Ha összecsapnak a hullámok
írta Horváth András
Ugyanúgy távozott, ahogyan uralkodott: nagy fölhajtással és erőszak alkalmazásával. Az októberi "demokratikus" fordulatot is csak nagy fölfordulás árán lehetett véghezvinni, s egy héttel ezelőtti letartóztatása alkalmával is a rendőrséget, különleges egységeket kellett bevetni. Hogy végül is -- miután sokan már-már a legsötétebb forgatókönyvet is lehetségesnek tartották -- a nemzet többsége által egykoron imádott vezér közölje az új hatalmiakkal -- megadja magát. A Balkánon ezzel lezárult a huszadik század.
Az utóbbi megállapítás azonban egy kissé elhamarkodottnak tűnik, mert az évtizedes délszláv válság főhőse gondoskodott arról, hogy Kis-Jugoszlávia, illetve a balkáni térség lakossága inkább a múltba tekintsen vissza, mintsem a jövő lehetőségeit taglalja. A börtönben ülő Slobodan Milosevic ugyanis a belgrádi vizsgálóbírónak írt föllebbezésében elismerte, hogy Szerbia (Kis-Jugoszlávia) finanszírozta, fölfegyverezte a horvátországi és a boszniai szerbeket. Az egykori elnök megcáfolta a váltig hangoztatott állítást, miszerint Szerbia nem vett részt a délszláv háborúkban, közvetve elismerte, hogy Horvátországban és Boszniában nem polgárháború, nemzeti és felekezeti háború dúlt, hanem hódító háború, s ennek Belgrád volt a fő kezdeményezője és irányítója. Milosevic voltaképpen beismerte, hogy a délszláv háborúk nemzetközi jelleget öltöttek, s ez a tény (amiről egyébként mindenkinek tudomása volt) a továbbiakban jelentősen befolyásolhatja Szerbia sorsát, polgárainak életét. De nemcsak a Milosevic föllebbezésében olvasható "titkos segélynyújtás" világít rá az 1991 és 1995 között folyt háború jellegére, hanem az a hangfölvétel is, amelyet közvetlenül az egykori elnök őrizetbe vétele után a Belgrádi Tévé harmadik csatornája sugárzott. A Borisav Jovic (egykori államelnök) és Ratko Mladic boszniai tábornok telefonbeszélgetését rögzítő hangszalag arról szól, hogy mit szándékozik tenni a boszniai szerbek katonasága a bosnyák fővárossal. S Mladic ebben a kérdésben "Jovic elvtárs" tanácsát, nyilván beleegyezését kérte. Az esküdözés tehát, hogy Belgrád távol tartotta magát a horvátországi és a boszniai harcoktól, közönséges színjáték volt, ami azonban elképesztően véres következményekkel járt. Nemcsak a Boszniában és a Horvátországban élőkre nézve, hanem Kis-Jugoszlávia polgáraira nézve is. Gondoljunk csak az erőszakos mozgósításokra, arra, hogy az elhurcolt szerencsétlenek "önkéntesként" váltak ágyutöltelékké.
Rendkívül érdekfeszítő, hogy a horvátországi szerb pártvezetők cáfolják Milosevicnek a pénz- és egyéb segélyre vonatkozó állítását. Vojislav Stanimirovicnak, a kelet-szlavóniai, nyugat-szerémségi és baranyai szerb bábállam utolsó vezetőjének nincs tudomása arról, hogy Belgrád pénzt folyósított volna az 1995 augusztusában összeomlott Krajinai Szerb Köztársaságnak. Rade Leskovac, a Seselj-féle Radikális Párt horvátországi szervezetének a megalapítója pedig egyenesen cinikusnak tartja Milosevic állítását. Elmondása szerint az egykori elnök emberei kifosztották a szlavóniai térséget: learatták és elszállították a búzát, kivágták az erdőket, elszállították a nyersolajat, kirabolták a vállalatokat. Mindent Szerbiába szállítottak. Zágrábi szerb politikusok úgy tudják, hogy Belgrádnak nem kellett finanszíroznia a horvátországi szerbeket, mert azok a fegyverzetet a területvédelmiektől és az akkori JNH-tól "örökölték". Sarkallatos a kérdés, mert föltételezhető, hogy Milosevic (ezúttal) igazat beszél, de az is kétségtelennek tűnik, amit a horvátországi szerb pártvezetők állítanak. S ha így van, akkor jogos a kérdés, hogy ki tette zsebre a szerbiai adófizetők pénzét?
Az egykori elnök vallomásából nemcsak a kincstár (és a polgárok) módszeres fosztogatására lehet következtetni, hanem arra is, hogy a Zágráb és Szarajevó által kezdeményezett hágai per sem alaptalan. Szarajevó 1993-ban népirtás vádjával tett följelentést Belgrád ellen az államok közötti ügyekben illetékes (tehát nem a háborús bűnösök fölött ítélkező), 1945-ben létesült hágai nemzetközi bíróságon. Belgrád mindig nehezményezte Szarajevó eljárását, s a Dayton utáni időkben a szerb politikusok révén arra igyekezett rávenni a boszniai kollektív elnökséget és a központi kormányt, hogy vonják vissza a vádiratot. Törekvése azonban nem járt sikerrel, s Hágában elindult az eljárás. A per sokáig a legfőbb akadálya volt Bosznia és Kis-Jugoszlávia viszonyai rendezésének, mert Belgrád ahhoz a föltételhez kötötte a diplomáciai kapcsolatok létesítését, hogy Szarajevó álljon el a vádtól. A Milosevic-rezsim azzal is megpróbálkozott, hogy bebizonyítsa: a szarajevói vádirat csak a bosnyák fél akaratát tükrözi, és nem a három államalkotó népét, s mindezt azzal nyomatékosította, hogy a följelentés Dayton előtt született meg. A bíróság azonban -- a Boszniában történt népirtás tudatában -- elvetette a belgrádi kifogást... Szarajevó példáján okulva Zágráb is népirtás elkövetésével vádolta meg Kis-Jugoszláviát a szóban forgó hágai bíróságon. Az eljárás folyamatban van -- Milosevic beismerésével nagyban megkönnyítette a bírók munkáját --, s ha a bíróság elmarasztalja Kis-Jugoszláviát, automatikusan fölmerül a háborús kártérítés követelésének a kérdése is.
A daytoni békeszerződés utáni hónapokban szarajevói kormánykörök közölték, hogy a boszniai háborúban több mint 200 000 ember vesztette életét, a sebesültek száma több 10 000, az elmenekülteké és a kitelepítetteké pedig 2 millió. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága viszont 1,4 millió menekültet tartott számon azzal, hogy egymillióra becsülte a külföldön letelepedettek számát. Boszniában a lerombolt gyárakon, kórházakon, iskolákon, közműveken stb. kívül a lakóépületeknek több mint a 30 százaléka semmisült meg. A szarajevói kormány 1996 elején úgy értékelte, hogy a Boszniát ért háborús kár eléri a 150 milliárd dollárt, ami nyilván túlzás, mert a meg nem erősített források szerint Szarajevó 40--50 milliárd dolláros kártérítést követel Kis-Jugoszláviától... A horvátországi háború áldozatainak száma -- a néhai Tudjman 1996 januári közlése szerint -- 13 000, a sebesülteké pedig 34 000. A boszniai horvátok vesztesége pedig 9000 ember. A horvátországi háborús kár 34 milliárd márka... Ha a fölsorolt adatok nem is pontosak, nagyjából rávilágítanak a délszláv háború szörnyűségeire azzal a megjegyzéssel, hogy Belgrád sohasem közölt adatokat a "nem létező" háborúról. S ha a nemzetközi bíróság helyt ad a háborús kártérítésre vonatkozó kereseteknek -- Zágráb még nem adta át követelését --, Szerbia (Kis-Jugoszlávia?) első ízben kerül abba a helyzetbe, hogy szégyenpadra ültetik, hogy fizetnie kell. Eddig mindig csak kapott: területeket, pénzt, gyáripari és egyéb fölszereléseket és leginkább azt, amire szüksége volt. Mindig a győztesek oldalán állt, s le is aratta -- nemzeti méltóságával összhangban -- a győztesnek kijáró babért.
Most egészen más a helyzet. Szerbia mindegyik háborút elvesztette. Nemzetközi megítélésének javulását az októberben hatalomra jutott új garnitúrának köszönheti: a nyitásnak és annak, hogy az újak nem az erőszakot részesítik előnyben, hanem a diplomáciát.
De mire számíthat Szerbia (ha nem hullik szét: Kis-Jugoszlávia), ha csakugyan háborús kártérítést kell fizetnie? A NATO-bombázások okozta kár mintegy 4 milliárd dollár, az ország külföldi adóssága meghaladja a 12 milliárd dollárt, miközben a Milosevic-érában a felére csökkent a termelés, az egy főre eső nemzeti jövedelem tízszer kisebb, mint az úgynevezett tranzíciós országokban stb.
És ebben a kilátástalannak tűnő helyzetben az új vezetés is kockáztat. Vojislav Kostunica kerek perec kijelenti, hogy Milosevic kiadatása Hágának "nem téma", de Djindjic is azt hangoztatja, hogy az egykori elnök fölött Belgrádban fognak ítélkezni. A nemzetközi közösség bizarrnak tartja, hogy Milosevicet hivatali visszaélés vádjával tartóztatták le. Hága az azonnali kiadatást követeli, a világ fővárosai -- némi hangsúlybeli eltéréssel -- úgy vélekednek, hogy Milosevicnek néhány hónapon belül meg kell jelennie a holland fővárosban. Ellenkező esetben Washington például nem támogatja a nyári hónapokra tervezett donorértekezlet összehívását, amelyen egymilliárd dolláros segélyt ítélnének oda Kis-Jugoszláviának...
A huszadik század lezárult ugyan, de nem a Balkánon. Tengernyi gondjával, az országok és népek közötti kibékíthetetlen ellentétével, történelmileg túlhaladott eszméivel, ködös mítoszaival, túlértékelt méltóságával a Balkán a két évszázaddal ezelőtti poros, sáros országutak bűvöletében vergődik. És kisstílű politikusainak a túsza.
írta HORVÁTH András
forrás: Magyar Szó
