"Növelni kell az erdélyi magyarság támogatását"
Orbán Viktor augusztus 24-i beszéde Nagyváradon
HUNSOR medencefigyelő

"Ami jár a katalánoknak Spanyolországban, ami jár a dánoknak Németországban és a németeknek Dániában, ugyanazok a jogok intézményes formában nekünk, magyaroknak is járnak a Felvidéken, Kárpátalján, Erdélyben és a Délvidéken."


Tisztelt Ünneplő Gyülekezet!

Teszek egy kísérletet abban a reményben, hogy nem járok úgy, mint az egyszeri legátus, aki a történet szerint első alkalommal ment vidékre prédikálni, és mivel úgy tanulta, hogy a jó prédikáció egyszerre megnyugtató, megindító és kielégítő, amikor hazatért, örömmel újságolta teológia professzorának, hogy útja sikeres volt. Mint mondta, a beszéde megnyugtató volt, mert minden hívő álomba szenderedett. Biztosan megindítónak is tarthatták, mivel az istentisztelet után mindenki azonnal otthonába sietett, és valószínűleg kielégítő is volt a prédikáció, mert a délutáni prédikáción már senki sem jelent meg.

Arra kérem Önöket, tekintsenek el attól, hogy ezeket az elvárásokat velem szemben most érvényesítsék. Én inkább a magyarországi választásokról és a romániai népszavazás utáni helyzetről szeretnék beszélni Önöknek, és kevés jót tudnék mondani, ami egyszerre megnyugtató, megindító, és kielégítő. Mielőtt azonban mondandóm lényegéhez érnék, engedjék meg, hogy megköszönjem azt a támogatást, segítséget és bátorítást, amit az elmúlt négy évben mi, a polgári kormány tagjai és magyarországi hívei kaptunk Önöktől, a határon túli magyaroktól.

Tudják, nem olyan egyszerű dolog eldönteni, hogy ha az ember valami fontosat tett, akkor minek is köszönheti azt valójában. Mi ennek tudatában vagyunk. Engedjék meg, hogy fölidézzem a kávé és a cukor esetét. A mestert megkérdezik a tanítványai, hogy “mondja mester, mitől édes a kávé, a cukortól, vagy a kavarástól?” A mester azt válaszolja a tanítványainak, hogy “természetesen a kavarástól.” Mire a tanítványok megkérdezik: “de mester, akkor miért kell bele a cukor?” ”Hát azért, hogy tudjuk, meddig kell kavarni!” Azt gondolom, hogy a négy évig szolgált polgári kormány nevében mindenképpen köszönetet kell mondanom az előbb elmondott történet jegyében még egyszer azért a lelki támogatásért, amellyel munkánkat segítették.


Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A magyarországi parlamenti választások és annak nyomán bekövetkezett, vagy - véleményünk szerint - majd hamarosan bekkövetkező politikai fordulat, valamint a romániai népszámlálási legfrissebb adatai miatt nagyon sokan érzik úgy, mintha fontos dolgok változtak volna meg körülöttünk. Ezzel az új helyzettel szembe kell nézni, és ebben az új helyzetben új válaszokat kell találni a régi kérdésekre. Nagyon sokan azt várják tőlem, hogy én majd képes leszek arra, hogy erre az új helyzetre magyarázatot, és az új helyzet kérdéseire új válaszokat tudok adni. Sajnos erre nem vagyok képes, tisztelt hölgyeim és uraim, én csupán hozzá tudok járulni egy helyzet megértését eredményező és új válaszokat találó szellemi erőhöz.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Itt nem egy bajjal kell szembenéznünk, hanem különböző természetű, súlyos problémák rakódnak egymásra. Legalább négy egymásra rakódó súlyos problémát látok, mely a jövőnket fenyegeti. Az első problémát úgy fogalmazhatjuk meg: a rendszerváltás elhúzódó fájdalmai. Mindannyiunk számára nyilvánvaló, hogy a kommunizmus összeomlása után a demokrácia felépítését jelentő korszaknak kétségkívül vannak sikeres elemei. Különösen az Alkotmány megalkotásában vannak sikeres mozzanatok, hiszen ki is vitathatná el, hogy sikeres a létező parlament, az Alkotmánybíróság, a létező önkormányzati rendszer, vagy a gazdasági intézményrendszer. Kétségtelen tehát, hogy a rendszerváltozás mögöttünk hagyott tízegynéhány esztendejében az intézmények fölépítését megkötő programja sikeresen zárult. De mégis, ha a valóságos életet nézzük, és nem az élet külső formáit, akkor látjuk, hogy még mindig velünk vannak a rendszerváltozás fájdalmai.

Ha azt a kérdést tesszük föl, hogy az életlehetőségeink szélesbedtek-e, hogy számosabbak-e a személyes életünkben az előttünk álló választható lehetőségek, hogy az életünk minősége vajon magasabb lett-e, mint korábban volt, akkor már nem olyan egyértelmű a válasz, mint az intézmények világában. Már van, aki igennel válaszolhat, de nagyon sokan nemmel válaszolnak, mert nem válaszolhatnak másképpen.


Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ezért van olyan érzése az embereknek, hogy mintha két lépéssel akarnánk átugrani egy szakadékot, ami nem mondom, hogy lehetetlen, de egyedül senkinek sem fog sikerülni. Egy a térségünkkel foglalkozó angol professzor tizenvalahány évvel ezelőtt, egy bennünket meglehetősen elkeserítő látomást rajzolt elénk, amikor azt mondta nekünk, hogy egy új politikai rendszert fölépíteni hat hónapot vesz igénybe. Egy új gazdasági rendszert fölépíteni hat év alatt lehet. De egy új társadalom felépítése hatvan évet vesz igénybe.

Nagyon remélem, hogy a professzor úr tévedett, és ez nem lesz hatvan esztendő, de kétségkívül meg kell állapítanunk, hogy mai bajaink egyik forrása nem más, minthogy a rendszerváltozás ez idáig a többség számára egyértelmű sikert csak az intézmények világában hozott, de bizony a személyes életük területén még nagyon sokan érzik úgy, hogy a kommunizmus világában életlehetőségeik jobbak voltak. Bizony nagyon sokan érzik így. Ez tehát az első.

Ehhez a problémához tartozik mindaz, amire Tőkés László püspök úr már utalt. Én másképpen fogalmaznék, de ugyanazt mondom. Olyan korban élünk, amelynek a központi gondolata a szabadság. Ezt 1990-ben, amikor a szabadság nevében léptünk fel a diktatúrával szemben, világosan láttuk. De akkor még nem láttuk világosan, hogy hány különböző fölfogása létezik a szabadságnak. A szabadságban benne rejlik az a kérdés is, hogy mire való, ha már megvan?

Azt mondom Önöknek, tisztelt hölgyeim és uraim, hogy a hatvan évet akkor tudjuk lerövidíteni, hogy ha a kilencvenes évek elején közelfogadásnak örvendő szabadság-felfogástól - amely úgy hangzott, hogy „mindent meg szabad tenni, ami más szabadságát nem sérti” - sikerül eljutni ahhoz a szabadság-felfogáshoz, amely a legkevésbé sem történelmi előzmények nélkül való, s amely úgy hangzik, hogy a szabadság nem jelent mást, minthogy „ne cselekedd másnak azt, amit nem akarsz, hogy veled cselekedjenek”. Ha eljutunk odáig, hogy ez lesz a többségi szabadság-felfogás, akkor következik be az a minőségi változás, amely gyógyírt adhat a rendszerváltozás elhúzódásával kapcsolatos fájdalmakra.

A második probléma, amellyel szembe kell néznünk, az a globalizáció kérdésköre. Nem csak magyar probléma ez, minden nemzet küzd ezzel a kérdéssel, a kisebbek ráadásul nagyobbnak érzik ezt a fenyegetést. A világban ma erősödik a félelem, a globalizációnak mondott nemzetköziesedés ellen. A nemzeti kultúrák sokszínűségét ez megbontja, és egyfajta szürke, fogyasztói kultúrát képvisel. Nekünk magyaroknak azt a kérdést kell föltennünk, hogy az Európai Unióba történő történelmi beilleszkedésünk jó válasz-e a nemzetköziesedés kihívásaira.

Azt mondom Önöknek, hogy az Unióhoz való csatlakozás segíthet abban, hogy nemzeti tudatunk és kultúránk megerősödjön. Jónéhány, nálunk egyébként lélekszámában és területében kisebb, az Unióhoz csatlakozott ország esetében ez a történelmi döntés a nemzeti öntudat és kultúra megerősödéséhez vezetett. Így történt Írországban, Portugáliában, vagy Finnországban. De ez csak akkor következik be, ha okosan és jól csatlakozunk az Európai Unióhoz.

Nekünk, magyaroknak egy olyan kérdéssel is számolnunk kell, amivel a világ más népeinek nem kellett, hiszen több millió magyar él a csatlakozni kívánó magyar államon kívül. Tehát nekünk úgy kell csatlakoznunk, hogy annak révén az anyaország és a közöttük lévő családi, kulturális, politikai és gazdasági kapcsolatok ne gyengüljenek, hanem gazdagodjanak és erősödjenek. Nem könnyű feladat, de lehetséges. Ebben az irányban jelentett fontos lépést a Magyar Állandó Értekezlet összehívása és a státustörvény.

A harmadik probléma, amivel küzdünk - egymásra halmozott problémákról van szó -, az úgy fogalmazható meg, hogy Magyarországon az elmúlt négy évben megismert nemzeti kormány helyett egy szocialista kormány alakult. Még keveset tudunk az ügyben, hogy a nemzet határokon átívelő újraegyesítése tárgyában milyen álláspontot foglalnak el.

A negyedik gondolat pedig a népszámlálás által előállt helyzet, nem csak itt, Romániában, kedves barátaim, hanem számos, más elszakított területen. Mert népszámlálást nem csak itt tartottak, hanem Szlovákiában, Délvidéken is. Azok az eredmények éppoly kevéssé szívderítőek, mint amit mértek Romániában.


Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mondandómnak az a lényege, hogy nekünk most egy olyan nemzetstratégiára, iránytűre, vonalvezetésre van szükségünk a következő évekre nézvést, amely nemcsak az előbb megemlített négy probléma egyikére-másikára, hanem lehetőleg mindegyikre tud választ adni. Még nem tudom pontosan, hogy ez a válasz milyen lesz, de azt biztosan tudom, hogy új kiindulópontot kell választanunk. Kérem, emlékezzenek vissza a mögöttünk hagyott tízegynéhány esztendőre akár Magyarországon, de különösen itt Erdélyben. Azt hiszem, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki azt tapasztalta, hogy amikor itt élő magyarokkal beszélget romániai politikai helyzetről, az RMDSZ körüli helyzetről, a magyarság jövőjéről, akkor kiindulópontként mindig a forradalmat említik. Mindent ahhoz mérünk, hogy az akkor törekvésekből mi valósult meg. Ez volt az origó.

Azt szeretném fölajánlani megfontolásra Önöknek, hogy válasszunk mostantól kezdve egy új origót. Többé nem a forradalom az igazi mércéje a cselekvéseinknek, hanem az a helyzet, amit a népszámlálás elénk tárt. Az előttünk álló években minden cselekedetünket azzal a mércével kell lemérni, hogy azok vajon hasznosak-e, célratörők-e a népszámlálással fölvetett helyzetre? A helyzetünk egy kicsit hasonlatos a sokat dolgozó ember beteg szervezetének példájához. Az ember úgy érzékeli néha, hogy valami nincs rendben az egészségével. Dolgozik, de a mindennapi munka, pénzkeresés, fogyasztói javak utáni rohangálás közben csak nagyon nehezen szánja rá magát, hogy orvoshoz forduljon, és rájöjjön arra, hogy az egészség mindennél fontosabb. Az emberek néha csak akkor néznek szembe az őket fenyegető komoly veszedelemmel, hogy ha már nem zárhatják be a fülüket a saját szervezetük jajkiáltásai elől. Szerintem ilyen jajkiáltás ez a népszámlálás.

Meg kell állapítanunk, hogy az első világháborút lezáró trianoni békediktátumok óta a magyarok aránya folyamatosan csökken minden Magyarországgal szomszédos országban. Elsősorban a városi lakosság száma csökken. A többségében magyarlakta települések száma például nyolcvan év alatt megfeleződött. De a falvakban is - bár kisebb mértékű a csökkenés - a halálozások száma általában magasabb a születéseknél. Az elemzők három okát szokták adni ennek a jelenségnek: a biológiai fogyást, a kivándorlást, és az asszimilációt.

A legutolsó adatok szerint a szomszédos hét országban mintegy két és fél millió magyar él. Romániában 1.435.000, Szlovákiában 520.000, a Vajdaságban 339.000, Kárpátalján 156.000, Horvátországban 16.500, Szlovéniában 8.500, Burgenlandban pedig 6.800 ember.

Ezt úgy kell értelmeznünk, hogy Erdélyben 1910-ben 1.660.000 magyar embert találtak a számlálóbiztosok, és ez akkor több mint 31%-át jelentette Erdély lakosságának. 1992-ben 1.630.000 embert regisztráltak, ez már csak 21%-ot jelentett. A 2002-es népszámlálás előzetes adatai szerint Románia magyar lakóinak száma 190.000 fővel csökkent. Tíz esztendő alatt tehát elvesztettünk 190.000 embert. A magyarok részaránya a teljes romániai lakosságon belül 7,7%-ról 6,6%-ra esett vissza, ami már a parlamenti képviseletet is veszélyezteti. Ez a jajkiáltás, amiről az előbb beszéltem.


Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Nézzük meg, hogy mi volt a helyes, és mi tartható meg abból a nemzetstratégiából, amelyet 1990-ben vállaltunk, és amelynek a mentén - kisebb-nagyobb kitérésekkel - az elmúlt tizenkét évben haladtunk. Rájöttünk arra, hogy sem a két világháború közötti akkor javasolt megoldások, sem a második világháború után javasolt megoldások nem adnak használható választ a mai életünk kihívásaira. Az első világháború utáni revíziós politikát nem lehet sikerrel megvalósítani, és nem szabad folytatnunk a második világháború utáni, a nemzeti értékeket és igényeket semmibe vevő és azt lefojtó politikát sem. Már a harmincas évek derekán jó néhány derék magyar értelmiségi megfogalmazta, hogy ha az európai államok szorosabb együttműködésre törekednek egymással - és az Európai Unió erről ismerszik meg - akkor lehetővé válik Európa határokon átívelő egyesítése. Ennek a mintájára el lehet gondolni - az Unióhoz való csatlakozás révén - a magyar nemzet határokon átívelő újraegyesítését is.

Vagyis miközben jó okunk van tartani attól, hogy az uniós csatlakozás kapcsán megtaláljuk-e a helyes válaszokat, mégis, a félelemmel szemben legalább olyan reménységgel is kell lennünk az irányában. Meg kell próbálni az uniós csatlakozásból a nemzet határokon átívelő újraegyesítését eredményező reményeket kiemelni és egyesíteni. Ne felejtsük el, hogy Európa a régiókat helyezi előtérbe. Az európai regionális politika bizony majd lehetőséget kínál arra Románia minden polgárának és minden nemzetének, nemcsak a magyaroknak, hogy valamiféle nemzeti alapon valósítsák meg az önrendelkezést. Erről szól az Európai Unió, tisztelt hölgyeim és uraim!

Az elmúlt tíz évből teljesült az a gondolat is, hogy világosan ki kell mondani, hogy ami jár a katalánoknak Spanyolországban, ami jár a dánoknak Németországban és a németeknek Dániában, bizony ugyanazok a jogok intézményes formában nekünk, magyaroknak is járnak a Felvidéken, Kárpátalján, Erdélyben és a Délvidéken. Engedjék meg, tisztelt hölgyeim és uraim, hogy a következő, szintén a jövőbe átmenthető elemnek nevezzem nemzetstratégiánk békés természetét.

Gondoljanak arra, hogy a magyarnál sokkal kisebb létszámú közösségek hányszor nyúltak az erőszak, és az erőszakkal való fenyegetés eszközéhez, nem is olyan távol tőlünk. A magyarok az elmúlt tíz esztendőben ezt egyszer sem tették meg, nem nyúltak az erőszakhoz és még csak nem is fenyegettek vele. Úgy gondolom, hogy ezt a békét, ami alkotmányos jelleget ad a mi törekvéseinknek, a jövőben is meg kell őrizni. Tehát a békés megoldás keresése a jövendő nemzetstratégiájának egyik fontos pontja. Hasonlóképpen hadd javasoljam Önöknek azt, hogy ne a „határmódosítás nélküli egyesítés” kifejezést használjuk, mert ez egy negatív fogalom. Ehelyett inkább használjuk a „nemzet határokon átívelő újraegyesítését” az Európai Unió szellemében.

Ha úgy látjuk, hogy volt néhány említésre méltó - mi több, maradandó - eleme az elmúlt tíz év nemzetstratégiájának, akkor föl kell tennünk a kérdést: hol tartunk? Hiba, amelynek következtében az erdélyi magyarság fogyása még annál is nagyobb méreteket öltött, mint a magyar népesség természetes fogyása. Tegyük föl egyenesen a kérdést: miért tűnik el kétévente egy Székelyudvarhely nagyságú városnak megfelelő magyar népesség Romániában? Miért folytatódik a magyarok elvándorlása Erdélyből?

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Meggyőződésem szerint ennek tekintélyes részben gazdasági okai vannak. De a gazdasági okokat fel tudják erősíteni lélektani és politikai okok is. Ha például az Erdélyben élő magyaroknak azt találják üzenni, hogy „merjenek kicsik lenni”, az általában az embert nem maradásra szokta bírni. A legfőbb gondot abban látom, hogy nekünk, magyarországi magyaroknak és az itt élő kisebbségi magyarság helyi vezetőinek nem sikerült meggyőzni az itt élő magyarokat arról, hogy élhető életet és jövőt tudnak biztosítani. Mondjuk ki, hogy a határon túli magyarok nem bíznak annyira sem Magyarországban, és mára már azt hiszem, egy vezetőjükben sem, hogy elhiggyék, hogy az a nemzetstratégia, ami a szülőföldjükön való megmaradást tűzte ki célul, sikeresen végrehajtható.

A szülőföldön való megmaradás programjának reális lehetőségként való bemutatásához, és az itt élők erről való meggyőzőséhez Magyarországon nem volt elegendő idő. Négy esztendő ehhez kevés. Ahhoz, hogy ezt megvilágíthassuk, ahhoz hosszabb időn keresztül van szükség Magyarországon nemzeti kormányra.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ezek után tegyük fel azt a kérdést, hogy ha így állunk, akkor mit tehetünk? Nos hát, én továbbra sem látok más lehetőséget, mint az előző négy esztendőben elindított szellemi és lelki megújulás folytatását, a határokon átívelő újraegyesítés következetes végigvitelét, a családok támogatását és megerősítését, az önbecsülésre alapuló történelmi szemléletmódot, a történelmi egyházakkal való szoros és harmonikus együttműködést, és az olyan intézkedéseket, mint például az erdélyi magyar egyetem létrehozása volt. Ki kell használni a státustörvényben rejlő lehetőségeket.


Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Meggyőződésem szerint elhangzott két olyan gondolat, amely súlyosbítja a ránk leselkedő bajt, ezért érdemes ezekkel foglalkoznunk. Az egyik gondolat úgy hangzott, hogy „végül is az itt élők számára nem számít, hogy mi a magyarországi parlamenti választások eredménye”, a másik pedig úgy hangzott, hogy „eljött az ideje annak, hogy megtanuljunk kicsik lenni”. Semmit sem kívánok jobban, mint hogy igaz legyen az első mondat. Milyen jó dolog lenne, ha itt, Erdélyországban nem számítana, hogy odahaza mi a választások eredménye! Bárcsak ilyen időket élnénk. Ha Önök erősebbek lennének, akkor megengedhetnénk magunknak, hogy ilyeneket mondjunk. De a helyzet ma másképpen fest. Aki azt állítja, hogy az Önök élete szempontjából nincs jelentősége annak, hogy milyen gondolkodású, milyen irányvonalat követő kormány van hatalmon Budapesten, az valószínűleg nem ismeri pontosan a Kárpát-medencei helyzetet. A két idézett mondat a történelemből jól ismert érmének a két oldala. Minden érmének két oldala van, de ez egy olyan érem, hogy akárhogy is forgatjuk, mind a két oldaláról a jól ismert szöveg köszönt ránk.


Kedves Barátaim!

Pontokba foglalva hadd mondjam el, mit javasolok megvitatásra a jövőben az Önök számára a régi-új, átalakított, kiegészített nemzetstratégiához. Először is ragadjuk meg az európai uniós csatlakozás lehetőségét. Másodsorban az Unióban szokásos gyakorlatot vegyük figyelembe, amikor az igényeinket megfogalmazzuk. Harmadszor: ne mondjunk le a határokon átívelő újraegyesítésről. Negyedszer: a létrehozott intézményeinket erősítsük, az információs irodákat, és külön ki kell emelnem a tudományegyetemet, amelynek támogatását nem pusztán fenn kell tartania a budapesti kormánynak, hanem jelentősen növelnie kell. A támogatást 2003-ban legalább 50%-kal, 2004-ben pedig a maihoz képest 100%-kal kell megemelni.

A történelmi egyházakkal való együttműködés továbbra is nagyon fontos. A családtámogatást - amit most oktatási, nevelési támogatásnak nevezünk a jog nyelvén - követeljük továbbra is. A státustörvény legfontosabb intézkedése az, hogy anyagi segítséget nyújt gyermekek neveléséhez és oktatásához azoknak a szülőknek, akiknek legalább két gyermekük van, és őket magyar nyelvű iskolába, vagy óvodába járatják.

Ez a legközepe a státustörvénynek, ezért erről nem mondhatunk le. Nehéz tárgyalások után, kompromisszumokat kötve, de Románia kormánya is elfogadta, hogy ilyen juttatás, támogatás érkezzék minden, gyermekét magyar iskolába járató magyar szülőnek Magyarországról ide, Romániába. Ez azt jelenti, hogy csak a magyar kormányon múlik, hogy folyósítja-e ezt a támogatást, és milyen mértékben teszi ezt. Nemzetstratégiánknak fontos részét képezi az a gondolat, hogy ezt, az előző kormány által elért lehetőséget kihasználjuk, a támogatásba bevontak körét szélesítsük és a támogatás mértékét is növeljük.


Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Nem tehetjük meg azt, hogy a nemzetstratégia jövőjéről beszélve az RMDSZ-ről nem ejtünk néhány szót. Én nem akarok az RMDSZ belső ügyeivel foglalkozni, tekintettel arra, hogy nincs hozzá felhatalmazásom, mandátumom. Ezért én nem is az RMDSZ-en belüli ügyekkel szeretnék foglalkozni, hanem úgy tenném föl a kérdést, hogy mit kellene, és mit lehet tenni az erdélyi magyarság politikai képviselete ügyében. Engedjék meg, hogy azt mondjam: a népszámlálás révén felszínre került helyzet olyan riasztó és súlyos, hogy a megoldás keresését nem tehetjük kizárólag politikusok és pártok révén.

Ezért helyesnek gondolom azt az irányt, amit Magyarországon - és ha jól látom, az Önök világában is - már többen megfogalmaztak. Vagyis polgári köröket érdemes alakítani. Nemcsak Magyarországon alakulnak ezerszámra ezek a körök, hanem Felvidéken is, és ahogy hallom, itt Erdélyben is. Fontos, hogy kimondjuk: a polgári köröket senki sem azért szervezi, hogy riválisa legyen a már létező politikai képviseletnek. Nem riválisok szeretnénk lenni odahaza Magyarországon, hanem maga a megszervezett társadalom.

Mert a baj annál súlyosabb, semhogy csak politikai pártokkal és politikusokkal ezt orvosolni lehetne. Úgy kell elgondolnunk a polgári körök világát az egész Kárpát-medencében, hogy az nem ki-, vagy leváltja, hanem körülfolyja a politikai pártokat. Nyugodtan kimondhatjuk, hogy az elmúlt néhány hónapban létrejött az egész Kárpát-medence, sőt, Közép-Európa ma ismert legnagyobb politikai mozgalma. Hogy riválisa lesz-e a polgári körök majd valaha a jövőben bármelyik politikai pártnak, ez elsősorban a pártoktól függ az egész Kárpát-medence területén. Ha a pártok jól képviselik a polgári világ értékeit, törekvéseit, céljait, akkor nincs szükség arra, hogy a pártok helyébe lépjen bármifajta új szerveződés. Erre a kérdésre az idő majd megadja a választ.

Nekünk arra kell törekednünk, hogy megőrizzük a Magyarország jelenlegi határain túl élő magyar közösségeket és családokat, és meggyőzzük őket arról, hogy igenis van és a jövőben is lesz elegendő erő ahhoz, hogy gyermekeiknek is ajánlhatnak élhető életet, hogy jó életminőséget teremthessenek a szülőföldjükön, mindenkinek ott, ahol született. Ezt a reményt kell életben tartanunk, és ezért fontos, hogy a polgárok megszervezhessék a társadalmukat, létrehozzák a polgári köröket. Igenis be kell bizonyítani, elsősorban önmagunknak, hogy lehet élhető, emelkedő élet is a határontúli magyarlakta területeken. Nos, hát ehhez a kísérlethez és vállalkozáshoz adjon a jóisten Önöknek sok erőt, jó egészséget, bölcsességet és kitartást.

Hajrá Magyarország! Hajrá Magyarok!



[HUNSOR medencefigyelő - ® HUNSOR -]