokfajta hímes jelmez alatt cselekszel. Csak a félelem adhatja rád a hiúság, az öndicséret, a féltékenység, a bizalmatlanság, az írigység, a káröröm, a tolakodás, a nyüzsgés, a harsogás, a harácsolás, az önvédelem, a támadó hozzáállás, a "kivagyiság" jelmezét.

A jelmez alatt mindig más nevében cselekszel, mássá teremted magad, mint aki VALÓJÁBAN vagy. Ha félsz a háborútól, az éhezéstől és a nincstelenségtől akkor háborút, éhezést és szegénységet teremtesz.

Nézz körül és láthatod, mire vágyik ma a megtévesztő jelmez alá bújt emberiség. Amitől napjainkban tart a világ, az közel kerül hozzá. Ne vedd fel más köpönyegét, hiszen ezzel csak magad elől palástolod önmagad. Más elől nem bujkálhatsz, ugyanis magadon kívül senki nem ismerhet. Mindenki egyedi és utánozhatatlan - máshonnan érkezett és máshová tart"...

Theodor

2005-05-28 20:50:27

(nincs cím)

Láttam már ezt a tekintetet. Kilépve az ismeretlenbe sebezhetővé válik a lélek. Elhagyni a biztosat a bizonytalanért, csak és kizárólag szívünknek engedelmeskedve lehetünk képesek. Ahol megszűnik a racionalitás, ahol már félelmeink alulmaradnak a mélyről jövő vágyakkal szemben. Menni kell.

Ennél az egyedüllét sem lehet rosszabb. Ahol megszűnik a megértés, ahol nincs jelen az egymásra figyelés, ahol fontosabbak a saját önző vágyaink, mint a másik érzései, ott már nincs jelen a szeretet. Szeretet nélkül pedig nem élhetünk...

Levetjük magunkról a korlátokat, felállunk és megrázzuk magunkat. Elhessegetjük a bénító, félelmekkel teli gondolatokat, hisz érezzük: szabadnak születtünk. Nem kellenek cellarácsok, nem akarunk börtönőrök lenni...

Feladjuk a kényelmet, elengedjük a múlt emlékeit, minden fájó és örömmel teli pillanatát... Változtatni kell. Egy belső hang parancsának engedelmeskedünk, ami tovább hajt innen...

A szív vezet minket az ismeretlenbe, de félelmeink fátyla mögött megpillantjuk a fénysugár első, még bizonytalan pislogását...

S akkor megértettük. Megérte...

Én mindent elhiszek neked. Megértelek. Engem nem szükséges meggyőznöd.:) Csak az a fontos, hogy önmagunkhoz mennyire vagyunk őszinték.. Ha önmagunkhoz őszinték vagyunk, akkor már másokhoz is...

Tudod miért fontos számodra a szabadság?

2005-05-28 21:38:56

(nincs cím)

Sokan, hiszik, hogy egy csinos arc találhat egy másik csinos arcot... Mi ebben olyan komplikált? Mi kell még?

De aki tudja, hogy az embernek nem csak arca, hanem lelke is van, az megpróbál a maszk mögé látni... Az nem a csomagolásra kíváncsi...