Van-e ok derűlátásra a Kis-Jugószláviában?
Nem lehet sem éves, sem megbízható távlati mérleget készíteni a lehetőségekről, hiszen például az ország első embere sem tudja megmondani, hogy fönnmarad-e a harmadik Jugoszlávia avagy széthullik, miként azt a
letűnt rezsim emberei kajánul ismételgetik.
S habár az efféle mérleg kidolgozása csakugyan lehetetlen, afölött semmiképpen sem lehet szemet
hunyni, hogy Kostunica elnök csapata, alig három hónap leforgása alatt,
többet tett az országért -- elsősorban a külpolitikai kapcsolatok
fölújítása, megszilárdítása terén --, mint az előzőek egy évtized alatt.
Ennek illusztrálására elég annyi -- a külpolitikai sikereket lehetetlen
fölsorolni --, hogy Ante Markovic egykori miniszterelnök 11 évvel ezelőtti
washingtoni látogatása óta a hét közepén ejthette útba először egy jugoszláv
hivatalos személy (Goran Svilanovic külügyminiszter) Amerika fővárosát.
Kis-Jugoszlávia -- az új politikai erőknek köszönhetően -- úgy
léphetett be a harmadik évezredbe, hogy szélesre nyíltak előtte a
legbefolyásosabb fővárosok kapui, s ami úgyszintén nagyon fontos: az
ígéretekkel egyidejűleg pénz is érkezett a teljesen elszegényedett országba.
A Nyugat ódákat zengett az új politika új embereiről -- a lelkesedés még
tart, de a zaj lassan elcsitul --, s olyan lehetőségeket csillantott föl,
amelyeket kár lenne elszalasztani. Egy "rendes" országban természetesen két
kézzel ragadnák meg a kínálkozó alkalmat, azt a gesztust, amellyel a világ
viszonyul a balkáni térséghez, Kis-Jugoszlávia azonban sok tekintetben nem
"rendes" ország, emiatt abban sem lehetünk biztosak, hogy learatja az
októberi fordulat termését.
A világ, de elsősorban Európa értetlenül néz a
Kis-Jugoszláviában -- a média fokozódó szerepvállalásával -- kibontakozó
fejleményekre. Azt megértette, hogy Slobodan Milosevic uralkodása idején
Montenegró igyekezett elkülönülni Belgrádtól, Milosevic azonba többé nincs a
politikai porondon, eltűnt tehát a legnyomósobb podgoricai érv, amely a déli
köztársaságot a kiválás mérlegelésének lehetőségére késztette. Az új
helyzetben Európa azt várta el, hogy Podgorica könnyen szót ért a belgrádi
vezetéssel, s a kölcsönös érdekek méltánylása alapján megmenthető a közös
állam.
A dolgok állásából azonban arra lehet következtetni, hogy a
délszláv térségben a 2001. esztendő legidőszerűbb kérdése az lesz, hogy
vajon külföldre utaznak-e Szerbia polgárai, ha mondjuk, a montenegrói
tengerparton akarnak nyaralni? A dilemma súlyos, hasonló izgalomban tartja
az embereket, mint egykoron a titói Jugoszlávia széthullása, azzal a
megnyugtató különbséggel, hogy az új belgrádi vezetőség aligha fogja
elrendelni a mostani föderáció határainak tűzzel-vassal való védelmét.
Háború helyett a tárgyalásokat részesíti előnyben, ami persze nem jelenti
azt, hogy egykönnyen lemond a közös államról, de azt sem, hogy a "létező
Jugoszlávia" megvédése érdekében nem veti be a propaganda piszkos eszközeit.
Ha ennyiben marad a dolog, talán elégedett lehet Európa és részint a terv,
valamint a montenegrói közvélemény is. Úgy tűnik azonban, hogy ennél
(mármint a két köztársaság médiájában tálalt homlokegyenest ellenkező
propagandánál) nagyobb a tét. Párizsban -- igaz, nem hivatalos körök -- arra
hívták föl a figyelmet, hogy Slobodan Milosevic letűnésével veszélybe
sodródott Amerika balkáni politikája, voltaképpen annak az a része, amely
Montenegróra és Kosovóra vonatkozik. A francia fővárosban tudni vélik -- és
lehet, hogy igazuk van, hiszen 1999 elején Párizsban és környékén folytak a
Kosovóról szóló alkudozások --, hogy az amerikaiak függetlenséget ígértek
Kosovónak. Ez persze nem a hivatalos washingtoni politika fogadalma, hanem
igen befolyásos köröké. S most, a szerbiai változások után, voltaképpen ezek
az amerikai körök gyakorolnak nyomást Podgoricára, hogy szorgalmazza
Montenegró államiságának visszaállítását, ami közvetlenül befolyásolja majd
Kosovo státusát is. Nem tudni, hogy hitelt érdemlőek-e a párizsi
értesülések, de aligha lehetnek alaptalanok, márcsak azon egyszerű oknál
fogva, hogy Franciaországnak igen nagy tapasztalata van pl. a
közép-kelet-európai határok megrajzolásában, olyan jogállamok
fölbomlasztásában, amelyek az itt-ott elvitatható szerepvállalásuk ellenére
is maradandót alkottak az élet sok területén, többet tettek a társadalmi
haladásért, mint a mesterségesen létrehozott (utód)államok.
Szóval nem lehet eleve elvetni az amerikai nyomásgyakorlásra
vonatkozó föltételezést, de azt a tényt sem, hogy Montenegró igen keserű
tapasztalatokat szerzett a délszláv együttélés folyamán. Már a kezdet
kezdetén az a kiábrándulás érte, hogy Belgrád nem az akkori podgoricia
hatalmiakkal folytatott tárgyalásokat az egyesülésről, hanem a szerb főváros
politikai körei által létrehozott és finanszírozott politikai párttal. S
most hasonló dolog történik: a Milosevicet, majd a változások után a
Kostunica táborát támogató Momir Bulatovic-féle párt áll szemben a hivatalos
Podgoricával a föderáció átrendezésének kérdésében. Bulatovic pártjának
érvei nagyjából meggyőzőek, néhány azonban józan ésszel föl nem fogható. És
sajnos, ezeket a visszataszító érveket nemcsak a Bulatovic-féle párt
propagandája harsogja, hanem azok a szerbiai médiumok is, amelyek Milosevic
idejében ellenzékinek számítottak, sőt egyes külföldi körökben is táptalajra
talált a polgári értékrend tagadása. A szerfölött furcsa hozzáállást a
francia rádió is világgá kürtölte (s ezt valamivel enyhébb formában az egyik
legnépszerűbb szerb kommentátor is megismételte) olyan csomagolásban, hogy
nagy baj lesz abból, lángba borul a Balkán, ha a Montenegróban esedékes
referendum kimenetelét az ottani albán és horvát kisebbség szavazatai döntik
el. Érthető: a pravoszlávokat érintő kérdésben nem dönthetnek a muzulmán
albánok és a katolikus horvátok. Ez a megközelítés azonban elkendőzi a
lényeget: az 1918 után megszűnt Crna Gora-i pravoszláv egyház
tevékenységének fölújításával a montenegrói pravoszlávok két táborra
szakadtak. A szerb pravoszláv egyház érvei a közös államot támogatják, a
Crna Gora-i pravoszláv egyház pedig a nemzetközileg elismert független Crna
Gorát, illetve a két állam, Szerbia és Montenegró szövetségét, amelyben csak
két-három funkció lenne közös.
A külföld szemében a létrehozandó szerb--montenegrói
államszövetség legsarkalatosabb kérdése nem az, hogy miként reagál majd
Belgrád a montenegrói referendum eredményére, hanem az, hogy Montenegró
képes-e az önálló gazdasági életre. Amerika és több nyugat-európai ország
eddig jelentős összegekkel támogatta a montenegrói reformpolitikát, az
átutalt segélyek azonban elsősorban humanitárius jellegűek voltak, és
részint azt a célt szolgálták, hogy Podgorica megkezdje az infrastruktúra
fölújítását. Az ipar szerkezetének átalakítására, a gazdasági tevékenység
föllendítésére nem jutott pénz.
Ha figyelembe vesszük, hogy a montenegrói lépésnek milyen
következményei lehetnek a Balkán többi államára nézve, akkor elmondhatjuk,
hogy a délszlávok, de a nemzetközi közösség is hasonló veszéllyel néz
szembe, mint az elmúlt évtized bármelyik évében.
HORVÁTH András
(Magyar Szó, Újvidék)
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
A témával kapcsolatos oldalak:
• Délvidéki Fejlemények
• Balla Vajdasági Tudósításai
• Délvidéki Infótár
• Délvidéki Források
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
