-Ó, apám, Allah egy kishúgot adott nekem!
Hanem imám Ali (béke vele) arcát bánat felhőzte el, s Husszein (béke vele) hiába faggata ennek okáról, ő csak azt felelte, hogy nemsokára meg fogja érteni.
Nem akarték a szülők maguk elnevezni a gyermeket, hanem a Prófétára (Allah áldása és békéje rajta és a családján) bízták a névadást, akihez, mikor odavitték neki umokáját, Gábriel arkangyal lépett oda és arcán ugyanaz a bánat tükröződőtt, mint az imámén (béke vele). Mikor megkérdezték, miért nem örül, ő elmondta, hogy ennek a lánynak sok bánattal és fájdalommal kell szembenéznie, elveszíti majd családjának tagjait és a gyász és a nehézségek meggörbítik hátát és idő előtt megfehérítik haját. Erre bizony szomorú lett az ahlulbayt! /megj.:ahlulbayt: a Próféta háza népe, családja/
Egy éjszakán, mikor 5 éves volt, Zeinban rettenets álmot látott: álmában a vársoban szörnyű vihar pusztított, ami felkapta és elrepítette őt, mígnem egy nagy fánál kötött ki, amelyet azonban kicsavart a szél. Ekkor megkapaszkodott két ágban, de ezeket is elrepítette a vihar és ezután két kisebb ágacskánál próbált menedékre lelni, ám hiába, mert a vihar túl erős volt és elsodorta őt messzire! Mikor elmondta az álmot nagyapjának, Allah prófétája (Allah áldása és békéje rajta és a családján) így felet neki:
-Ó, lányom, az a fa én voltam, s álmod jelzi, hogy nemsokára itthagyom ezt a földi ilágot! A két ág szüleid voltak, aki meg fognak halni, az ágacskák a fívéreid, akik szintén előbb mennek el, mint te!
A kis Zeinab Medinában nőtt fel, olyan családban, amelynek tagjai mentesek voltak a bűntől és a rossztól: nagyapjától, szüleitől és két testvérétől csak a jót látta és a tudást kapta. Azonban nemsokára valóban megjhalt Mohamed (Allah áldása és békéje rajta és a családján) , nem sokkal utána pedig követte őt a sírba szeretett lánya, Fatimat Zahra (béke vele). Zeinban első találkozása volt ez a halállal és sokat siratta elvesztett szeretteit. Azonban bátyja, Husszein (béke vele) mellette volt és vígasztalta; mindig is szoros kapcsolatuk ekkor vált még szorosabbá: Zeinab felnézett a fiatal imámra, aki pedig tanította és óvta őt. Ugyancsak nagyszerú férjet kapott Allahtól, Abdullah ibn Dzsa'far At-Tayyart, aki művelt, jó megjelenésű és kellemes modrú fiatalember volt. Allah szerelemmel és gyermekekkel áldotta meg őket: négy fiuk született és egy kislányok, Umm Kulthum. Azonban Zeinab amellett, hogy anya volt és feleség, nem zárkózott be, hanem a medinai nőket tanította az Iszlámra, összejöveteleket tartott és vallásos tudományokra oktatta őket.
Mikor apját, imám Alit (béke vele) kalifának nevezték ki, Kúfába tette át székhelyét, Zeinab és családja pedig követte őt ide. Itt érte az imámot a halálos késszúrás ima közben, amit a gaz Ibn Muldzsam ejtett rajta! Imám Husszein, Zeinab másik bátjya így kiáltott fel apjuk halálakor:
-Bizony, a világ egyik legjobb embere halt meg! Életét Allah prófétájának szentelte, részt vett annak minden dolgában és halála után nem maradt más vagyna, mint 700 dirhem, amit a cselédség közt osztatott szét!
Ezután visszatértek Medinába, de az ekkor hatalomra került, kegyetlen Omajja családtól itt sem volt nyugtuk; a féktelen Omajják, akik palotáikban inkább hódoltak a világi örömöknek, mintsem a vallás dolgainak, elnyomták az alattvalókat, őket pedig szívesebben látták volna holtan, mikor látták, hogy az egyszerű nép mellettük áll. Így mérgeztették meg Zeinab fívérét, imám Hasszánt, méghozzá a saját felesége által, akinek megígérték, hocs scerébe egy vagyonos Omajja férfi asszonya lehet, aki fényűző életet ad majd neki! És az Omajják tovább sanyargatták az embereket, despotizmusuk az elviselhetetlenségig fokozódott. Ekkor Zeinab másik fívére, az ekkor már imámmá lett Husszein (béke vele) elhatározta, hogy szembeszáll a zsarnoksággal. Mikor Zeinab megtudta, hogy testvére Kúfába indul szövetségeseket gyűjteni, kérte férjét, engedje, hogy vele menjen:
-Nem azért hagyott itt engem az édesanyám, hogy cserbenhagyjam a bátyjám, s tétlenül nézzem, hogyan száll szembe egymaga az ellenséggel! Ötvenöt évig én és ő sosem váltnk el, s most akkor hagyjam őt el, mikor oly nagy szüksége van a támogatásra? Mit mondok majd akkor édesanyámnak, mikor halálom után megkérdez engem?
Férje ekkor elengedte Zeinabot, noha maga nem mehetett, mert súlyos beteg volt; vele küldte azonban két fiukat. Velük volt továbba Abbász, Zeinab és az imám (béke vele) féltestvére, "az oroszlán", Husszeim (béke vele) elkötelezett híve, továbbá imám Husszein két lánya, Szákina és kicsi Fatima, illetve fiai, Abdullah, imám Ali Zeyn al- Ábidín (béke vele), és kicsi Ali.
Azonban Kerbala mezején meggyilkolták imám Husszeint (béke vele) és mindegyik követőjét, nem kímélve kisfiát sem. Zeinab kétségbeesetten kiáltott fel:
-Ó, muszlimok, hát egyiktek sincs a Próféta szeretett unokája mellett?
Azonban nem érkezett felelet.
A foglyokat Kúfába, az ottani helytartóhoz hurcolták, abba a városba, amely már nem volt simeretlen Zeinab előtt. Itt voltak, akik kigúnyolták a foglyokat, ám nekik Zeinab így kiáltott:
-Az ő vére /Husszeiné/ a ti lelketeken szárad és olyan folt ez, amit sosem moshattok már le magatokról! Ő volt a ti igazi barátotok, a segítségetek és a támogatótok, a Próféta kedves unokája és a szunna ismerője! /megj.: a szunna a prófétai cselekedetek összessége, a vallás legfontosabb eleme a Korán után/.
Hasonló bátorsággal viselkedett akkor is, mikor a helytartó elé hurcolták:
-Allah akaratából haltak mártírhalált ezek az emberek és bizony milyen hősies halálal haltak! Azonban nemsokára eléd állnak Allah színe előtt és igazságot fognak Tőle kérni ellened ! Hát féljed azt a napot!
Mikor a helytartó megtudta, hogy imám Husszein egyik fia még él, meg akarta öletni, ám Zeinab a testével védte a következő imámot, Zein el-Ábidínt (béke vele)
- Ha meg akarod ölni, -kiáltotta- hát ölj meg engem is vele együtt!
Így mentette meg unokaöccse életét.
Ezután letépték a fátylát és Damaszkuszba hurcolták, ahol az uralkodó, az Omajja család-béli Yazíd székelt. Yazíd magához hívatta Zeinabot és behozatta imám Husszein (béke vele) fejét egy aranytálcán, s így kiáltott:
-Most hát íme, megbosszultam rokonaim halálát Badrnál!
/megj.:Badr egy csata helyszíne volt ahol a muszlimok, Mohamed vezetésével megverték a pogányokat, akik ellenük törtek; Yazíd rokonai természetesen a pogányok közt voltak; kiáltása azt is jelenti, hogy nem bocsátotta meg a muszlimoknak véreskezű nagyapja és rokonai halálát és gyűlöli őket, noha színleg maga is felvette a vallást/
Zeinabn bátran az arcába nézett. noha szeme könnyes volt, mikor fívére fejére tekintett:
Ó, Yazíd, te felszabadított rabszolgák fattya, z hát a te igazságod, feleségeid és ágyasaid fátyol mögött tartot, ám a Próféta unokájáról letéped a fátylat! Azt hiszed tán, elértél valamit? Talán ezen a világon megszilárdtottad uralmad, hanem várj egy kicsit még: -s egy Korán verset idézett- Nem szabad a hitetleneknek úg vélekedni, hogy a haladék, amit adunk nékik, jó az ő lelküknek. Csupán azért adunk nékik haladékot, hogy bűneikben növekedjenek! Azzal, hogy megölted Husszeint, helyed lett a Pokolban atyáid mellett, akik Badrnál ölettek meg! Megtetted, amit meg akartál, hanem bűneid súlya maga alá temet majd! Az elnyomott igazságot kap és az ellenség megbűnhődik!
Vissza Következő oldal