Balkán - egy újabb berlini kongresszus?
HUNSOR medencefigyelő
írta Horváth András
Világraszóló változásokról nem szőhetnek álmokat a Balkánon
élők. Nem tervezhetnek nagy horderejű dolgokat, hiszen a realitásokat
nélkülöző projektumok valóra váltását egyrészt a lerombolt és módszeresen
tönkretett gazdaság akadályozza, másrészt pedig az a tény, hogy néhány
fontos kérdésben nem esik egybe a balkániak és a nemzetközi közösség
álláspontja.
Ha valaki két malomkő közt őrlődik
-- a megállapítás nemcsak
Montenegróra és Kosovóra vonatkozik, hanem Szerbiára is --, jobban teszi, ha
annak a politikának hajt fejet, amelyet a lehetőségek művészeteként szoktak
jellemezni. Nem egyszerű dolog beletörődni a vereségbe -- különösen a több
mint egy évtizedig tomboló kollektív őrület után --, de a délszláv
nemzeteknek be kell látniuk, hogy a korábbi századok büntetlenül maradt
gyakorlatát a mostani korban nem lehet megismételni, mert azt már senki sem
tolerálja. A szószegést sem, amelyből alighanem több jut a Balkán kis
népeire, mint Európa többi nemzetére együttvéve.
Sebaj, a térség végre-valahára megmozdult,
elindult egy úton,
amelyet európainak semmiképpen sem lehet nevezni, legfeljebb csak a
botorkáláshoz alkalmas ösvénynek. De abban a térségben, ahol több mint tíz
éven át csak békére és csak a túlélésre gondoltak az emberek, az európai
mércék szerinti vérszegény változásnak is nagy a jelentősége. Persze nem
akkora, amekkorát a legfelelősebbek tulajdonítanak neki, akik szemrebbenés
nélkül állítják, hogy megnyílt az út az EU-csatlakozáshoz, de a változás nem
is olyan jelentéktelen, hogy észrevétlen maradt volna.
Tagadhatatlan, hogy 2000 vége óta
a világközösség más szemmel
tekint a maradék Jugoszláviára. Az eleinte tapasztalt nemzetközi lelkesedés
időközben igencsak lelohadt, mert bebizonyosodott, hogy a levitézlett
hatalmiak erejét, befolyását könnyelműen lebecsülték, az újakét pedig
meggondolatlanul túlértékelték. A Nyugat annak idején nagy erőfeszítéssel
létrehozta a Milosevic-ellenes koalíciót azzal a céllal, hogy a rezsimet
választások útján söpörje le a hatalomról. Más, a balkániak számára
szokatlan elvárásait nemigen hangoztatta, mivel ilyesmire nem is volt
szükség, hiszen az ellenzéki koalícióba tömörült 18 párt éppen azt hirdette
fönnhangon, amit a Nyugat -- és természetesen a mindinkább zúgolódó hazai
közvélemény is -- hallani akart. Az édeni állapotok azonban rövid ideig
tartottak, s ma már annyira kiélezettek a viszonyok a Djindjic vezette
reformszárny és a Kostunica által megtestesített konzervatív és nacionalista
tábor között, hogy nem lehet tudni: folytatódik-e a reform, avagy megreked
azon a szinten, amelyet a jugoszláv elnök hívei elégségesnek tartanak.
S bár Kostunica kézzel-lábbal tiltakozik
az ellen, hogy őt és
táborát a reformok fékezőjeként kezelik, aligha bújhat ki ez alól a
minősítés alól, hiszen számos lépésével arról győzte meg nemcsak a szerb
közvéleményt, hanem a külföldit is, hogy voltaképpen a réginek, a
túlhaladottnak a híve, s ezáltal közelebb áll a megbuktatott szocialistákhoz
és a kommunizmust éltető JEB-hez, valamint a Seselj vezette legsötétebb
nacionalistákhoz, mint az ellenzékiből hatalmivá lett SZDE-hez. És mindezek
után Kostunica -- aki a maradék Jugoszlávia és a nemzetközi közösség
viszonyát tartja a múlt év legnagyobb kudarcának -- csodálkozva állapítja
meg: a külföld továbbra is föltételeket szab Belgrádnak, mintha semmi sem
változott volna... Részint igaza van, sok minden megváltozott, de jóval
jelentősebb és mindenekelőtt mélyrehatóbb lenne az átalakulás, ha a
jugoszláv elnök és tábora összeférne a reformistákkal. Ami pedig a
föltételeket illeti, azok valójában nem is minősülhetnek követelésnek,
hiszen az SZDE választási programjában vállalta a külfölddel szembeni, így a
hágai törvényszék iránti kötelezettségek teljesítését. Más kérdés az, hogy
miért nem született meg az úgynevezett hágai törvény, s miért hangoztatja
Djindjic kormányfő, hogy végső soron szerb földön a törvényszék statútumának
rendelkezéseit is alkalmazni lehet, no meg Szerbia alkotmányának azt a
szakaszát is, amely a szerb nemzeti érdekek védelmezését kormányrendeletre
bízza. A sors iróniája, hogy a szóban forgó szakasz Milosevic kedvéért
született meg, s érvényesítését a saját bőrén érezte meg az egykoron
érinthetetlen vezér.
S ha a "hágai törvény" meghozatala elmarad,
a vukovári
vérengzésért felelősek, valamint Milosevic egykori legközelebbi munkatársai
és mindazok, akik háborús bűnöket követtek el, a jogszabály nélkül is
átadhatók Hágának. Djindjic szerint ugyanis Szerbia nem lehet néhány ember
túsza. Kostunica elnök másként vélekedik, egyértelmű azonban, hogy nézetének
hangoztatásával és főként a Nyugattal és a Hágával szembeni ellenséges
magatartásával csak árt az ország érdekeinek. A Nyugat elismeri a jugoszláv
elnök szerepét a régi rezsim megdöntésében, de számára a hála nem politikai
kategória, ennélfogva Belgrád nem számíthat semmiféle kivételezettségre. A
washingtoni kongresszus december végén határozatba foglalta azokat a
föltételeket -- köztük a Hágával való együttműködést --, amelyek teljesítése
nélkül Belgrád nem számíthat az amerikai segélyre, és arra sem, hogy az USA
támogatni fogja a jugoszláv főváros tervbe vett pénzügyleteit a nemzetközi
bankokban. Érdekes mód a fönti megszigorítások nem vonatkoznak a föderáció
másik tagjára, Montenegróra.
A kongresszusi döntésből, valamint abból a tényből,
hogy a
Jugoszlávia jövőjéről folytatott belgrádi tárgyalás után Djukanovic
montenegrói elnök azon nyomban az USA belgrádi nagykövetével találkozott --
megbeszélésükről semmi sem szivárgott ki --, arra lehet következtetni, hogy
Washington a maradék Jugoszlávia kérdésében nem osztja (maradéktalanul) az
EU véleményét. De nem ért egyet vele Dobrica Cosic egykori jugoszláv elnök,
"a nemzet atyja" sem, aki úgy vélekedik, hogy a szerb--montenegrói föderáció
képtelenség, éppen olyan tákolmány, mint Nagy-Jugoszlávia volt, amelyet
úgyszintén a nagyhatalmi kizárólagosság teremtett meg. De nemcsak Cosic
látja értelmetlennek a külső nyomásgyakorlással egybetartott közös államot,
hanem egyes szerbiai hatalmi körök is.
Hogy milyen kimenetele lesz a szerb--montenegrói
tárgyalásoknak, egyelőre talány. Egyes jól értesült körök szerint a
legfelelősebbek decemberi belgrádi találkozóján -- Javier Solana
jelenlétében -- a montenegróiak memorandummal rukkoltak ki, amely a
schengenihez hasonló határforgalmat, szabadon választott, illetve kettős
állampolgárságot, vámszabad kereskedelmet és közös pénznemet, az eurót
irányozza elő. A belgrádi fél minderről hallani sem akart, s a veszekedést
-- állítólag -- Solana szakította félbe. S ha a montenegrói javaslattal
összehasonlítjuk a Kostunica-féle platformot, akkor azt kell mondani, hogy
Podgorica csakugyan európai mintájú viszonyokat szorgalmaz szemben a
hagyományosokhoz görcsösen ragaszkodó Belgráddal.
Persze nem kerülheti el a figyelmet az sem,
hogy a podgoricai
elgondolás bizonyos elemei (demokrácia, gazdaság és kereskedelem, határok, a
fegyveres erők ésszerűsítése stb.) egybeesnek a Joschka Fischer német
külügyminiszter nevéhez fűződő úgynevezett háromlépcsős rendezési tervvel.
Ez, nem nyíltan ugyan, de közvetve utal arra is, hogy a Balkán esetében
elkerülhetetlen egy újabb berlini kongresszus, amelyen újból megrajzolnák a
határokat, s döntenének új államok létrehozásáról is. Belgrádi elemzők
szerint mindez nem más, mint a Nyugatnak az a törekvése, hogy a Balkán
(nyugati) protektorátussá váljon. Lehet, hogy ebben van valami, de az is
tagadhatatlan, hogy nemcsak az egykori jugoszláv tagköztársaságok értenek
nehezen szót egymással, hanem a közös államban maradt kettő is, és ez
természetesen megkönnyíti a Belgrádban hangoztatott (nyugati)
aspirációkat... Ha ugyan erről van szó. Ha viszont másról (az európai
integrációs folyamatról), akkor Belgráddal ismét megtörténhet az, amit
Milosevic idejében megízlelt: kívülreked és mindenért mást fog hibáztatni.
A megállapításban nincs semmi túlzás
és pánikkeltési szándék
sem. Megértéséhez két nyilatkozat egy-egy mondatát kell idézni. Kostunica:
"egy dolog bizonyos, az (idén) sor kerül a választásokra". Djindjic:
"Szerbiában csak akkor kell választásokat tartani, ha az SZDE-n belül
kikristályosodnak olyan politikai programok, amelyek
összeegyeztethetetlenek". S ha csakugyan megejtik a Kostunicáék által
követelt választásokat, azok kimenetele fölboríthatja a mostani politikai
erőviszonyokat, s bizonyos visszarendeződésre is sor kerülhet. A reformisták
ettől tartanak, és ezek nyugati félelmek is egyúttal -- tisztában lévén
azzal, hogy a reform számos népszerűtlen intézkedést, lemondást, verítéket,
sőt könnyeket követel --, és nem attól, hogy bársonyszék nélkül maradnak.
A hatalmi koalíción belüli
és a jugoszláv belső viszonyok
rendezésén kívül -- Montenegróban január elseje óta az euró a hivatalos
fizetőeszköz, ezzel is jelezve, hogy Podgorica az európai utat választotta
-- hátramaradt még az egyik legfájóbb kérdéés, a "szerb bölcső" sorsának a
megoldása. Hans Haekkerup ENSZ-adminisztrátor az év végén távozott
tisztségéről, de sem az UNMIK, sem a KFOR nem maradt fejetlen. A belgrádi
lármás követelésre az utóbbi vezetője azt üzente vissza, hogy amíg a KFOR a
tartományban tartózkodik, a jugoszláv fegyveres erőknek nincs helyük
Kosovóban. Egyelőre tehát marad minden a régiben azzal a kitétellel, hogy a
választások nyomán fölállt parlament valószínűleg a jövő héten megválasztja
Kosovo elnökét, aki kijelöli majd a kormányalakítót. Kosovo valójában
protektorátus, emiatt nem kell túl vérmes reményeket fűzni sem a parlament,
sem pedig a megalakítandó kormány munkájához.
A döntően albán többségű Kosovo függetlenséget követel, de hogy milyen státusa lesz a tartománynak, az talán csak akkor derül ki, ha egyszer
csakugyan sor kerül a Joschka Fischer tervében szereplő új berlini
kongresszusra vagy más hasonló értekezletre, amelyre egyébként nemcsak a
Párizs mellett (Rambouillet) megszületett okmány utal, hanem az ENSZ-határozat is.
írta Horváth András
forrás: Magyar Szó
[HUNSOR medencefigyelő - ® HUNSOR -]
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
További cikkek e témában:
• A Max van der Stoel Egyetem és a státustörvény
• A Dél-tiroli autonómia modell
• A nyelvhasználat finn és svéd módra
• Kisebbségi Jogok a Nemzetközi Jogban
• A Hágai Ajánlások
• Az Osloi Ajánlások
• Értelmező megjegyzések a Lundi Ajánlásokról
• A régiók és autonómiák Európája felé: Skócia és Wales a belső önrendelkezés útján
• Autonomia és az új világrend
• Státustörvény és történelmi párhuzamok
• Lehet-e számítani az európai Unióra?
• A státustörvény ismertetése
• Állampolgárság vagy státusztörvény?
• Az évezred búcsúztatója - A magyarság helyzete és kilátásai a Kárpát-medencében
• Romániában elfogadták a kisebbségi nyelvtörvényt
• Nemzetállamiság és autonómia Romániában
• Európának szüksége van kisebbségeire
• Toró T. Tibor: Ünnep, ha megalázhatnak?
• Ünnep vagy gyásznap Erdélyben ? - írta Borbély Zsolt Attila
• Egy csendes háború - írta Csapó Endre
• Gyôzött a Balkán Romániában írta Csapó Endre
• Amerikai magyar feltételek Romániának
• ST-törvény: Román ellenvetések serege
• "Imperialista magyarok" - azok vagytok ti...
• Az én státusom - György Attila
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
