HUNSOR~ Balkán

Balkán

Tárgy: [terettarette-news] Balkán (www.magyarszo.com)

Nagy kár hogy Ivo Andrics Nobel díjas író műve, A híd a Drinán háttérbe szorítja egyéb maradandó alkotásait, legalábbis a fordításokra utalt világközönség számára. A Boszniai krónikák legalább olyan kiváló mű, ha nem jobb, és hűen tükrözi Európa mindenkori botladozását a balkáni részvétel kérdésében.

A közép-boszniai Travnik faluban, 19 . században játszódó elbeszélés három idegen hatalom boszniai küldöttét örökíti meg.: az ottomán hatalom, Napóleon és az Osztrák-Magyar Monarchia megbízottjáét. Nedves, barátságtalan Lasva völgyi rezidenciáikból könyörtelen harcot folytatnak diplomáciai elôny szerzésére birodalmuknak. Akármilyen kegyetlen és cselszövô legyen is azonban harcuk, végeredményben egybe köti ôket sorsuk, mely az Ottomán Birodalom peremére száműzte ôket kellemesebb égtájak helyett. Viselkedésük a helyi lakosság iránt egyaránt mély lenézést és megvetést tükröz, amit az ugyanúgy viszonoz.

Az egyik nagyszerű jelenetben a francia követ fiatal, nyíltabb gondolkodású asszisztense megemlíti társalgását egy helyi ferences baráttal, Ivoval. Mikor az asszisztens az utak rossz állapotára panaszkodott, a szerzetes elmagyarázta: a boszniai katolikusok szándékosan kerülik az út javítását, vagy egyenesen rombolják az utakat, hogy távol tarthassák a nem kivánatos látogatókat, elsôsorban a török hatóságokat. Az ottománok viszont azért tartják az utakat rossz állapotban hogy korlátozhassák az alattvalóik és az idegen keresztények közötti kapcsolatokat. A francia konzulból kitör a düh:

"Ez egyszerűen megbocsáthatatlan, és semmi racionális magyarázat nem okolhatja meg. E nép elmaradottsága egyszerűen botorságuk "veleszületett botorságuk" eredménye, ahogy a török követ mondja. Ez magyaráz meg mindent." "Jó de mi magyarázza meg ezt magát? Honnan jön?" "Honnan jön, honnan jön? Velük született, mondom neked. Magad is megbizonyosodhatsz róla." "Jó, de amíg meg nem bizonyosodok, hagy tartsak ki véleményem mellett miszerint egy nép jóságát és botorságát egyaránt a körülmények határozzák meg. Nem jóságból építünk utakat, hanem a gyümölcsözô cserekereskedelem és a hatalmunk építésére, amit sokan mások botorságnak tartanak. A mi botorságunk útépítésre visz bennünket míg mások botorsága az utak rongálására."

Napóleon hadszintéri csillagának hanyatlásával elôször a francia majd a Hapsburg követ távozik a városból. A helyi boszniai muzulmánok egy fa alatt ünneplik csendesen távozásukat. A falu örege szólal meg elôször: "Hét évig! Hét évig voltak itt! Emlékeztek mennyi izgalommal és felhajtással jöttek? A követek meg az a ...Bunaparta? Bunaparta ez, Bunaparta az. Ezt teszi majd, azt teszi majd. Aztán - jött és elment. A császárok talpra álltak és elbántak vele. A nagykövetek elhagyják majd Travnikot. A polgárok még egy évig emlegetni fogják ôket talán; a gyerekek nagykövetesdit játszanak majd a folyóparton, aztán feledésbe merülnek, mintha sose lettek volna. És minden továbbra is úgy lesz ahogy eddig, az Úr akaratából."

A Boszniai krónikák fôszereplôinek intrikái annyira hasonlítanak napjaink hatalmainak balkáni erôfeszítéseire hogy akár le is szögezhetnénk: az államok tucatainak és szervezetek százainak erôfeszítésére ma is ugyanilyen sikertelenség és a feledés jótékony homálya vár. A NATO, az ENSZ és az EBESZ személyzetébôl tákolt, Jugoszlávia-szerte szétszórt békefenntartó erôk már a környezettôl függetlenül sem hatnak különösebben meggyôzôen.

Boszniában 30,000 katona és legalább annyi civil fáradozik már ötödik éve a daytoni béketerv valóra váltásán. Koszován 42,500 katona próbálja oltani az etnikai összecsapás lángjait. Podgorica, Montenegro fôvárosának utcáit terepjárók sora ôrzi, rajtuk a jól ismert nemzetközi rövidítésekkel. Horvátország demokratikusan megválasztott kormánya hamarosan búcsút int az EBESZ küldöttségének, akár Travnik népe a francia és a Hapsburg küldöttnek.

A nyugati missziók és megbízottak zöme többnyire rögtönzött módon jött létre a krízisek enyhítésére vagy orvoslására. Alapításukat nem elôzte meg semilyen tanult vita az emberi jogok általánosságáról, az emberjogi beavatkozás kritériumairól, vagy egyáltalán szükségességérôl. A vita, késve, de most végre elkezdôdött, noha a beavatkozások kritériuma, célja és megengedhetô ára továbbra is meghatározatlan marad. Az emberi jogok mekkora méretű (vagy milyen fajtájú) tiprása tesz egy katonai beavatkozást jogossá? Az emberjogi szempontok mikor ütköznek egymással, vagy gazdasági / biztonsági szempontokkal? A Nyugat hogyan tud erkölcsi alapon megindokolni egy koszovai beavatkozást de nem egy csecsniait vagy afrikait?

Maria Todorova az Egyesült Államokban tanító bolgár professzor szerint a nyugati gondolkodók, újságírók és kormányhivatalnokok nem csupán nem értik a Balkánt, de valószínűleg soha nem is fogják. Könyvében a Balkánok elképzelésében leszögezi: a szó maga is pejoratív tartalmat kapott. Az elmúlt két évszázad alatt a törzsi, az elmaradott a primitív gondolkodás, a nacionalista szakadárság és krónikus politikai instabilitás szinonimájává vált. Még a "Balkán" elnevezés is téves, mivel eredetileg a Dunával párhuzamos bolgár hegységlánc környékére vonatkozik, amirôl a görögök évszázadokig szilárdan hitték hogy az Adriától a Fekete-tengerig terjed.

A név az 1912-1913-as balkáni háborúk idejére bevonult a köztudatba, noha továbbra is kérdéses maradt milyen területet fed valójeaban. Egyes térképészek Magyarországot, Törökország, Moldova és Ciprus egészét is hozzá csatolták. Ma még mindig kérdést képez összetétele, noha a közmegegyezés mindenképpen bele sorolja Albániát, Bulgáriát, Görögországot, Az egykori Jugoszlávia összes tagállamát, Románia egy részét és Nyugat Törökországot. A besorolás dühíti a szlovéneket és a horvátokat de minden más tag szégyen nélkül fogadja el.

Todorova szerint a Balkán negatív mellékzöngéje a nyugati hozzáállást is negatívan befolyásolja, noha az ôsi villongásokat és az idegenek iránti türelmetlenséget illetôen van benne valóság alapú vonások is. A leglégbôlkapottabb összeesküvési elméletek iránti fogékonyság, a hajlam mindenki más hibáztatására az emberen magán kívül, az irracionális keményfejű nemzeti dac fogalmának megértése a Balkán felfogásának kulcsát is jelenti. Végül azonban Ivo Andrics francia követjének és asszisztensének társalgása messzebb jut Todorova okfejtéseinél. Nem tagadják hogy az utak rosszak, sôt meg is magyarázzák, miért.

Nem csupán a Balkán, de a számtalan békefenntartó misszió megértése is komoly feladatot jelent. William Shawcross a Ments meg bennünket a gonosztól szerzôje elsô kézbôl szerzett leírásokat vet papírra Bosznia, Kambodzsa és Irak harctereirô. Sajnos, legalábbis Bosznia esetében, kevés újat mond, és könnyedén felmenti az ENSZ-t dicstelen szerepléséért a háború alatt. Egyszerűen leszögezi hogy az emberjogi katasztrófákba való beavatkozás szüksége és a nyugati hatalmak vérük és vagyonuk feláldozására való készsége érdekütközô.

A határozottság ilyen hiánya tetôzött az 1995-es dayotni békeszerzôdésben is, amely ugyan együtt tartotta az országot, de gyakorlatilag elhatárolta három részét etnikai uřsszetétel szerint. E politikai rémség valóra váltásának kevéssé irigyelhetô feladata a sebtében összeválogatott, tapasztalatlan békefenntartó erôkre hárult.

Az ICG nemzetközi megfigyelô szervezet szerint a sokmilliárd dolláros erôfeszítés alapjában inog. "Az ország hogy az ország három de facto etnikai teajegységre oszlott, három külön hadsereggel, rendôrséggel és kormánnyal. A háborús nűnösök java szabadon kósál, míg a hatalom a fejlôdést gáncsoló nacionalista vezetiřk kezében összpontosul. Az eredmény a háború alatti nemzeti tisztogatás békebeli folytatása - szögezi le a megfigyelô csoport. Véleményük szerint a gánocsoskodó politikusok úgy túljártak a nemzetözi hatóságok eszén hogy az Travnaik múlt századbeli lakói is megirigyelhetnék.

Akár csak a többi ICG jelentés, ez is szélsôségekbe fullad. A boszniai félsiker számos módon tolmácsolható. A békefolyamat számos kemény kérdésben hozott elôremozdulást, különösen a rendôrségi reformok és a manakültek visszatelepítése terén. Az európai stabilitiási szerzôdés pozitív hatása a mai napig segíti Bosznia békéjét, és egy önálló boszniai állam újbóli kialakítását. Az erôfeszítés azonban költséges, és számos támogatója kezdi türelmét veszteni. Az ICG jelentés záróakkordja: a törekvést a félsiker ellenére fokozni kell, felszámolván a nacionalista vezetôk hatalmát.

A NATO beavatkozás legkeményebb kritikusainak sorát az In These Times újság szerkesztôje, Diana Johnstone vezeti. Az univerzum urai? cikkében mély bizalmatlansággal szemléli a nyugat balkáni célkitűzéseit. Véleménye szerint Koszova az amerikai globális hegemónia NATO általi megszilárdításának iskolapéldája a New World Order érdekében. Az emberjogi probélmák csupán a NATO beavatkozás ürügyei az új európai gyarmatok kialakításában. Koszova emberjogi katasztrófáit vagy felfújták vagy szándékosan szították. A NATO készen állt egy emberjogi katasztrófa kirobbantására hogy elfoglalhassa Koszovát - írja Taliq Ali szerkesztô.

Johnstone szerint az USA ravasz mesterkedésével fel akarja cserélni a háborún kívül álló rendszert, a kivülállók háború által büntetô rendszerre. A kűvülállók kilétét az USA dönti el, a vállakozás mozgató rugója pedig az olaj. "Minden út a Kaszpi térségbe vezet, méghozzá Koszován keresztül." - jelenti ki Johnstone.

Egy olyan elmélettel egyáltalán vitába bocsájtkozni amely Milosevicset csupán a "tiszta Hitlerizmussal" egyenlô nyugati politika szociáldemokrata kivetettjeként állítja be meglehetôsen hiábavaló idôtöltésnek tűnik. Az ellenérveket már számos mérvadó helyen olvasni lehetett; ha a nemzetközi összeesküvés történetek valamelyik lelkes hívét nem gyôzték meg, ezután sem fogják. Csupán annyit mondhatunk hogy szomorú dolog amikor a történelem elemzôi képtelenek követni a történelmi fejlôdést hozzáállásukkal. Állításaik otrombasága így aláássa egy-másik helyes meglátásuk szavahihetôségét is.

Tim Judah kiváló Koszova és a bosszú könyve egy egészen más kategória. Judah aki egy évtizede tudósít a jugoszláv háborúkról a koszovai háború alapos helyszínrajzát hagyta ránk. A koszovai szerb és albán lakosság tárgyalásában dicséretre méltóan kiegyensúlyozott álláspontot képvisel. Végigkiséri a koszovói albánok végig sikertelen passzív ellenállási kisérletét, és a külföldi albán diaspora által pénzelt földalatti kormány történetét. A koszovai vezetôség történetének és stratégiájának legjobb tankönyve, mely a KLA megszületését bevezetô politikai és ideológiai csatározásokat is megörökíti.

A könyv egyik legfontosabb része a rambouilleti tárgyalások lépésenkénti megörökítése. Judah a helyszínen tartózkodott; saját megfigyeléseit magas pozíciójú személyek leírásával egészíti ki a Jugoszlávia bombázását okozó katasztrófapolitika részletezésére. Johnstonnal és másokkal ellentétben úgy tartja hogy Rambouilletet komoly siker reményében tartották, amely elérhetô lett volna ha a szerb delegáció ôszinte. Mivel az leszögezte hogy az albánok úgyse írják alá a szerzôdést és a NATO úgyse vetemedik az ország bombázására, egyszerŕën távol maradtak a tárgyalóasztaltól. A mindenki által néhány naposnak vélt bombázás 10 hétig folyt és tobb mint 10,000 életet követelt.

Judah elutasítja a fucsa vádat is hogy a szerb küldöttséget Rambouillletben egy ultimátum aláírása várta, mellyel Jugoszlávia elfoglalását hagyták volna jóvá. Az állítás alapja a rejtélyes B függelék, mely elôírja hogy a NATO csoportok "korlátozás nélküli" áthatolást élveznének Jugoszlávia területén. Judah szerint e függelék a tárgyalások kiindulási pontja volt csupán és módosítható lett volna. Valószínűleg az is volt, de a szerb küldöttség soha nem tágított szilárd elhatározásától hogy elutasítson minden idegen jelenlétet Koszován. A B függelék Rambouillletben valójában szóba se került.

Noha a nyugati beavatkozás Koszován nem valami hatalmas imperialista cselszövés része, puszta önzetlen humanitáriánus akciónak tekinteni egyaránt naiv. Az Egyesült Államoknak és Európának jelentôs gazdasági érdekei fűzôdnek egy stabil délkelet-európai régió létrejöttéhez. A térség véres háborúi költséges menekültek tízezreit teremtik, megszakítják a kereskedelmi utakat, megbénítják a gazdaságilag gyenge szomszédos államokat, és a folyamatban levô európai integráció kerékkötôi. Ahhoz is kevés kétség fér hogy a NATO alig várta hogy bemutathassa:a hideg háború utáni idôkben is szükség van rá.

Mindez mellett vitathatatlan hogy a Koszovai háborúhoz vezetô döntés meghatározó elemét az elmúlt évtized humanitáriánus katasztrófái képezik. Michael Ignatieff a Virtuális háború szerzôje a nyugati kormányok hozzáállását vizsgálja az emberjogi célú katonai beavatkozásokhoz. Noha Ignatieff a NATO légiakciók nyílt ellenzôje, leszögezi: a demokratikus államoknak magukévá kell tenniük a virtuális hadviselés új valóságát minden olyan helyzetben amikor eredménnyel kecsegtet emberjogi és egyéb kérdésekben. A NATO beavatkozás példa nélküli a történelemben abból a szempontból hogy a NATO egyetlen saját áldozat nélkül érte el célját. Felmerül a kérdés: ha egy hadviselés ennyire rizikómentes, mi tart majd meg egy társadalmat távol gyakori alkalmazásától? Ignatieff nehézményezi hogy a hadi döntések rendszere maga is virtuális gépezet lett. A nagyközönség véleményét kikérik ugyan, de csak csoport felmérés útján, a hivatalos demokratikus intézmények megkerülésével. Szenvedélyesen lándzsát tör az olyan nemzeti és nemzetközi intézmények felújítása mellett melyek megakadályozhatnak egy háborús döntést.

A nagyhatalmaknak azzal is tisztában kell lenniük hogy a emberi jogok nevében történô katonai beavatkozás puszta félrevezetés ha nem követi meggyôzô hivatásos békefenntartó misszió, mely talpra állítja a helyi demopkrácia önfenntartó intézményeit és politikai kultúráját. Míg a háborút sokmilliárd dollár értékű arzenállal vívják, a konfliktust megelôzô és krízisszolgálatok felszerelése messze elmarad a súlyos pénzhiány és a tessék-lássék, szinte szimbolikus utóötletszerű alkalmazás közepette. Az emberi jogok fô csatája a földön vívódik, nem 5000 m magasan a levegôben.

P. H.

Vissza a HUNSOR honlapjára !