A Koszovó - Vajdaság közötti párhuzamok és eltérések
HUNSOR.nu, Március., 2001

Balkáni háborúk hajnalán? Elöször Horvátország, Bosznia, Koszovó és késöbb Macedónia. És it volna a vége, vagy?


A koszovói kérdés módfelett kényes. A szerbek sosem mondanának le a tartományról, hiszen - nem alaptalanul - a szerb kultúra bölcsojének nevezik. Az albánok viszont úgy vélik, elkerülhetetlen a tartomány függetlenné válása, mert óriási többségbe kerültek: közel kétmillió albán él "Rigómezon", míg a szerbek alig lehetnek többen százötvenezernél. A legnagyobb gond az, hogy az albánok hallani sem akarnak a demokratikus szerb kormány által nemrégiben kidolgozott béketervrol, amelyet egyébként az Európai Unió és az Egyesült Államok is támogat.

Az albán-szerb ellentét a középkorra nyúlik vissza. A török hódoltság elott a Koszovó területén élo, valószínuleg illír származású albánok jórészt keresztény bogumilok voltak. Az oszmán hódítás alatt tértek át a muzulmán hitre. Ennek révén értékes földterületekhez és elojogokhoz jutottak, amit a szerbek sosem bocsátották meg nekik. Ok ugyanis huek maradtak pravoszláv vallásukhoz, így menekülni kényszerültek a törökök elol(és ma is ott élnek azon a területen amit ma Délvidéknek avagy Vajdaságnak hívunk).

Az albánok a XV. század után aligha gondolhattak önálló nemzetállam kialakítására. Különösen azután, hogy Szkander bég törökökkel szembeni ellenállása összeomlott. Az albánok ezután teljesen beépültek az oszmán birodalmi struktúrákba és a balkáni népek összetuzéseiben rendre muzulmán "testvéreik" mellett sorakoztak fel.

1459-tol 1912-ig a közel 11 ezer négyzetkilométernyi Koszovó a törökök kezén volt. Az albán nacionalizmus ugyanakkor csak a XIX. század vége felé kezdett éledezni: 1878-ban Prizrenben alakult meg az Albán Liga, amely négy albánok lakta vilajet egyesítését és autonómiáját tuzte ki célul. Az elképzelés azonban a törökök ellenállásán megbukott. A balkáni háborúk után a terület a Szerb Királyság része lett. A szerbek az albánokon akartak bosszút állni az évszázados török uralomért: az I. világháborúban tömegesen mészárolták le oket. A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság 1918-as megalakulása után sem javult sokat az albánok helyzete, sokuk menekült el innen a 20-as, 30-as években. A II. világháborúban Albániát és Koszovót az olaszok foglalták el, így ha hathatós külso segítséggel is, de megvalósulhatott az albánok dédelgetett álma, Nagy-Albánia. Ez ido tájt több tízezer albán áramlott Koszovó területére, míg a szerbek tömegesen menekültek el a vidékrol. A világégés után Koszovó gazdasága romokban hevert, az akkor egymilliós lakosságra 40 orvos és 15 tanár jutott.

1947-ben Joszip Broz Tito jugoszláv elnök kijelentette, autonómiát ad az albánoknak. A terv azonban csak 1974-ben vált valóra. Eközben az albánok újabb szörnyu éveket éltek át: az 50-es években Tito akkori bizalmasa, Alekszandar Rankovics kegyetlenkedett velük. A jugoszláv "rendorfonök" bukása, illetve az autonómia koszovói bevezetése után azonban teljesen új helyzet elé kerültek, hiszen maguk dönthettek jogi és védelmi rendszerükrol, külügyeikrol. Gazdaságilag is erosödött a tartomány: a jugoszláv GDP 1,92 százalékát fordították a tartomány fejlesztésére.

Tito halála után véget ért a szerbek és az albánok közötti látszólagos béke. 1981-ben zavargások törtek ki, amit a jugoszláv vezetés vérbe fojtott. A speciális rendőr és katonai alakulatok páncelozott járművek és tankok segítségével megszálták a tartományt. Még több rendőr és katona került a tartományba. Ez volt a szerb terror kezdete. A pristinai egyetemen betiltották az albán történelem oktatását. Ám az albánokat sem kellett félteni: állandó félelemben tartották az itt élo szerb és montenegrói lakosságot. Amíg 1981-ben 201 ezer, 1995-ben már csak 170 ezer szerb élt az "osi földön". A tények viszont magukért beszélnek. A nagy létszámú speciális rendőrseg, és katonai egységek nem maradtak adósak.

Már ekkor látszott, idovel elkerülhetetlenné válik a szerbek és az albánok közötti konfliktus. Különösen azután, hogy a 80-as évek végén feltunt egy szerb politikus, aki nacionalista szólamainak köszönhette felemelkedését. Szlobodan Milosevics a 80-as évek közepétol az albánok jogainak megnyirbálásáért szállt síkra, mígnem 1989-ben, immár teljhatalmú kommunista pártfotitkárként megszüntette a tartomány autonómiáját, két évre rá betiltotta az albán anyanyelvi oktatást: 975 általános, 115 középiskolát és húsz egyetemi, illetve foiskolai fakultást záratott be. A koszovói albánok "elnökük", Ibrahim Rugova hatására a passzív ellenállást választották, teljesen kivonultak a jugoszláv belpolitikából.


A Vajdaság kérdése párhuzamban

Nem szabad kihagyni hogy Milosevic hatalomra kerülése után, a Vajdaságban sem lett jóbb a helyzet.
Ott is megszünt az autonómia.

De hogyan is lett autónom, avagy autónomia a Vajdaság?

Érdemes felvázolni az autonómia múltját és a lehetséges megoldásokat determináló realitásokat. A történelmi Magyarország délvidéki területein létrehozandó autonómia gyökerei az 1690-es szerb bevándorláshoz, valamint I. Lipót császár dekrétumaihoz nyúlnak vissza.

Ezekben és több más leiratban különféle kiváltságokat ígértek (a határôrszolgálat fejében adtak is) a törökök elôl a magyar Délvidékre menekülô, s azt a 18. század elején csaknem tízszázalékosan benépesítô szerbek számára.
A lipóti dekrétumok azt nem tartalmazták, hogy a Délvidék (amely ráadásul a 18. századi német és magyar betelepülés következtében vegyes etnikumúvá "hígult") autonómiával felruházott szerb területi-politikai egységgé válna a Habsburg- államon belül, idôvel mégis ez a követelés vált a magyarországi szerb nemzeti mozgalmak politikai céljává.

Ez a követelés állította szembe 1848-ban a szerbeket a magyar forradalommal. Az elôzô másfél évszázadban egyre több lipóti különjogot elveszítô szerbek ugyanis a magyar államon belül olyan szerb autonóm terület létrehozását szorgalmazták, amelyet következetesen Vajdaságnak neveztek, és amelytôl az egységes politikai nemzet téveszméjétôl vezérelt magyar kormányzat elzárkózott.

Végül 1849-ben a Habsburg-kormányzat létrehozta a Vajdaságot.

A szerb remények azonban nem váltak valóra. A bánsági területekkel összevont tartományban a szerbek kisebbségben voltak, autonómiáról pedig a Bach-korszak közepette szó sem lehetett.

1860-ban fel is számolták a vajdasági- bánsági különállást azzal, hogy ezeket a területeket is visszaillesztették a megyerendszerbe.

Mindennek ellenére a Vajdaság újbóli létrehozása a magyarországi szerb törekvések szerves része maradt.

Az autonóm Vajdaság alapjából, tehát a szerb nemzeti mozgalmak eszménye volt, minél több jogot követeltek a szerbség részére mint az akkori magyar mint az osztrák hatoságoktól, amely kiválással végzödött. Vajdaság szerbjei, mellőzve az akkor még többséget képező magyar és német népességet, egyoldalúan proklamálták Vajdaság csatlakozását Szerbiához az I. világháború befejezésekor.

Az "új országban", a vajdasági magyaroktól és németektől mint nemzeti kisebbségektől az első adandó alkalommal -- az alkotmányozó nemzetgyűlés választásakor -- még a választójogot is megtagadták.

Így nemcsak nemzeti kisebbségként, hanem állampolgári mivoltukban is diszkriminálták őket.

A nagy manipulációval, 1920-ban megszavazott, úgynevezett Vid-napi alkotmány -- egyebek mellett a korábban kialkudott kvalifikált többség helyett csak egyszerű többséggel fogadták el -- a szerb államkoncepció érvényre juttatását szolgálta, a szerb dominancia folytonosságát és tartósítását volt hivatott realizálni.

A nemzeti viszonyokra egészében véve jellemző volt például, hogy 1918 és 1929 között, a Vid-napi alkotmány felfüggesztéséig terjedő időszakban az ország 23 kormánya közül egy kivételével mindnek az élén szerb nemzetiségű kormányfő állt, a szlovén Korocec kivételével minden belügyminiszter, a horvát Trumbic kivételével minden külügyminiszter szerb nemzetiségű volt, a hadügyminiszter posztját pedig mindvégig szerb tábornok töltötte be.

A belgrádi rezsim a túlméretezett ország egyberázását, az asszimilációt legfőképpen a centralizált közigazgatástól, a katonaságtól, a csendőrségtől, a rendőrségtől, a közoktatás, a közművelődés és a sajtó indoktrinációs apparátusától remélte. Kormányok jöttek és mentek. A szerb politika a Vajdasággal szemben sohasem változott.

1945-ben, a jugoszláv föderáció létrehozásakor, Szerbia autonóm tartományaként ismét felállították a Vajdaságot.

A Jugoszláv föderációba való beépítése mint Autonómia, egyrészt az államjogi egyensúly titói politikájából, másrészt a vajdasági gazdasági régió sajátosságaiból a jugoszláv átlagnál fejlettebb, illetve agrárjellegébôl, és a vajdasági "ôshonos szerbségnek" a belgrádi centralizmustól való idegenkedésébôl fakadt. Csak ezek után kapott szerepet a tartomány etnikai összetétele, az hogy a vajdasági mozaik kisebbségeinek is élhetôbb világot teremtsenek.

Az etnikai tarkaság 1945 után amúgy is leegyszerűsödött.
A németek ki- és a déli szerbek betelepítésével a szerbség abszolút többségbe került, majd aránya 1991 óta a horvátországi és a boszniai, koszovói menekültek beáramlásával mintegy kétharmadra nôtt. (Éppen a "telepes szerbség" volt Belgrád helyi bázisa a centralizációban, így a telepesek-menekültek és a többiek közötti feszültségek azóta is gyakran élesebbé tudott válni, mint általában az "ôshonos-szerbek" és a kisebbségek között.)

"Valódi tartalmat" az Autonómia, az 1974-es alkotmánnyal nyerte el, akkor a Vajdaság csaknem tagköztársasági jellegű önkormányzatot kapott, teljes állami struktúrával és közvetlen szövetségi képviselettel. Az egyetlen lényeges különbség a köztársasági státushoz képest az volt, hogy önrendelkezését csak Szerbia részeként gyakorolhatta - azaz nem volt elszakadási joga.

A kisebbségek, így elsősorban a magyarok helyzete sokkal bonyolultabba, (mások szerint- jobbá alakult) az autonómia korszakában, mint elôtte vagy utána.

A vajdasági magyarok eredetileg halmozottan hátrányos helyzete (egyszerre voltak politikailag "bizonytalan lojalitású" etnikai kisebbség, agrárnépesség, továbbá egy viszonylag fejlett országrész lakosaiként a redisztribúció finanszírozói = több pénz Szerbiába, mint a Vajdaságba vissza) az 1974-és Autonómiával, valóban megváltozott.

Jugoszláv állampolgárként ôk is részesülhettek a korszak pozitív sajátosságaiból (szabadabb kulturális légkör, nyitott határok, nyugatias áruellátás), magyarként pedig, minthogy anyanyelvük a Vajdaság egyenjogú nyelve volt, új iskoláztatási lehetôségeket nyertek, sôt a tartományi testületekben alkalmazott nemzetiségi kulcs révén politikai képviselethez is jutottak (jóllehet ezek a politikusok a pártállami alapstruktúra miatt nyilvánvalóan csak korlátozott értelemben tekinthetôk kisebbségi politikusoknak). Fellendült a kulturális élet, amelynek reprezentánsai a magyarság legfontosabb intézményének számító Fórum kiadóház, az akkori magyarországi napilapok színvonalát felülmúló Magyar Szó, az egész napos rádióműsor, a folyóiratok közül pedig a patinás Híd vagy a Magyarországon is kultuszlapnak számító Új Symposion voltak.

Ez volt az a korszak amikor magyarnak lenni egészen más volt a Vajdaságban, mint Erdélyben, a Felvidéken vagy a Kárpátalján.

Ezt a "kiterjedt" komunista alapokon épült, önkormányzatot törölte el (a koszovóival együtt) Milosevics 1989-ben, bár az autonóm tartományi státust elvben mindmáig fenntartotta.

A koszovói autonómia státusa nem különbözött a vajdaságitól, amikor még hatályban volt, de mivel ott az albánok voltak többségben, többé-kevésbé mégis betölthette az albán önkormányzat funkcióját!
A vajdasági autonómia nem kisebbségi autonómia volt, hanem olyan regionális önkormányzat, amelynek az arculatát a régió többségi népessége, azaz a szerb adta meg. A magyaroknak sem volt módjuk az önszervezôdésre, nem léphették át az adott, lényegében egyéni lehetôségeket, nem alakíthattak nemzetiségi szövetséget sem.

Fontos megemliteni, hogy pont az autónomia éveiben gyorsult fel az asszimiláció, amely egyik okozója volt a vajdasági magyarság fogyásának.

1961-91 között számuk 443 ezerrôl 341 ezerre, arányuk 23,8 százalékról 16,9 százalékra esett vissza (ma pedig nem több 15 százaléknál). Ezért nem meglepô, hogy a magyarok többsége nem sajnálta igazán a vajdasági autonómia felszámolását, és a 90-es évek közepéig meglehetôsen érdektelenül viszonyult annak felújításához.

Jövôképüket ugyanis akkori meghatározó pártjuk, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK) autonómiakoncepciója uralta. A személyi és a területi elvet ötvözô elképzelés olyan háromszintű autonómiát vázolt fel, amelyben az összmagyarságot reprezentáló területi önkormányzat mellett helyet kapna a magyar többségű települések önkormányzata, valamint az összefüggôen magyarlakta terület autonóm körzetté alakítása. A konstrukciót a perszonális elv elsôbbsége jellemezte, mivel a magyarságnak csak a kisebbik fele él a potenciális autonóm körzetnek tekintett Tisza menti magyar etnikai tömb területén. A VMDK tehát kifejezetten etnikai autonómiát hirdetett - néhány autonomista szerb politikus bírálta is a VMDK-t amiatt, hogy "el akarja különíteni" a magyarságot a vajdasági sokszínűségtôl.

A 90-es évek közepén a VMDK felbomlásával átalakult a politikai színtér: ma hat magyar párt van (néhány ismert személyiség pedig a szerb ellenzék körében politizál avagy ma kormány tag), amelyek közül a legutóbbi választások alapján csak a Vajdasági Magyarok Szövetsége (VMSZ) tekinthetô komoly erônek. A hármas autonómiaeszményt a VMSZ is fenntartotta, ugyanakkor nyitottabb lett az össz-vajdasági önkormányzat iránt: úgy látta, hogy az autonóm Vajdaságban jobbak lehetnek a kisebbségi autonómia esélyei, mint a centralizált Szerbiában.

Közben valamelyest megerôsödtek a vajdasági szerb autonomista pártok támogatói is.

Mindez megnyitotta annak lehetôségét, hogy a vajdasági és/vagy magyar autonómia Jugoszlávia demokratizálásába és decentralizációjába illeszkedve valóban létrejöhessen. Ezt a lehetôséget nem kell a pillanatnyi helyzetbôl kiindulva lebecsülni, sem határrevíziós vágyálomnak túllicitálni.

A magyar politika jobboldalának ezért tartania kellene magát az Antall-doktrínához, vagyis, hogy azokat a (reális) célokat kell támogatni, amelyeket a határon túli magyarok, ez esetben a vajdaságiak maguk fogalmaztak meg. Látni kell azt is, hogy az autonomista célokhoz lehet találni ottani szövetségeseket, legalábbis, ha nem támadnak kétségeik a "hátsó szándékok" iránt, illetve, ha nem romlanak meg jóvátehetetlenül a magyar–szerb államközi és a helybéli mindennapos kapcsolatok.

A magyar autonómia ugyanis realizálható a szerbség "történelmi veresége" nélkül is - érdemes megfigyelni, hogy Jugoszlávia szétesése mennyire más formát öltött a szlovén és a macedón kiválás során, mint a horvátországi, boszniai és koszovói esetekben, amelyekben az elszakadás csakis súlyos szerb vereségek árán volt (vagy Koszovó esetében lenne) megvalósítható.

Ez azonban csak lehetôség.

Ezért a koszovói válság lezárását valóban össze kellene kötni egy olyan általános rendezéssel - anélkül, hogy a Vajdaság ügyét közvetlenül kiegyenlítenék a koszovói krízissel! -, amely a jugoszláv állam "europaizálásának" szerves részeként kezelné a vajdasági regionális és kisebbségi problémákat is.

Azaz, a nagyhatalmaknak olyan tervet kellene késziteniük, mint pl. az 1991-es Carrington-terv (az elsô és egyetlen olyan, sajnos sikertelen délszláv béketerv, amely az egyes válsággócokat még nem egymástól elszigetelve szemlélte) azon alapvetéséhez, hogy a válságra koherens választ kell adni.

Akkor talán nem ismétlôdik meg az 1991-95 közötti eseménysor, hogy tudniillik az egyik góc pacifikálása után a válság egyszerűen tovagördült, azaz kevésbé fenyegetne a koszovói után egy montenegrói, szandzsáki vagy éppen egy vajdasági robbanás veszélye.

A magyar politika szorgalmazhatja ezt a megközelítést - de csak realista mértékkel. Mert azt senki nem gondolhatja komolyan, hogy a NATO a "kisebbségek érdekében fellépô szervezetként" felhasználható a magyar érdekérvényesítés olyan eszközeként, amely a béke "következetes" támogatásáért cserébe keresztülvisz majd bármit, akár más nagyhatalmak és saját partnertei akarata ellenére is.



És hogyan alakult a helyzet Koszovón és hogyan kerül ide Macédonia?

A 90-es évek végén feltunt egy új albán politikai ero, a Koszovói Felszabadítási Hadsereg, az UCK, amely fegyveres harc árán akarta kivívni a függetlenséget. Bár az elszánt albánoknak, esélyük sem volt a szerb rendorség túlerejével szemben, 1997 második felében, Koszovó egyes vidékein már-már nyílt fegyveres harc kezdodött. 1998-ban még súlyosabbá vált a helyzet. Május végén a jugoszláv hadsereg és a szerb belügyminisztérium csapatai a tartomány nyugati körzetében átfogó támadást indítottak az UCK ellen. Brutális módszerekkel tisztították meg Pec, Decani és Djakovica környékét, az albán fegyveresekkel azonban nem tudtak leszámolni. Váltakozó sikeru háború alakult ki. Máig sem teljesen világos, hogy e harcok mennyi áldozatot követeltek, az azonban aligha kétséges, hogy több ezren - foként albánok - vesztették életüket. Idoközben tettek ugyan kísérleteket a béketárgyalásokra, ám ezeket nem vették komolyan sem az albánok, sem pedig a szerbek. Lassacskán a nemzetközi szervezetek is felismerték, hogy súlyos humanitárius katasztrófa fenyeget, hiszen a tartományban közel négyszázezren kényszerültek lakóhelyük elhagyására.

1999 februárjában a Párizs melletti Rambouillet-ben utolsó kísérletet tettek a békére, ám a konferencia kudarcba fulladt. Ezután nyilvánvalóvá vált, hogy a NATO beavatkozik a konfliktusba. A szervezet azt állította, perdönto bizonyítékokat szerzett arról, hogy a szerbek albánokat mészároltak le a Racak nevu koszovói faluban. Bár idén januárban finn szekértok kiderítették, hogy ebbol egy szó sem volt igaz, többek között ezzel indokolta az észak-atlanti szervezet a bombázások megindítását. Március 24-én este nyolckor kezdte meg a NATO légicsapásait. A három hónapig tartó légitámadások végül sikert arattak: a szerbek visszavonulót fújtak. A tartomány sorsáról az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1244. számú határozata döntött, amely nemzetközi békefenntartók felvonulását tette lehetové a tartományban, s öt kilométeres "biztonsági zónát" hívott életre Szerbia déli részén, a koszovói határnál.

Az albánok úgy hitték, hogy a NATO légicsapásaival, s a szerb rendorség kiuzésével Koszovó függetlenségét készítették elo. Eleinte hosökként ünnepelték a KFOR katonáit, ám késobb rájöttek, hogy a békefenntartók komolyan veszik az ENSZ-határozatot, s Koszovót továbbra is Jugoszlávia részének tekintik. Tovább bonyolódott a helyzet tavaly novemberben, amikor demokratikus jugoszláv vezetés került hatalomra Belgrádban. A szkipetárok ugyanis maguk is elismerték: érdekeiknek leginkább az felelt volna meg, ha továbbra is Milosevics marad hatalmon, hiszen arra hivatkozhattak volna, hogy a függetlenség elkerülhetetlen, mert a "szerb diktátor" le akar számolni velük.

A szerbiai demokratikus változások után az albánok nem tudnak az új helyzethez alkalmazkodni, továbbra is képtelenek a kompromisszumra, s még mindig úgy vélik, csak fegyvereik révén harcolhatják ki az önállóságot. Sot már Koszovó függetlenné válásával sem érnék be: Dél-Szerbia felé kezdtek terjeszkedni: a Szerbia és Koszovó közötti Presevo-völgyben, az ütközozónában szinte naponta követ el terrorcselekményeket az úgynevezett Presevo, Medvedja és Bujanovac hadsereg, amely e három albán többségu, szerbiai falu "felszabadításáért" harcol. Pedig az öt kilométer széles és csaknem ötszáz kilométer hosszú biztonsági övezetbe még a lábukat sem tehetnék be.

Az albánok Koszovó bombázásának befejezése óta több tucat szerb civil és katona életét oltották ki, s legalább negyven embert sebesítettek meg. Legsúlyosabb merényletüket egy szerb busz ellen hajtották végre. A támadás során tízen vesztették életüket.

Az albánok akár az egész Balkánt újra lángba boríthatják. Az utóbbi hetekben Macedónia nyugati részén kezdtek mozgolódni. A Nemzeti Felszabadítási Hadsereg nevu albán terroristaszervezet (sokatmondó, hogy e csoport nevének rövidítése is UCK) hétfon kétórás tuzharcot vívott a macedón határorökkel. Az aprócska balkáni állam számára legalább akkora gondot jelentenek az albán fegyveresek, mint Jugoszláviának. Macedónia lakosságának ugyanis mintegy harminc százaléka albán. A "felszabadítási hadsereg" fegyveresei aprócska, húsz-harminc fos csoportokba szervezodnek, akik elsosorban középületek ellen hajtanak végre támadásokat. Állítólag igen kiterjedt hálózatot alakítottak ki az ország nyugati részén található Tetevótól a fovárosig, Szkopjéig.

Az utóbbi napokban új jelenség figyelheto meg: Macedóniából Koszovóba áramlanak az albánok. A macedón kormány szerint (ennek egyik tagja egy albán párt!) ez az albánok legújabb stratégiája, akik így akarják elhitetni a világgal, hogy Macedóniában is hátrányos megkülönböztetésben részesítik oket. Alighanem az albán fegyveresek két legyet akarnak ütni egy csapásra: kellemetlen helyzetbe akarják hozni a macedón kabinetet, másrészt erosítést küldenek Koszovóba.

Az Európai Unió néhány napja egyértelmu üzenetet küldött a koszovói albánoknak: ha nem hagynak fel terrorcselekményeikkel, lemondhatnak minden segélyrol. A koszovóiak már az anyaországi albán kormány számára is kezdenek mind kellemetlenebbé válni. A helyzet most már annyira elfajult, hogy nem maradt más lehetoség, a békefenntartóknak sokkal szigorúbban kell fellépniük az albán fegyveresek ellen.

Összefoglalásképpen az 1991-tôl 1999-ig terjedô idôszakról a következôket állapíthatjuk meg. A problémákat erôszakkal és fegyverekkel megoldani kívánó szerb politikusok tevékenysége, és azutobbi időkben most az albán politikusok és fegyveres alakulatok ugyan azt a politikát követő tevékenysége, nem igér nyugalmat hozni ezekre a tájakra. Sajnos mint a Jugoszláv föderáció részeként szereplő Vajdaságra is kihatnak ezek a történések, az egész helyzet nem javit a Vajdaság helyzetén sem, és az Autonómia körüli kérdések a demokratikus szerb kormány részére is ezzel hátérbe szorulnak, mert megint nem a magyarok követelései azok amelyek "pillanatnyilag a fontosabbak" közé tartoznak. Hosszú éveken át folytatott háborús agymosás, a háborús cselekmények és a háborús bűnök, valamint a nyugati hatalmak habozása következtében többszázezer ember halt meg, rendkívül magas a rokkantak és megnyomorítottak száma, a házakban és gyárépületekben, hídakban felmérhetetlen károk keletkeztek. A nép az meg elszegényült és még nehezebb neki a megélhetése a változások ellenére változást nem észlel.

Megállapíthatjuk továbbá, hogy az európai értékrend a Balkánon egyelôre nem érvényesíthetô. A "status-quo" avagy a protektura az egyetlen pillanatnyilag a helyzetet ellenőrzés alatt tartó mekanizmus. A kérdés meddig?

szerkesztette, írta és összefoglalta
Kormos László a HUNSOR főszerkesztője

forrás://Népszava, Magyar Szó, JUHÁSZ JÓZSEF történész írataiból