A Csodálatos varázserővel feltöltött nyelv
írta Tonu Kalvet (Tallin)

Ludwig Uhland (1787-1802) szerint az embernek már csak azért is érdemes megtanulnia magyarul, hogy eredetiben olvashassa Petőfi műveit.


A híres 19. századi német romantikus költőhöz hasonlóan sok észt is rajongott Petőfi verseiért, egész hősiés életútjáért. Számos ember éppen az ő hatására kezdett el magyartanulással foglalkozni - Észtországban is. És amikor már átlépett - akár más okoknál fogva, de mégis ugyanezt a döntést hozó elvbarátaival együtt - a magyarul nem tudók táborábó1 a magyarul tudók körébe, hamarosan észre vészi, hogy "menthetetlenül" e csodaszép nyelv hatalmába került.

S ami még "rosszabb", az elbűvölő nyelv hatása alá került személy nem is akar többé kitörni e "fogságból": hiszen a vitathatatlanul vonzó Petőfin kívül ott még számtalan más kimagasló ember és érdekfeszítő tárgy található, melynek vonzereje legalább ugyanennyire erős.

Minden, a magyar nyelven Minden, a magyar nyelven egy kicsit már tudó ember mintha egy, addig fel nem fedezett aranybányára bukkanna. Olyan kincseket nézegethez - saját szemével-, melyekrő1 korábban a legjobb ésetben is csak hallott, a legtöbbször pedig a valódi függönyként szolgáló nyelvi akadály miatt halvány fogalma sem volt. Az ilyen ember megismerkedik a magyar irodalom nagyjainak alkotásával - és nemsokára látja, hogy ez semmivel sem alacsonyabb színvonalú az ismertebb világklasszikusokénál; elmélyül a magyar gondolkodók műveiben - és csaknem szájtátva gyönyörködik azok tartalmának a mélységében. Szemléli a magyar tudósok, feltalálók kiváló felfedezéseit -és nem tud semmi magyarázatot adni arra a hihetetlennek tűnő jelenségre, hogy hogyan tudta ez, a világviszonylatban kicsinek számító nép a világ tudományos kincstárát olyan aránytalanul sok találmányai, új dolgokkal gazdagítani...

Érvényes ez arra is, Érvényes ez arra is, akinek zsebében az aranybánya felfedezésekor már megvan néhány aranyrög, azaz, aki anyanyelvén kívül még legalább egy idegen nyelv tudásával bír. Mi több: minél több idegen nyelven tud az ember, annál nagyobb a valószínűsége, hogy könnyebben alárendeli magát a magyar nyelv ellenállhatatlan varázserejének. Hiszen több tapasztalata, összehasonlítási lehetősége van a csupán egyajkú emberhez képest, ráadásul, ha még olykor nyelvtudósi háttérrel is rendelkezik.
A magyar nyelv egyenesen megmagyarázhatatlan vonzó-, illetve hatóereje nem hagyja érintetlenül azokat sem, akik a legszívesebben hallani sem akarnának a magyarokról. Nem tudott e hatás elől elmenekülni például a nem éppen magyarbarátként ismert Emil Michel Cioran se.
Az erdélyi származású román-francia bölcsész az 1960-ban Párizsban megjelent, Levél egy ismeretlen barátomhoz; Két típusú társadalomról c. esszéjében azt állítja a magyar nyelvről, hogy szívből irigyli ennek beszélőit:

Bevallom magának -mondta -, Bevallom magának -mondta -, hogy irigylem szomszédaink megátalkodottságát, sőt, nyelvét is, ezt a zord hangzású nyelvet, melynek szépségében nincs semmi emberi, melynek hangzása egy másik világegyetemből származik, ezt az erőteljés és megsemmisítő nyelvet, mely a poklokból kel, hogy megörökítse hangsúlyait és kitöréseit. Bar magyarul csak káromkodásokat ismerek, e nyelv szerfölött tetszik nekem, amelyet vég nélkül hallgathatok, mely megbűvöl és sóbálvánnyá dermeszt, - mely igézetének és szörnyűségének nem tudok ellenállni, melynek nektáros és ciános szavait, mint ha csak agóniához teremtették volna. Az ember vagy magyarul lehelje ki lelkét, vagy meg se haljon!

Cioran akarva-akaratlan lelkesedését, Cioran akarva-akaratlan lelkesedését, rajongását a magyar nyelv csodálatosságáért még elgondolkodtatóbbá teszi az, hogy ő a szitokszavakon kívül jóformán alig tudott magyarul. Mintha ez még nem lenne elég, maguk a magyarok is kénytelenek őszintén bevallani nyelvük körülhatárolhatatlanságát, állítván: "Annyi szépsége van nyelvünknek, hogy valamennyi még sem ismerhető."
Ezért nincs semmi csodálkoznivalója az embernek azon, hogy miért érdeklődnek egyre többen az utóbbi időben a legnagyobb és egyben legismertebb finnugor nép nyelve iránt, annak viszonylagos bonyolultsága ellenére. Mint láttuk, (még) tanulása mellett több érv is szól.
Ez legutoljára, de nyilván nem utolsósorban nem szabad megfeledkeznünk még egy nagyon fontos tényezőrő1, mely hatalmas impulzusként szolgálhat az embernek a magyar nyelv elsajátításához: az úgynevezett mindenható-érzésről.

A be nem avatottak számára A be nem avatottak számára esetleg túlzásnak is tűnhet ez az előbbi állításom (szép, költői, jó szándékúnak ugyan, de mégiscsak túlzásnak), közelebbről vizsgálva azonban vitathatatlanul valósághűnek bizonyul.

Magyarázatként nem kell Magyarázatként nem kell a szomszédba mennünk. Tudvalevőleg mindenkiben - még a legfélénkebb kisemberben is - megvan bizonyos hatalomvágy. Talán úgy is jellemeznénk ezt a vonást, hogy: a mindenhatóságra való törekvés.

Ugyanakkor nem mindenkiből Ugyanakkor nem mindenkiből lehet, mondjuk, a világhatalom uralkodója, hatalomvágyát pedig ennek ellenére valahova irányítania kell. És éppen itt siet segítségére az ilyen embereknek a magyar nyelv, pontosabban: az ennek megtanulásával, elsajátításával szervesen velejáró bizonyos mindenható-érzés. Mint tudjuk, minden nyelvnek megvan a maga sajátossága. A magyar nyelvnek - ennek különlegesen sajátos volta miatt - még inkább igaz ez az elv. Magyarul tudónak ezért nincs semmi szüksége arra, hogy valamilyen titkos vagy esetleg kihalt nyelvet használjon beszédében, amennyiben azt akarja, hogy a többiek ne értsék még. Hiszen tudja, hogy ha választékosan, kizárólag magyar szavakat használva fog beszélni, akkor nem fog tudni a szövegből semmit, felfogni a legkiválóbb (de magyartudással nem rendelkező) poliglott sem. A szegény poliglottnak nem lenne semmi haszna abból sem, ha tudna például az összes többi európai nyelven.

A magyar szót elsajátított személyek A magyar szót elsajátított személyek ilyen módon tényleg áttörhetetlen falú "folyosó"-t teremthetnek egymás között mások jelenlétében, valódi nyelvi korlátot a körülvevők számára, amelyen át ugrani reménytelen dolog.

És itt már egyáltalán És itt már egyáltalán nem nehéz kitalálnunk, hogy miféle érzést idéz elő e helyzet a magyarul tudóban... Mindennél fontosabb azonban itt mégis az, hogy ez a bizonyos érzés nem valamilyen agresszív, az embertársakat károsító formában nyilvánul még, azaz az ember korántsem a világhatalom uralkodójának módjára viseli magát, hanem ellenkezőleg, ez büszkéséggel és (ön)becsüléssel tölti el az embert. A világbéke záloga tehát ebben nyugodtan pont lehetne.

Mindenhatósággal tudvalevőleg Mindenhatósággal tudvalevőleg örök élet, halhatatlanság is párosul. Ezért nem csodálnám egy picit sem, ha a mostani, magyar nyelvet imádó és vele komolyan foglalkozó észt magyarbarátok (is) mind ott lennének a következő Magyar Millenniumnál is.

Akkor talán együtt énekelhetjük az időközben a világ magyarbarátainak himnuszává vált - szöveget - Ábrányi Emilnek a Magyar nyelv c. verset:

Hatalmas, szép nyelv,
Magyarnak nyelve!
Maradj örökké
Nagy és virágzó
Kísérjen áldás
Amíg világ áll!
S legyen Az is, ki téged
Ajkára vesz majd!
Elsőt rebegve,
Végsőt sóhajtva!

TONU KALVET (Tallin) A szerző 1970-ben született! Magyarul magánszorgalomból tanult meg. Tulajdonképpen egy Aranycsapatról sugárzott film, jelesen Puskás Ferenc keltette fel érdeklődését a magyarok és nyelvük iránt. Az egyetem elvégzése óta (sport) újságíróként dolgozik. Az Észt-Magyar Baráti Társaság vezetőségi tagja.