Amit nem lehet elhallgatni a vajdasági autonómiaplatform kapcsán
Köztudott, hogy Vajdaság autonómiájának leépítése a szerb nemzeti politika 1987-ben bekövetkezett irányváltásával indult, amikor a nemzet nevében fellépő politikai elit "népakaratra" (a nemzetállam eszméjére) leszűkített demokráciát oktroált.
Szerbia 1990-ben, ma is érvényes alkotmányával, "a területi autonómia egyik formáját"(?!) "adományozta" Vajdaságnak: kereteit az egyeduralomra törekvő, despotikus pártállam szabta meg, ami azt jelenti, hogy Vajdaságnak nincs regionális és multikulturális létének másságára szabott autonómiája. Ennek az alkotmányos keretnek a "teljes kihasználása, alkalmazása" nem a milosevici rezsimmel való szakítást, hanem annak további éltetését jelenti. Ezért Vajdaság politikai helyzetének és arculatának kérdése továbbra is nyitott ...
A szóban forgó aktuális szerbiai alkotmányos rendelkezések "demokratikus színezete" alapvetően populisztikus, közösségi: a szabadság, a demokrácia mércéje csak az egyetértő tömeg, közösség kinyilvánított akarata. E szemléletben és gyakorlatban egybemosódnak a legeltérőbb társadalmi közösségek, csoportulások, nemzeti, nyelvi, vallási és kulturális értékhordozó jellegük különbségeitől függetlenül. Mindez a demokrácia nevében, az "egyetértő közösség" kinyilvánított akaratán alapuló egységesítés vagy éppen a közösségi egyenjogúsítás örve alatt történik. A homogenizált társadalmat megjelenítő politikai-állami szféra nem bízik részegységeinek, kiforrott regionális, nemzeti, kulturális identitást hordozó közösségeinek cselekvőképességében. Nem szólva arról a történelmi igazságról, hogy amint a társadalom funkcionális egységéből és a "megengedett demokrácia" tanúbizonyságaként megteremtődnek a helyi társadalmak, lokális egységek, civil szervezetek, a központosított igazgatású és funkciójú állam azonmód a helyi és a kisebbségi közösségek, szervezetek ellen fordul. Sajnos, a történelem ismétlődik...
S mi a kiút, a megoldás?
A megoldás talán Szerbia valós polgári demokratikus intézményrendszerében és decentralizációjában keresendő?! Valamiben igen, de számtalan kérdés vonatkozásában -- nem. S még akkor sem, ha történetesen ez az állam a gyakorlatban is létezik, működik mint demokratikus, jogegyenlőséget és egyenrangúságot biztosító polgári jogállam. Lévén, hogy a szabadságot, a demokráciát az emberi és a polgári szabadságjogok és a jogegyenlőség kereteit túlmenően nem szavatolja, tehát nem zárja ki a többségi nemzet részéről történő majorizáció lehetőségét sem azokban a kérdésekben, amelyek döntően befolyásolják a kisebbségek létét. Ilyen körülmények között viszont elkerülhetetlen a kisebbségi kollektivitások vagy sorsközösségek másod-, harmad-, illetve sokadrangúként való kezelésének gyakorlata is. De vajon lehet-e másképpen, ha tudjuk, hogy mind az individuum, mind valamely közösség kibontakozása, megmaradása és gyarapodási lehetősége a szabadság, az önrendelkezés függvénye?!...
Ami talán "már" letisztázódott, az az, hogy Vajdaság -- mint természetes, európai régió -- valós, teljes autonómiája nem lehetséges Szerbia átfogó, demokratikus átrendeződése és állami újraszerveződése nélkül. A tartomány nagyobb önállóságának, függetlenségének politikai-intézményes kivitelezése nélkülözhetetlen, de gyakorlati intézményes megoldásként sem lenne elégséges a kisebbségi kérdés méltányos rendezésére.
Ebből adódik a követelmény, hogy egy kisebbség, területi megoszlásától függetlenül -- tehát kizárva a szegregáció meg az "etnikai tisztogatás" veszélyével fenyegető etnikai területi autonómiát -- olyan intézményes autonómiát (is) nyerjen, mely lehetővé teszi számára a döntési jogot a létét, megmaradását érintő alapvető kérdésekben. Vagyis azt a döntési jogot, ami a többséget is megilleti. Emellett vagy ezzel párhuzamosan, ha egy kisebbség valóban egyenrangú része a társadalomnak, méltán tarthat számot arra (is), hogy legalább megvétózhassa a fennmaradását veszélyeztető többségi döntéseket.
Ennek az elvnek az érvényesítése megköveteli a hagyományos politikai képviseleti rendszer kiegészítését. A jelenlegi demokráciákban a pártok képviselik a csoportérdekeket, s a többségi elv játékszabályai szerint érvényesítik őket. Ez a lehetőség egy nemzeti kisebbség számára számarányából következően sem adott, de azért sem, mert tagjai -- természetszerűen különböző politikai nézetek következtében -- pártállásukban sem lehetnek egységesek. Közösségi érdekeik képviseletét ezért csak egy nem pártjellegű, de szabadon megválasztott kisebbségi jogvédő intézmény -- tanács láthatja el, mely a többségi döntések előkészítésében és meghozatalában intézményes beleszólási, bizonyos kisebbségi sorskérdésekben pedig -- vétójoggal rendelkezik.
Egy többnemzetiségű és multikulturális társadalom ilyen tagoltsági rendszere -- a jelentkező homogenizációs tendenciák kivédésével --előbbre vinné az emberi és kisebbségi jogok állását, de ugyanakkor, jogilag is számolva a társadalom valós differenciáltságával, teret nyitna funkcionálisabb és szervesebb működéséhez.
Éppen a Balkánon, a volt Jugoszlávia térségében történt véres események ok-okozati összefüggései, a nagyfokú kisebbségellenes szorítások, a nemzetállami jogfosztások bizonyítják: az európai polgári demokrácia szellemi és intézményrendszerének ki kell egészülnie a közösségi önrendelkezéssel, ami a többségi elv és az emberi, polgári jogok mellett az egyenrangúság, "egyenértékűség", s nemcsak az egyenjogúságot biztosító méltányosság elvének érvényesítésén alapulna.
Ennek kezdeményei (csírái) már felbukkantak egy új Európa eszméjében, összefüggő körvonalai azonban akadozva bontakoznak. Európa, annyi nép hazája, s oly sok formában megjelenő közös kultúra bölcsője és tárháza, integrálódva demokratizálódik. Eközben azonban az állapotok, melyek ellentétesek sokszínű, de mégis összetéveszthetetlenül sajátos kulturális örökségével, nemigen változnak. Itt elsősorban a nagyhatalmi békediktátumok következményeire gondolok, amelyek révén a létrejött nemzetállamokban épp a szellemi, kulturális értékek egyenrangú megbecsülése vált (válik) kérdésessé.
A nemzetállamok keretében, valamint az államok európai uniós törekvéseiben megnyilvánuló "egységesítő", homogenizáló tendenciák kivédése, az autonóm kultúrákat hordozó közösségek közötti egyenlőtlenségek csökkentése érdekében a kisebbségi autonómiák rendszerének az európai társadalmakat a jövőben minden jelenleginél tagoltabb módon kellene átfognia. Ez esetben arról van szó, hogy egy államban sem történhet meg a népek, népcsoportok, nemzetrészek státusbeli leépítése, hogy aztán egyeseknek több joga legyen az élethez, kulturális önazonosságuk megőrzéséhez, a fennmaradáshoz, mint másoknak.
Európa nem lehet szabad államok stabil közössége, a szabadság Európája, ha nem lesz az egyenrangú és egyenlő esélyekkel bíró szabad népek és nemzetrészek közössége is. Márpedig az nem lesz (nem lehet), ha az európai integrációs alapok, szempontok és célkitűzések nem biztosítják a kis népek, a mások közé beékelt vagy azokkal elkeveredett etnikai csoportok, közösségek esélyegyenlőségét a megmaradásra, a gyarapodásra. Az egyéni, a polgári jogegyenlőség még nem jelent egyéni egyenrangúságot is egy multietnikai és multikulturális társadalomban, de főképp nem kisebbségi egyenrangúságot, közösségi esélyegyenlőséget.
írta Márton István
A szerző jogász, a Forum Holding -- Lap-, Könyvkiadó és Nyomdaipari Közvállalat igazgatóhelyettese
forrás: Magyar Hírlap
