A Vajdasági magyarság egyik áttelepítési kisérletéről
HUNSOR Hírfigyelő Köszpont
1944 nyarán a 8. népfelszabadító harc főparancsnoksága és 8. Jugoszláv
Népfelszabadító Antifasiszta Tanács tagjainak többsége Vis szigetén
tartózkodott. Közöttük volt a vajdasági származású Nikola Petrovic is, aki
még mindig él, s mindezekre pontos választ tud adni, azt azonban, sajnos, ez
idáig még nem tudtuk szólásra bírni. Ugyanúgy mélyen hallgat a Zágrábban élő
Ivan Rukavina nyugalmazott tábornok is, aki később a Bácskában, Bánátban és
Baranyában vezetett katonai közigazgatás parancsnoka volt.
Mint ismeretes, Josip Broz Tito 1944 szeptember végén néhány legközelebbi
munkatársával a nyugati szövetségesek tudta nélkül, titokban Moszkvába
repült, hogy Sztálinnal tárgyaljon Jugoszlávia felszabadításával kapcsolatos
politikai és katonai kérdésekről. A küldöttségben volt Nikola Petrovic is,
akit Tito nagyra értékelt háború előtti forradalmi tevékenységéért. Vladimir
Dedijer jugoszláv akadémikus az "Új adalékok Josip Broz Tito életrajzához"
című munkájának harmadik kötetében megemlíti, hogy ebben az időben a
Csehszlovák Kommunista Párt nagy nyomást gyakorolt a Jugoszláv Kommunista
Pártra, hogy Jugoszláviából is telepítsék ki a magyarokat, mint ahogyan ezt
már addigra megtették a szlovákiai magyarsággal.
Dedijer szerint Josip Broz erről a moszkvai útja után döntött véglegesen,
közölve elhatározását, hogy a magyaroknak ne történjék bántódásuk. Mindezek
az adatok erősen vitathatók. Tudomásom szerint Szlovákia ebben az időben még
nem szabadult fel, s így a magyarokat sem telepíthették ki. Legfőképpen
azonban Josip Broz pozitív álláspontját vonhatjuk kétségbe. Ismeretes
ugyanis, hogy Tito Moszkvából visszatérőben az akkori politikai és katonai
vezetőség egy részével napokig a bánáti Versecen tartózkodott. Itt hoztak
határozatot 1944. október 17-én, hogy Bácskában, Bánátban és Baranyában
bevezetik a katonai közigazgatást, amely azután 1945. február 15-éig
tartott. Hogy ezután mi történt, arra itt nem térnék ki, erről igen sokat
írtak már. Elsősorban Cseres Tibor író, Matuska Márton publicista, valamint
Illés Sándor író és publicista munkái adnak teljesnek még nem mondható
választ. Az 1944-re 3 tragikus események 50. évfordulójára készülő
monográfiánkban - melyen dolgozom - talán pontosabb választ adhatunk
mindezekre a kérdésekre. Addigra talán a kutatók rendelkezésére bocsátják a
szövetségi belügyi titkárságon eddig hétpecsétes titokként őrzött
dokumentumokat. Dr. Várady Tibor (volt) szövetségi igazságügy miniszter
legutóbbi beszélgetésem alkalmával megígérte, hogy eljár ebben az ügyben.
Igaz, hallatszanak olyan hangok is, hogy a titkos okmányok megsemmisítése a
kulisszák mögött folyamatban van.
A tömegvérengzéseket 1944. december 1-én állították le Ivan Rukavina második
számú rendeletével. Ezt megelőzte Titónak ugyanezen a napon a vajdasági
katonai parancsnoksághoz küldött kétmondatos távirata: "Engedélyezem,
hogy a magyar nemzetiségiekből álló katonai egységek megalakuljanak.
Dolgozzatok azon, hogy a magyarok politikai öntudata emelkedjen."
Tito itt nem arra gondolt, hogy ezeket az egységeket azonnal meg kell
alakítani, hanem főleg arra, hogy a magyarok iránti eddigi viszonyulás
megváltozzon. Mert addig a lét és a nemlét kérdése forgott fenn. Az AVNOJ
1944. november 21-i határozatával a jugoszláviai németeket megfosztották
állampolgári jogaiktól, s a levegőben lógott, hogy hasonló sors éri a
magyarokat is. Hogy ez mégsem történt meg, közbe játszhattak külpolitikai
tényezők is. Talán kihatott a szovjet álláspont is, ha tekintetbe vesszük,
hogy Romániában majdnem ugyanebben az időben megakadályozták a román
szélsőségesek által megkezdett atrocitásokat és Észak-Erdély főleg magyar
lakta területein bevezették a szovjet katonai közigazgatást. Vladimir
Dedijer említett munkájában még közli, hogy Rákosi Mátyás 1944 végén titkos
küldetésben járt Titónál és közölte vele, hogy a Magyar Kommunista Pártnak
óriási kára származhat abból, ha a magyarokat erőszakkal kitelepítik
Jugoszláviából. Ha Rákosi küldetése mögött szovjet álláspont, illetve
kezdeményezés állt, ez mindenesetre pillanatnyi külpolitikai tényezőket is
tekintetbe vevő állásfoglalást tükrözött, mert - mint ismeretes - később
Sztálin nem ellenezte a magyarok kitelepítését például Csehszlovákiából.
Így történhetett azután, hogy a Moszkvában kidolgozott és 1945. április 5-én
Kassán nyilvánosságra hozott csehszlovák kormányprogram szerint, valamennyi
Csehszlovákiában élő magyar elvesztette állampolgárság át, kivéve azokat,
akik részt vettek az ellenállási mozgalomban, vagy üldözték őket, a
köztársasághoz való hűségük miatt. Ezáltal a csehszlovákiai magyarság
hontalanná, jogfosztottá vált, s a kitelepítés sanyarú sorsa várt rá.
Ez a határozat kétségtelenül kihatott az akkori átmeneti jugoszláv
Tito-Subasic kormány álláspontjára is. Itt már nem volt szó az egész
jugoszláviai magyarságnak az állampolgárságtól való megfosztásáról. A
kormány agrárügyi minisztere, Sreten Jukosavljevic április 19-én, tehát két
héttel az említett kassai csehszlovák kormányprogram közzététele után
javaslatot tett a Demokratikus Föderatív Jugoszlávia gazdasági tanácsának
körülbelül 80 ezer magyar kiköltöztetéséről, elsősorban a magyar többségű
bácskai járásokból (a topolyai, zentai és becsei járás).
A miniszter lakosságcseréről beszélt, bár jól tudhatta, hogy ennyi délszláv
nem élt abban az időben sem Magyarországon. Javaslatában nem zárkózott el a
területi engedményektől sem. (Így például az esetleg visszajuttatandó
észak-bácskai és észak-bánáti területi sáv magába foglalta volna Ókanizsát,
Törökkanizsát, Horgost, valamint a bánáti Mokrint is. Ebben az esetben 200
000 magyart telepítettek volna ki.
Mégis az első tervjavaslatot tartotta megfelelőbbnek, azzal a magyarázattal,
hogy 80 000 magyar kiköltöztetésével - területi engedmények nélkül -
elérhetnék azt, hogy a magyarok egyetlen vajdasági járásban sem legyenek
abszolút vagy relatív többségben. Javaslatát egyébként még azzal is
megindokolta, hogy a jugoszláviai magyarok szociális összetétele igen
kedvezőtlen, mintegy 100 000 a föld nélküliek száma. Ha mindenkinek földet
adnának, akkor ezzel a magyarizálódást segítenék elő, és nem maradna elég
föld, a passzív területekről tervbe vett telepítés, illetve kolonizáció
agrár érdekeltjei számára. Azért legalább annyi magyart kell kitelepíteni,
hogy ezek itt hagyott földjét azok kapják, akik maradnak, s ezáltal
nemzetiségek szerint nem kellene különbséget tenni a földhöz juttatásnál.
Vukosavljevic javaslatában pontosan megfogalmazódott az a hozzáállás is,
"hogy a nemzeti kisebbségek állami szempontból rosszat és gyengeséget
jelentenek", s hogy a lakosság cserében Jugoszlávia nem lesz sem az első,
sem pedig az utolsó.
Kerülte azonban a csehszlovák példa megemlítését, s példának az ukránok és
fehéroroszok, továbbá a lengyelek közötti, akkoriban lezajlott
lakosságcserét hozta föl. Nincsenek adatok arról, hogyan fogadta a gazdasági
tanács Sreten Vukosavljevic javaslatát. Az egypártrendszer történetírása nem
kerülhette meg ezt a kérdést, amely azonban olyan megvilágításban szerepelt,
hogy Vukosavljevic javaslata csupán egy háború előtti polgári politikus
nézeteit és követeléseit tartalmazta, amely azonban nem egyezett a JKP
nemzetiségi politikájával. Ez azonban távolról sem fedi a valóságot.
A javaslat mögött élbeli politikusok álltak, mint Mosa Pijade, Edvard
Kardelj és mások. Ugyanígy Josip Broz sem ellenezte például a csehszlovákiai
kitelepítést, és hasonlóképpen természetesen a jugoszláviai magyarság
részleges kitelepítése ellen sem foglalt állást, hiszen e nélkül
Vukosavljevic nem is tehetett volna ilyen jellegű javaslatot.
Az is ismeretes, a csehszlovák kormány nem kapta meg a potsdami nagyhatalmi
értekezlet engedélyét az ottani magyarság kitelepítésére, s a két ország
közötti tárgyalásokat követelte a lakosságcsere ügyében, amelyek hamarosan
meg is kezdődtek Ez a határozat, úgy látszik, alaposan megingatta a
jugoszláv politikai tényezőket, bár ez nem jelentette azt, hogy elálltak
tervüktől. Vladimir Dedijer említett munkájában adatokat találtunk arra
vonatkozólag is, hogy Titóra 1946. évi tavaszi prágai látogatása alkalmával
a csehszlovák kormánykörök nagy nyomást gyakoroltak, hogy Jugoszlávia is
követelje a lakosságcserét.
Hosszabb halogatás után Jugoszlávia benyújtotta Magyarországnak a lakosság
cserére vonatkozó kérelmét, amelyről a magyar minisztertanács 1946.
augusztus 28-án tárgyalt. Az akkori magyar miniszterelnök a javaslatot igen
korrektnek és barátságos hangneműnek találta. Ezen az ülésen - amelynek
lefolyását a 133-as számú jegyzőkönyv rögzítette - fölolvasták a magyar
békedelegáció levelét, amely egy négy pontból álló elvi álláspontot
tartalmazott:
1.) A javaslatról a párizsi béketárgyaláson kell elvileg megállapodni és a
lakosságcserét az ettől számított egy, de legkésőbb három év alatt kellene
lebonyolítani;
2.) Az áttelepülés kizárólag önkéntes alapon történne;
3.) Magyarországról ugyanannyi délszlávot telepítenének át, kizárólag
önkéntes alapon;
4.) Mindkét részről az áttelepülők száma nem haladhatja meg a 40. 000-et.
A minisztertanácsi vitában, amelyben részt vettek B. Szabó István, Jacsák
Lajos és Rákosi Mátyás, kifejezésre jutott az a vélemény, hogy a kérés elől
nem szabad elzárkózni, mert ez azt a látszatot keltené a szlovákok előtt,
hogy velünk nem lehet megegyezni. Megemlítették azt is, hogy 40 000 magyar
kitelepülő Jugoszláviában nem gyöngítené túlságosan az ottani magyarok
számát, amelyet 300-400 ezerre becsültek.
A jugoszláv sajtó, amely egyébként részletesen beszámolt a
magyar-csehszlovák lakosságcseréről, a jugoszláv lakosságcseréről, csak igen
rövid híreket közölt. Az Újvidéken megjelenő Magyar Szó is csak csak két
rövid hírt jelentetett meg erről az 1946. év folyamán, külön kiemelve, hogy
a kérdésről tárgyalások folynak Gyöngyösi János magyar külügyminiszterrel.
Edvard Kardeljnek, a párizsi jugoszláv békedelegáció vezetőjének
emlékirataiból látható, hogy ez a küldöttség 1946 júliusától az év végéig 50
000 jugoszláviai magyar kitelepítését, tehát nem a lakosság cserét
szorgalmazta. A követelést azzal magyarázta, hogy ez által is legalizálnák a
németek kiköltöztetését Jugoszláviából. Az akkor még mindig táborokban
sínylódó németek száma erre az időre mintegy 80. 000-re apadt, vagyis
körülbelül 100.000-rel voltak kevesebben, mint 1944 decemberében, amikor
megkezdődött az úgynevezett munkatáborokba való elhurcolásuk, amelyeket -
mint a fenti adatokból is látható - inkább nevezhetnénk haláltáboroknak.
A párizsi béketárgyalásokon azonban nem hoztak érdemleges határozatot a
németek kitelepítéséről, akik azután 1948 tavaszáig továbbra is táborokban
maradtak.
A jugoszláv hatóságok részben úgy igyekeztek megszabadulni tőlük, hogy
megengedték, sőt ösztönözték tömeges szökésüket, amely azután főleg a
szomszédos Magyarországon okozott komoly gondokat, mivel az ausztriai
szövetséges megszálló hatóságok a legtöbb esetben visszautasították a
szervezetlenül érkezők befogadását. Ugyanígy az 50 000 jugoszláviai magyar
kitelepítéséről sem történt lényegbeli döntés, s így ez a kérdés a párizsi
békekötés után lekerült a napirendről.
írta Mészáros Sándor
kelt Délvidéken 1992.11.18
forrás://Napló (a Rendkívüli)
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
A témával kapcsolatos oldalak:
• Délvidéki Infótár
• Délvidéki Fejlemények
• Balla Vajdasági Tudósításai
• Délvidéki Források
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
