Elhangzott a csantavéri emlékműavatáson (megjelent a Délvidéki ~ Szabad Hét Napban),,Vérrel szentelt földön rab népnek élni nem szabad, Atyám!''
(Kossuth Lajos imájából)
Tisztelt emlékező és ünneplő csantavériek, kedves vendégeink, barátaim!*
Volt idő, amikor nem volt jogunk és nem volt merszünk emlékezni meg ünnepelni.
Úristen, milyen sokáig nem a SAJÁT HIMNUSZUNKAT énekeltük, nem a SAJÁT NEMZETI
ÜNNEPEINKET ÉS HŐSEINKET ünnepeltük, s ami még fájdalmasabb, nem is igen akartuk
énekelni, ünnepelni. Micsoda szörnyű pusztítást végzett sorainkban és lelkünkben
az elnemzetietlenítés körmönfont politikája! Van tehát mit pótolnunk, van mit
helyrehoznunk, hogy ne kelljen tovább pironkodnunk dicső őseink előtt.
Ilyen megkésett pótlás és helyrehozás ez a csantavéri kettős emlékműavatás is
itt, a Nagytemetőben. Most sem a főtéren, ahol emlékműveinknek méltó helyük
volna, hanem itt a temetőkert ,,védelmében és biztonságában'', nehogy valakinek
szemet szúrjanak és ne adj' isten... De ne legyünk ünneprontók: jól van itt is,
jól van így is, csakhogy a millennium esztendejében, keresztény államiságunk
ezredik évfordulóján végre felemeltük a fejünket, csakhogy végre méltó emléket
merünk állítani negyvennyolcas szabadságharcosainknak, s hogy végre lekapartuk a
feledés és a meghunyászkodás mindent beborító moháját a két világháborúban
elesett csantavériek hányatott sorsú katonaszobráról, Matuska Ferenc és János
alkotásáról. Amelyet apáink a templom előtt szándékoztak felállítani, de ebben
megakadályozta őket a ránk szakadt ,,felszabadulás.'' A Katolikus Egylet
udvarában rejtőzködött, bujdosott egészen 1998-ig, amikor a megszállottan
búvárkodó dr. Vékony László segítőtársaival áttelepítette ide, a Nagytemetőbe.
A Csantavéren eltemetett tizennyolc negyvennyolcas szabadságharcos közül
mindössze egy a csantavéri, Vékony Mihály, a többiek szabadkaiak, kulaiak,
dunapatajiak, mélykútiak, halasiak, motsonokiak, marienfeldiek, lippaiak vagy
éppen ismeretlen születési helyűek, de mindannyian a szabadságunkért, a magyar
szabadságért adták életüket - legtöbben az 1849-ben Csantavéren állomásozó
tábori kórházban lehelték ki nemes lelküket -, ezért egyformán kijár nekik az
utódok megbecsülése. Általuk, az ő hősi helytállásuk által tudunk mi a trianoni
durva és idegen kezekkel közénk húzott határok fölött most egymáshoz átnyúlni, s
megteremteni az Illyés Gyula-i szellemi hazát a magasban, ha már minékünk,
délvidéki magyaroknak valóságos hazánk idelenn nem lehet.
Mit üzenhetnek nekünk, mostani csantavérieknek odaföntről a falunkban eltemetett
szabadságharcosok? Az egyik üzenetük mindenképpen az lehet, amit az őket harcba
szólító Kossuth Lajos üzen nekünk beszédei, írásai által: EGY NÉP ADDIG ÉL, AMÍG
ÉL BENNE A SZABADSÁG UTÁNI VÁGY. A szabad haza, az igazi hon utáni vágyakozás. A
másik üzenete pedig: A NEMZETNEK A LEGNAGYOBB MEGALÁZOTTSÁG ÉS JOGFOSZTOTTSÁG
IDEJÉN SEM SZABAD FELADNI A REMÉNYT.
Ehhez tartsuk hát magunkat! Bármily sötét is most felettünk az ég, nekünk is
naponta meg kell vívnunk a magunk szabadságharcát iskoláink, anyanyelvünk,
kultúránk, templomaink, újságjaink, emlékműveink védelmében, szülőföldünk,
szüleink és gyermekeink, unokáink védelmében, magyar többségű önkormányzataink,
megmaradásunk és itt maradásunk - majdani magyar autonómiánk kiteljesedése
érdekében. A mai kor európai parancsához igazodva fegyvertelenül, az igazság, az
érvek és a józan ész erejében bízva, ám legalább olyan elszántan, mint ahogy azt
őseink tették több mint másfél évszázaddal ezelőtt fegyveresen.
Ne feledjük el: ebben a harcban nem vagyunk egyedül. Mellettünk áll
anyaországunk, amelynek minisztériuma, a Nemzeti Kulturális Örökség
Minisztériuma anyagilag is hozzájárult ennek az emlékműnek a felállításához,
akárcsak a szabadkai önkormányzat, s mindenben támogat bennünket a Vajdasági
Magyar Szövetség is. Köszönet nekik érte.
Bennünket, csantavérieket a mostaninál sokkal nagyobb összefogásra buzdítanak
odaföntről, s most már innen, az emlékműből is kisugározva és erőt adva
szabadságharcosaink, a tizennyolcak. Mert összefogás és egymásba kapaszkodás
nélkül menthetetlenül szétszóródik, elfogy közösségünk, a délvidéki magyarság
egyik legnagyobb és legmagyarabb közössége.
A mai naptól tehát felszentelve itt áll a Nagytemető bejáratánál levő
emlékhelyen a szabadságharcosok és a két világháborúban elesett csantavéri
katonák emlékműve. ,,Védett helyen'', ,,biztonságban'', ahova mind többen
látogatunk ki szeretteinkhez, s ahova mind többen kerülünk végérvényesen.
Mindenki megállhat előttük egy pillanatra, eltöprenghet a sors és a történelem
furcsa fordulatai felett, elmondhat egy imát értük, vagy éppen magunkért, a
késői utódokért. Könyörögjünk, hogy érjenek végre véget nyolcvan esztendeje
egyfolytában tartó nehéz megpróbáltatásaink.
