Kié a miénk Délvidéken?
írta Claire
A politikai élet "fenegyerekének" véleménye
tisztségekről, autonómiáról, elorozott tulajdonról
1991 november 5-én Zenta város polgárai fellázadtak.
Tiltakoztak az akkor még csak kezdődő háború ellen, s
egyértelműen kimondták: a nemzetek közötti viszonyok
rendezésének nem a fegyver az eszköze. Az egybegyűlt
asszonyok, anyák, feleségek, tartalékosok hiába
várták, hogy politikusok is támogassák
megmozdulásukat. Egyetlen ember volt, aki elment
közéjük és kiállt mellettük, aki szembe mert szállni a
hivatalos állásponttal. Nenad Csanak, a Vajdasági
Szociáldemokrata Liga elnöke vállalta a kockázatot,
hogy a "zendülőkkel" együtt hirdesse: Vajdaság
polgárait, függetlenül attól, hogy mely nyelvet
beszélik, nem szabad ágyútölteléknek használni,
Vajdaság lakosainak gyermekek táplálása helyett nem
szabad katonaságnak szánt fejadagokat készítenie és a
vajdasági kőolajjal nem tankokat, hanem traktorokat
kell feltölteni...
Erre a napra emlékezett Zenta tíz évvel később, 2001
november 5-én, immár az önkormányzat szervezésében,
díszbeszédekkel, emléktábla-avatással, a szerbiai
kormányalelnök, a vajdasági kormányalelnök és a
vajdasági képviselőház elnökének jelenlétében,
siserehadnyi újságíró, fotós, tévéstáb felvonulása
mellett. A város egykor zendülő polgárai és néhány
újságíró mellett csak a már említett Nenad Csanak volt
a mostani szónokok közül akkor, tíz évvel ezelőtt is a
városháza előtti téren. Immár tartományi parlamenti
elnöki minőségében. Alkalom volt ez arra is, hogy
Kasza József kormányalelnökkel, a Vajdasági Magyar
Szövetség elnökével egyetemben sajtótájékoztatót
tartson, ahol a megemlékező szavakon túl elsősorban a
jelenlegi gondokról, a vajdasági autonómia helyzetéről
volt szó.
A képviselőházi elnöki tisztségről
- A vajdasági képviselőházban kezdeményeztték
leváltásomat, mert október 9-én este a televíziós
kamerák előtt szitkozódások közepette összetörtem az
Újvidéki Televízió székházán lévő, Szerbiai
Rádió-Televízió feliratot viselő cégtáblát. A
leváltásom kezdeményezése nem ejtett különösebben
kétségbe. A politikában járatos emberek sem tudnák
felsorolni legalább három olyan ember nevét, aki
előttem Vajdaság Képviselőháza elnöki tisztségét
betöltötte. Ez nem valami komoly funkció. Valami
másról volt itt szó. Nem a tisztség legitimálja az
embert, hanem az ember a tisztséget. Az, hogy
sikertelen volt a leváltásomra tett kísérlet, nem
azért jelentős, mert képviselőházi elnök maradtam,
hanem azért, mert a vajdasági pártoknak sikerült
lehetőséget kapni arra, hogy szembeszegüljenek Belgrád
diktátumával. Hogy én mikor vonulok vissza a
parlamenti elnöki tisztségből, az nem a belgrádiak
kénye-kedvétől függ, s nem is függhet attól, mert ez
azt jelentené, hogy a vajdaságiak megint megengedik,
hogy Belgrád mondja meg nekik: mit tegyenek és hogyan
tegyék azt.
Az önkormányzatokban, a köztársasági és az úgynevezett
szövetségi parlamentben többségi választási rendszer
van érvényben, s ez azt jelenti, hogy ha valamely párt
kizár soraiból valakit, akkor az egyén elveszíti
képviselői mandátumát, s az üresen maradt helyet a
párt határozata alapján tölti be más. Vajdaság
Képviselőházában nem ez a helyzet. Itt a polgárok
egyénekre szavaztak és a párt nem távolíthat el
egyéneket a parlamentből. Ez lehetővé teszi, hogy
minden képviselő úgy szavazzon, ahogyan azt a
lelkiismerete diktálja. Ezért történhetett meg, hogy
annak ellenére, hogy Zoran Gyingyics és Vojiszlav
Kostunica megegyeztek abban, hogy leváltanak, erre
mégsem került sor. S miután nem sikerült a leváltásom,
hirtelen mindenki azt kezdte bizonygatni, hogy senki
nem is akarta a fejemet. Nem engedhetem meg, hogy
egyesek tisztségekkel kereskedjenek abban a
pillanatban, amikor a vajdasági vagyon kiárusítása
folyik, amikor elárulják a választási ígéreteket és
amikor azt várják tőlem, hogy mindezt ne is vegyem
észre. Emiatt vettem elő ismét a palesztín kendőmet
is, melyet tavaly óta nem hordtam, s melyet annyi éven
át hordtam korábban. Ez a kendő annak a szimbóluma,
hogy mi, vajdaságiak nem rendelkezünk saját
földünkkel. Erre emlékeztetek és ez ellen tiltakozok.
Mást nem mondhatok, mert megígértem Kasza József
úrnak, hogy nem fogok szitkozódni és csúnya szavakat
használni.
A kormányközi tárgyalásokról
Szerbia kormányának miniszterei több fordulós
tárgyalásokat folytatnak a Tartományi Végrehajtó
Tanács (a vajdasági kormány) képviselőivel Vajdaság
autonómiájának visszaszármaztatásáról, illetve arról,
hogy jelen pillanatban egy-egy adott szférán belül
mely köztársasági jogkörök ruházhatók a tartományra
törvény- és alkotmánymódosítás nélkül is. Nenad Csanak
ezekről a tárgyalásokról a következőképpen vélekedik:
- Személyes véleményem, hogy ez az egész eegy nagy
bohózattá fajult. Elkészítettük Vajdaság autonómiája
visszaszármaztatásának platformját. Ez a platform azt
rögzíti, hogy mi mindent kell megtennie Szerbiának
ahhoz, hogy ne sértse meg folyamatosan saját
alkotmányát. S mi most itt könyörgünk a szerbiai
kormánynak, hogy ne sértse meg (egyébként
alkotmányellenesen elfogadtatott) megszálló jellegű, a
milosevicsi időkből származó alkotmányát. Erre a
kormányelnök azt vágja a fejünkhöz, hogy szeparatisták
vagyunk.
A lényeg abban van, hogy Szerbia semmiképpen sem
szeretne lemondani a központosított
hatalomgyakorlásról. Belgrád számára csak a főváros és
a vidék fogalma létezik. A hatalom Belgrádban van, a
vidék pedig arra jó, hogy szolgáljon Belgrádnak. A
kormányközi kapcsolatokról szóló mesék kapcsán egy
aprócska kis észrevételem lenne csak: a szerbiai
miniszterelnök Zoran Gyingyics úr, a filozófia
doktora, a Demokrata Párt elnöke. A vajdasági
Végrehajtó Tanács élén Gyorgye Gyukics áll, aki
ugyancsak a DP tagja. S ha ők, akik ugyanannak a
pártnak a tagjai, a két kormány képviseletében nem
tudnak egyetértésre jutni, akkor ez azt jelenti, hogy
a nézeteltérésük nem pártjellegű, hanem az érdekeik
nem azonosak. Azaz: a vajdasági és a belgrádi érdekek
nem azonosak.
Az egész tárgyalgatás igazából csak arra jó, hogy
szórakoztassa a népet, amíg Belgrád kiárúsítja a
vajdasági vagyont. Az ókori Rómában a szabad polgár és
a rabszolga között az volt a különbség, hogy a
rabszolgának nem lehetett vagyona, a polgárnak
lehetett. A hitleri Németországban az alacsonyabbrendű
és a magasabbrendű faj között az volt a különbség,
hogy a zsidóknak nem lehetett vagyona, az árjáknak
lehetett. A milosevicsi-kostunicai Szerbiában
Vajdaságnak nem lehet vagyona, Szerbiának lehet. A
következtetéseket mindenki vonja le magának.
Ki akar békét és ki összetűzéseket?
- Annak idején számos háborúellenes megmozzdulásban
vettem részt (Kasza úrral egyetemben), elleneztük a
kosovói háborút, figyelmeztettünk a NATO-bombázások
veszélyére. S most azokat, akik annak idején ökröt
sütögettek Paléban a háborús bűnösökkel, azokat, akik
a boszniai Szerb Köztársaság Szerb Demokrata Pártját
saját stratégiai bázisukként használták, s akik, amit
beiktatták őket az úgynevezett JSZK elnöki székébe,
azonnal Trebinjébe látogattak ahelyett, hogy
Szarajevóba utaztak volna, azokat nevezzük a békés
megoldás híveinek, akik el akarják kerülni a
konfliktusokat, bennünket pedig a háború híveinek,
akik Vajdaságot belerángatjuk az összetűzésekbe? Nem
különös ez? Én vagyok a harcias, mert a magamét
követelem, ők pedig a békeszeretők, mert nem adják,
ami az enyém? Én ezt nem értem. Illetve dehogyisnem:
azzal, hogy a vajdaságiakat konfliktusokkal
ijesztgetik, valójában folytatják a vajdasági vagyon
bitorlásának gyakorlatát. Mi a miénket akarjuk, ők meg
a miénket akarják. Csak az a kérdés, hogy kié a miénk?
Kasza József a sajtótájékoztató ezen pontján hívta fel
a figyelmet arra, hogy az elmúlt tíz év folyamán 40
000, zömében fiatal magyar polgár hagyta el
Vajdaságot, s egy esetleges újabb konfliktus a magyar
nemzeti közösség számára végzetes lenne. Csanak erre a
következőket válaszolta:
- Hiányzik nekünk az a 40 000, magyar nemzzetiségű
vajdasági polgár. De mivel csalogathatjuk őket haza?
Azzal, hogy itthon is mosogathatnak és nyomoroghatnak,
mint ott, ahová menekültek? Azzal, hogy nincs nekik
hova és miért hazatérni, mert mi nem vagyunk képesek
biztosítani nekik nagyapáik örökségét, amit a
megszállók vettek el tőlük? Innen nem a
konfliktusveszély miatt fognak most már kiköltözni az
emberek, hanem azért, mert, ha fennmarad a jelenlegi
állapot, nem lesz előttük semmilyen perspektíva. És
nemcsak a magyarok fognak elmenni emiatt. Ha
megengedjük, hogy mások aprópénzért eladják a
vajdasági vagyont, s a kapott pénzt a szociális béke
megőrzésére használják fel, ha Vajdaság az eladott
javakért kapott pénznek csak az öt százalékát kapja
meg (ami kevesebb, mint az illendő borravaló egy
kocsmában), ha megint nem a vajdasági emberek lesznek
döntéshozatali helyzetben, akkor egyszerűen
bezárhatjuk a boltot. A vajdasági magyar közösségből
egész nemzedékek mentek el az elmúlt évtizedben.
Vajdaság más nemzeti közösségeiből is egész nemzedékek
mentek el - ugyanazok miatt az okok miatt. Soha nem
lennék képes veszélybe sodorni Vajdaságot, de állítom,
hogy Vajdaság a vajdaságiaké, a különböző anyanyelvű,
vallású vajdaságiaké, akiknek közös vonásuk, hogy
innen nem akarnak sehova menni, s hogy a terület,
melyen élnek, az övéké. Ezt kell tudatosítanunk a
belgrádiakban.
A legutóbbi közvéleménykutatási adatok szerint
Vajdaság polgárainak több, mint nyolcvan százaléka
követeli, hogy azon vállalatok alapítói jogait, melyek
korábban vajdaságiak voltak, s most szerbiainak
nevezik őket, visszaszármaztassák a tartománynak. Ez
az adat alátámasztja az állításomat, hogy szerb
lakosság körében is napról napra nő azoknak a száma,
akik a vajdasági autonómia visszaállítását követelik.
Nem kell a centralizmust centralizmusra cserélni
Csanak újságírói kérdésre válaszolva fogalmazta meg,
mi a véleménye a vajdasági magyar autonómiáról:
- Teljesen világos, hogy értelmetlen dologg lenne egy
központosított államból (mint amilyen a milosevicsi
Szerbia) és újabb központosított területet létrehozni,
melyet központosított Vajdaságként jellemezhetnénk. A
decentralizációnak teljeskörűnek kell lennie, s nem
merülhet ki a belgrádi jogkörök Újvidékre ruházásával.
Ilyen értelemben minden önkormányzati formának a
decentralizált Vajdaságban helye lesz. Hogy ez milyen
konkrét formát fog ölteni, abban majd egyetértésre
jutunk - a vajdasági képviselőházban, nem pedig a
szerbiai parlamentben.
*
Egy héttel a zentai megemlékezés után, november 12-én
Palicson ülésezett az a tizenhét vajdasági párt és
civil szervezet, mely aláírója a vajdasági
platformnak. Az értekezlet résztvevői ellenszavazat
nélkül megegyeztek abban, hogy haladéktalanul
megkezdik Vajdaság alkotmányának kidolgozását. A
"vajdasági blokk" abban is egyetértett, hogy
népszavazást kell kiírni Vajdaság státusával
kapcsolatban.
*
Csanak a Belgrádi megszállokról
"Függetlenül attól, hogy most már nem Szlobodan
Milosevics van hatalmon, Belgrádban még mindig olyan
emberek ülnek, akik továbbra sem értik: Vajdaságnak
többé soha, senki nem lesz képes befogni a száját!
Vajdaság elég nagy ahhoz, hogy befogadjon mindenkit,
aki önként jön ide és akinek nincs innen hová mennie.
Senki közülünk, vajdaságiak közül nem rendelkezik
tartalék hazával. Vajdaság a miénk és csak mi,
vajdaságiak dönthetünk Vajdaságról is és arról is,
hogy mi történik ezen a területen. Mindenki más csak
megszálló lehet itt. A történelem megmutatta:
mindenki, aki kívülről jött boldogságot hozni nekünk,
szerencsétlenséget zúdított ránk. Mindenki, aki
kívülről akart fejlődést biztosítani nekünk,
visszavetette fejlődésünket. Bennünket nem kell
megtanítani semmire.(különösen nem Belgrádból)
Bennünket csak békén kell hagyni"
írta: Claire
forrás: Képes Ifjuság
[HUNSOR medencefigyelő - ® HUNSOR -]
»
Délvidéki Infotár