Úti jegyzet Kelet-Felvidékről
írta Kupán Árpád

Manapság aránylag ritkán olvashatunk híreket Európa egyik fiatal, nemzetinek nyilvánított államáról, Szlovákiáról. Így aztán ha az utazó eljut ebbe az országba, nem csupán a turisztikai látványosságok érdeklik, hanem lakóinak élete, mindennapi problémái is.

Ha az ember ráadásul erdélyi magyar, akkor elsősorban arra kíváncsi, milyen a felvidéki magyar sors, mi az, ami hasonló, mi az, ami más az itteni helyzethez viszonyítva. Ezért rendhagyó ez az úti jegyzet, mert nem a megismert helyeket vagy az úti kalandokat írja le. Csupán néhány tanulságos tapasztalatot, illetve összehasonlítást próbál megfogalmazni.

Sátoraljaújhelynél léptük át a szlovák határt, ahol a két ország határrendészei egy helyen végzik munkájukat. Az első benyomás kedvező, az útlevél-ellenőrző kifogástalan magyarsággal szól hozzánk, s kiderül: a szlovákiai személyzet nagy része magyar anyanyelvű, s mindegyik bátran használja is anyanyelvét. Ilyet mifelénk nem tapasztalhatunk.

Utunk első állomása a határhoz közel fekvő Borsi, II. Rákóczi Ferenc szülőfaluja. Az itt működő II. Rákóczi Ferenc Emléktársaság vendégei vagyunk. A települést a honfoglalás idején alapították, nevét Bors vezérről kapta. Ma is túlnyomórészt magyarok lakják, habár a múlt század közepén 30 szlovák családot telepítettek be a Magyarországra átkényszerített 30 család helyébe. Az előbbiek száma azóta jelentősen megnőtt, s napjainkban nem ritka a vegyes házasság sem. Fájó viszont, hogy bár a többség magyar, nincs magyar nyelvű iskolájuk, s nem azért, mert a felsőbb szervek nem engedélyezik, hanem mert a szülők nem igénylik. Ott is él még az a naiv hiedelem, hogy a gyermek jobban érvényesül, ha az állam nyelvén végzi tanulmányait. Az eredmény persze nem a sikeres életpálya, hanem az identitásvesztés, a beolvadás. Utunk során számos olyan személlyel találkoztunk, aki vállalja magyarságát, de már nem tudja jól kifejezni magát anyanyelvén, nem ismeri történelmét, hagyományait. Viszont vannak idős emberek, akik nem ismerik az állam nyelvét, s emiatt gyakran van részük durva rendreutasításban. (Ugye, ismerős eset?)

A Rákóczi-emléktársaság egyike a számos felvidéki magyar civil szervezetnek, amely sok esetben csupán néhány lelkes, önfeláldozó, sajnos többnyire az idősebb korosztályhoz tartozó személy tevékenységére alapozva próbálja megőrizni emlékeinket, hagyományainkat. Borsiban áll az a várkastély, amelyben a Nagy Fejedelem született, s hiába vészelte át a középkor és újkor nagy háborús pusztításait, a múlt században, békeidőben kétszer is a megsemmisülés határára került. Az 1919-ben létrejött új hatalom számára nem volt fontos a megőrzése, 1938 és 1944 között felújították, de 1945 után megint pusztulásnak indult. Az 1989-es fordulat után megalakulhatott az emléktársaság, amely civil szerveződésként kijárta a szlovák és a magyar kormány anyagi támogatását az épület felújítására, megmentésére. Terveik még csak részben valósultak meg, de nem adják fel a harcot.

Borsiból elindulva előbb a Bodrogköz falvait, községeit látogattuk meg. Szinte mindenhol van műemléképület, templom, kolostor, várrom, de csak azok vannak megfelelő állapotban, ahol a helyi lakosság vagy önkormányzat áldoz erre. A Bodrogköz valamikor virágzó, gazdag országrész volt, jó termőföldje, híres szőlősdombjai vannak, ahol a tokajihoz hasonló minőségű bor készül. Ma viszont sok a parlagon hagyott föld, a kipusztult vagy elhanyagolt szőlős. A földek nagy részét nem adják vissza jogos tulajdonosaiknak, itt is tapasztalható a hírhedt Benes-dekrétumok utóhatása. Ami kevés ipar volt, az is megszűnt, a gyárakat bezárták, felszámolták. A falvak lakóinak őshonos fele lassan elfogy, kihal, elköltözik, s velük együtt tűnnek el a múlt emlékei is. A templomok többségében már kétnyelvű az istentisztelet, s egyre kevesebb a magyar anyanyelvű pap. Gyakran előfordul, hogy a Magyarországon végzett teológus nem kap Szlovákiában parókiát. A legtöbb helyen látni kétnyelvű utca- és helységnévtáblát (itt is 20 százalék az alsó határ), de a turisták által látogatott történelmi jelentőségű helyeken csak az állam nyelvén és néhány világnyelven igazítják el a látogatót - magyarul nem. Pedig olyan történelmi helyekről van szó, mint az Anonymus által is említett Árpád-kori Szalánc vára, melyet többek között I. Rákóczi György erdélyi fejedelem is birtokolt, vagy Zemplén vízi földvára, ahol Zalán bolgár fejedelem hódolt meg Árpádnak, állítólag itt van Álmos fejedelem sírja is. A földvár helyén épült kővár Zemplén megye székhelye volt. De említhetjük Királyhelmecet is, melynek vára a tatárjárás után épült, s a középkorban fontos stratégiai szerepe volt. A közelében fekszik Lelesz, Dél-Zemplén egyik legősibb települése, a 12. században alapított prépostság a középkori magyarság egyik jelentős hiteles helye volt.

Kirándulásunk egyik fénypontja volt Krasznahorka "büszke vára", melyet a 14. század elején építettek a szepesi, gölnic-völgyi bányavárosok védelmére. Gazdag és kalandos története volt a 16. század második feléig, s gyakran változott a tulajdonosa. Végül a csíkszentkirályi székely Andrássy család tulajdonába került, s maradt a 20. század elejéig. Az Andrássyaknak köszönhetően maradt meg a vár a 17. század eleji reneszánsz formájában, és megőrizte korabeli berendezésének nagy részét is. 1906 óta vármúzeumként működik, gróf Andrássy Dénes alapította. Hatalmas, gazdag, jól elrendezett művészeti, hadtörténeti, kézműves, ipartörténeti anyaga lenyűgöző. Itt is érvényesül a már említett irányelv: minden nyelven van felirat, csak magyarul nincs. Pozitívum viszont, hogy kérhető a magyar nyelvű vezetés. Szerencsénk volt, mert egy nagyon alapos felkészültségű és lelkes idegenvezetőt kaptunk, aki egyébként biztonsági őrként dolgozik a múzeumban. Munkatársnőjét azért váltották le, mert gyermekét magyar nyelvű iskolába íratta… Ám az ő gyermekei is magyarul tanultak, sőt az egyik Magyarországon végzi a tanárképző főiskolát.

Kassa Szlovákia második legnagyobb városa, a kelet-szlovákiai kerület székhelye, történelmünk számos eseményének színhelye, látnivalókban, turisztikai objektumokban rendkívül gazdag. Nem is próbálkozom a leírásával, bemutatásával, azt már számtalan híres író, tollforgató megtette. Azt hiszem, senkit sem lep meg, ha kijelentem, hogy Kassán nemigen lehet érvényesülni a magyar nyelvvel, s ritkaságszámba megy a turistákon kívül valakit magyarul beszélni hallani. Ezen nem csodálkozhatunk, tudva, hogy az ötvenes években még háromnyelvű városnak 70 ezer lakosa volt, ma 270 ezer, s egynyelvű.

A híres, gyönyörű kassai dómban a számunkra szent zarándokhelynek számító Rákóczi-kripta csak némi közbenjárással és "ajándékozással" válik látogathatóvá. Különben a tájékozatlan vagy egyedül érkező turista meg sem találná, hisz semmi felirat nem utal rá. A híres Miklós-börtön - ma múzeum - szomszédságában lévő református templomban jelenleg két nyelven, magyarul és szlovákul hirdetik az igét. 1945-ben a kassai gyülekezet háromezer lelket számlált, hetven presbitere volt. Nem sokkal ezután jelentkezett négy szlovák anyanyelvű református, akik bejelentették igényüket külön gyülekezet alakítására és közös templomhasználatra. Ma a magyar gyülekezet csupán ötszázvalahány hívet számlál, a szlováké eléri a négyszázat, de szerencsére, szerencséjükre nemsokára új templom épül számukra.

A szintén nagyon szép barokk premontrei templomban és rendházban egy fiatal kispapot kértünk meg, hogy kalauzoljon bennünket. Csalódás volt, hogy anyanyelvét csak törve beszélte, és semmit sem tudott a templom kriptájában eltemetett Báthory Zsófiáról és fiáról, I. Rákóczi Ferencről, a Nagy Fejedelem nagyanyjáról és apjáról. A rend visszakapta a rendházat, melynek kolostora a Király háza nevet viselte, mivel kétszer is itt szállt meg Mátyás király, s lakott benne Bocskai István, Bethlen Gábor és I. Rákóczi György is. A visszakapott gimnáziumot tanulók hiányában nem tudják működtetni, s így csak a különféle bérlők által fizetett lakbért hasznosítják.

Végül még egy jellemző kassai tapasztalatunk. Egy kevéssé ismert és látogatott hely a Rodostó-ház, amit a Nagy Fejedelem Kassára történő "hazahozatala" után építettek meg a törökországi alapján. Sikerült megtalálnunk és megtekintenünk ezt a szép és gazdag gyűjteményt, ahol végre magyar nyelvű feliratokat is olvashattunk. Mégsem volt zavartalan az örömünk, mert tapasztalhattuk, hogy a két fiatal muzeológus egy szót sem tud magyarul. Pedig ha valami magyar jellegű, akkor a Rákóczi-emlékmúzeum igencsak az.

Összegezve a tapasztaltakat, megállapíthatjuk, hogy nagyon sok a hasonlóság a két ország között, mintha egymástól tanulnák a nemzeti és nemzetiségi politikát. Ugyanakkor szomorúan állapíthatjuk meg, hogy kölcsönösen nagyon keveset tud egymásról a két azonos sorsú, helyzetű kisebbség. Szükség lenne a kapcsolatok növelésére, elmélyítésére, hisz tanulhatnánk egymástól, és összefogva eredményesebben küzdhetnénk saját országunkban a megmaradásunkért.



irta Kupán Árpád

[HUNSOR medencefigyelő - ® HUNSOR -]



megjelent az Erdélyi Napló július 9-ei számában is