Haza a mélyben
írta Tóth Károly Antal (Svédország)
HUNSOR medencefigyelő

A kudarcnak felbecsülhetetlen szerepe van az ember életében. Önelemzésre késztet, szerénységre tanít, és ezáltal segít bennünket, hogy kijavítsuk hibáinkat. Minden bizonnyal erre is gondolt Orbán Viktor, amikor a választások második fordulójának estéjén, a csatavesztés okairól szólva, ezt mondta: "mindig van magasabb értelme annak, ami az emberrel történik". Jó lenne, ha mi, magyarok, annak a magasabb értelmét is megpróbálnánk megkeresni, ami sorsunkként adatott történelmünk során, különösen az utóbbi évszázadban, és amelynek jelenleg is egy csöppet sem vidám pillanatát éljük.

Az idézett szavak után Orbán Viktor leszögezte: "Tudjuk azt, hogy akiben van hit, remény és szeretet, annak a nehézség is javára válik." Ez a mondat a polgári kormány szemléletének keresztény jellegéről vall, arról, amit Magyarország és egész Európa lakosainak jelentős része megvet, mi több: gyűlöl. Ennek a szemléletnek fő ellenfele az egész világot elnyelni készülő, szélsőségessé vált liberalizmus. Ez - ha már muszáj - a vallásosságot is csak mint személyre szabott magánhitet tudja elképzelni, amely megtartja rugalmasságát a nézetek sokféleségének kritikátlan befogadásával szemben, tehát nem részesít előnyben meghatározott értékeket. Szerinte a demokratikus társadalomban az egyetlen igazi érték az ember szabad választásainak megszorítások nélküli lehetősége. Ez az intézményesített semminek, a nihilnek az ideológiája, amely az értékek és az erkölcs relativitása tanával az iránytalan életű, a lélek támpontjait nélkülöző, ezért könnyebben uralható emberek lelki igénytelenségre idomított tömegeit készíti fel talán új, immár fájdalommentesebb, mert manipulatív diktatúrákra. Hiszen a kommunizmus már bebizonyította, hogy az emberek lelkét nem lehet erőszakkal kiölni, ezért inkább kecsegtetésekkel kell megnyomorítani, hogy védekezésre képtelenné váljon.

Az eredetileg marxista ihletődésű (és ateista szellemű) európai szocialista és szociáldemokrata pártok ma nem rendelkeznek saját elvekkel, önálló politikai koncepcióval, mindig az éppen aktuális helyzet határozza meg felfogásukat és cselekedeteiket. Rájuk különösen jellemző az, ami ma általában a politikusok jelentős részére: felemelik megnyálazott ujjukat a közhangulat szelébe, így állapítják meg, mit kell fontosnak nyilvánítaniuk. Ők képviselik azt a politikai erőt is, amely a leghathatósabban érvényesíti a nemzetközileg kívánatosnak nyilvánított, de kötelezőként kezelt liberális eszméket. Kiemelt céljuk, hogy országon belül is, kívül is jól forgassák magukat a hatalom megtartása érdekében, minden egyéb ennek van alárendelve.

A polgári kormánynak (Fidesz, MDF, kisgazdák) az előző kormányokhoz viszonyított jelentős sikerei és fontos megvalósításai ellenére a magyarországi választások eredményeként - meglehetősen furcsa módon - az előbbiekben jellemzett két áldemokratikus párt talált újra egymásra a hatalomban: a Magyar Szocialista Párt (MSZP), amely a kádári kommunista pártból kelt életre a fordulat után, valamint a néhai "demokratikus ellenzékből" létrejött ultraliberális Szabad Demokrata Szövetség (SZDSZ). Ez utóbbi számos tagja még másfél évtizede az előbbi ma is aktív gárdája ellen küzdött - ahogy mondták - az emberi szabadságért. Most szövetségesek - immár másodjára - a rendszerváltás idején szerveződött új pártok ellenében.

Ez a két párt a polgári kormány minden kezdeményezését kezdettől fogva dühödten támadta, és az Országházban következetesen ellene szavazott. Kivétel a státustörvény; ezt a szocialisták megszavazták. Ki tudja, e párt hány világosabb elméjű vezetőségi tagjának került emberfeletti munkájába, míg Kovács Lászlót, a pártelnököt sikerült meggyőznie: ez alkalommal - már csak a párt érdekében is - mondjon le a reflexszerűvé vált agresszív ellenzésről. A szocialista párt elvszerűségére jellemző, hogy noha elutasították a családok megerősítésére, segítésére hozott valamennyi törvényt, ellenezték a főiskolai tandíj eltörlését, a diákhitel rendszerének bevezetését, a minimálbér emelését (mind a kétszer), a hazai magánvállalkozások támogatását stb., miniszterelnök-jelöltjük, Medgyessy Péter a választási kampány végén mégis megtartandóknak és továbbfejlesztendőknek (ki tudja, mivé válnak majd így a gyakorlatban?) nyilvánította ezeket.

A jelek szerint a szavazók egy része mindebből nem vett észre semmit, vagy ha észrevette, a látottaktól eltekintve döntött. Ez érvényes a Medgyessy és Orbán Viktor közötti (a szocialisták kezdeményezte, majd általuk lemondott, de végül az ő "nagylelkűségükből" mégis létrejött) választási találkozó értékelésére is. Itt Medgyessy "őszintén" elmondta, hogy ő ellenfelénél sokkal kevésbé ura a magyar nyelvnek. A vita során bizony megtörtént, hogy egyszerűen nem értette, amit Orbán mondott. A közvélemény-kutatások szerint a nézők többségének mégis ő volt a rokonszenvesebb. Úgy látszik, az emberek egy része kedveli lelkileg és szellemileg elesetteket, talán mert fölényben, de legalább egyenrangúnak érezheti magát velük.

Medgyessy, Magyarország jelenlegi kormányfője messze van attól, hogy megfontolt, önálló véleménnyel rendelkező, tisztafejű politikus legyen, "tanácsadói" pedig a jelek szerint képtelenek minden megnyilvánulását ésszerű keretek között tartani. Olyannyira "felkészült" a választási kampányra, hogy a választások után egy külföldi lapnak (Die Welt) adott első interjújában nem tudott kilépni felvett szerepéből, begyakorolt felfogásából, és gúnyolódni kezdett saját országán, valamint annak előző miniszterelnökén.

Az is tény, hogy maga a szocialista párt sem tudja a választási kampányharcot abbahagyni. Kovács László a kampány során nem titkolt gyűlölettől sugárzó arccal nemzeti megbékélésről beszélt, arról, hogy el kell simítani az emberek között ásott árkokat. Bár mára Kovács arcán a gyűlöletet jórészt a győzelemittasság és a kárörvendés váltotta fel, a megnyilatkozásokat és az eseményeket látva, az ember mégsem tud megszabadulni attól az érzéstől, hogy a szocialisták a saját maguk által ásott árkokat legszívesebben a fideszesek hulláival töltenék fel. S bár lehet, hogy a háttérből még mindig van szerepe a kampányuk irányítására felbérelt tapasztalt izraeli szakembernek, a dolgok fő mozgatója továbbra is Kovács, aki az eszes hazudozásnak, a gyűlöletszításnak, a tények és mások állításai meghamisításának, a semmi fontosságáról való meggyőzésnek a nagymestere. Gonosz szelleme rátelepszik a szocialista pártra és immár - mint egy lázálom - az egész magyar társadalomra.

Most ez az ember újra Magyarország külügyminisztere, aki a Kádár-rendszer magas posztjain szerzett külügyi ismereteit és szemléletét hasznosítja majd, akárcsak a Horn-kormány idején. E szemlélet legfontosabb vonása: a szomszédos országokban élő magyarok érdekeit alárendeli a "jószomszédi" kapcsolatoknak. Ezt a nézetet osztja Medgyessy Péter is, aki újfent elválasztja a tízmillió magyarországit a határokon túli magyaroktól. Nem véletlen például a szlovákok öröme a szocialista párt győzelme fölött. Hivatalosan (egyelőre) vége az ország határain túl terjedő egységes magyar nemzetre vonatkozó felfogásnak. Az új kormány valószínűleg teljesíti majd az "érzékeny" szomszédok minden olyan igényét, amely a státustörvény hatástalanítására irányul, hogy a többségi lakosságot ne ingerelje az ottani magyarok beolvasztásának némi késleltetése.

A bekövetkező károkat nehéz előre felbecsülni. Az Orbán-kormány az első, amely a második világháború óta nemzetstratégiát dolgozott ki, az első, amely igazi megtartó, jövőre irányuló nemzetpolitikai elképzelésekkel jelentkezett. Lehet, hogy ezek az elképzelések még nem egészen határozottak, de a státustörvénnyel Trianon óta talán az egyetlen olyan érdekvédelmi lépést tette, amely a velünk szemben ellenséges érzelmeket tápláló szomszédokat leszámítva (akikkel az SZDSZ azonosul) nemzetközi elfogadottságot nyert. A nemzetstratégia köré csoportosult szinte minden, amit ez a kormány létrehozott. Politikájával sikerült a lakosság jelentős részét kiemelni a rendszerváltás után csak súlyosbodott általános pesszimizmus állapotából, és hatására ébredezni-erősödni kezdett a Kárpát-medencében a magyar mivolt méltósággal viselt öntudata.

Mindez ma veszélyben van. Az MSZP-SZDSZ-kormány számára a nemzetstratégiának még a gondolata is idegen. Két olyan társaság talált benne egymásra, amely különböző irányokból indulva ugyanoda érkezett: a nemzetközi pénzvilág (politikusok által is közvetített) globalizációs elvárásainak kiszolgálásához. Ezt a tényt nem feledtetheti az, hogy Kovács László, a szocialisták elnöke, a választási vita végén - hogy a nézők nagy részének érzelmeire építve megtévessze őket - magyar érzéseinek bizonyítására tűntetően feltűzte magára a Pokorni Zoltán mellén díszelgő kokárda párját. Ma a könnyen szerzett pénz világa az úr - mindinkább a politika fölött is. Számára a csendes, manipulált, világi élvezeteknek élő, akaratnélküli társadalmak jelentik a biztonságot, ezért ilyennek akarja a Földet. Minden önállóan gondolkodóban veszélyforrást lát. (Az önállóan gondolkodáson sokan a mindent tagadást értik. Pedig önállóan gondolkodni csak értékek jegyében lehet. A mindent tagadás még csak nem is gondolkodás.) Ezért tart ellenségnek mindenkit, aki transzcendens valósághoz - Istenhez, nemzethez, családhoz - kötődik. Nem véletlen, hogy olyan felhördülés követte az Orbán-kormány bejelentését az erkölcsi nevelésnek a vallásoktatás és az etikaoktatás közötti szabad választás formájában történő iskolai bevezetéséről, úgy állítván be a dolgot, hogy ez megsértése a gondolatszabadságnak és beavatkozás a gyermek "szabad fejlődésébe". Az sem véletlen, hogy a nemzeti érzést nacionalizmusnak bélyegzi és elítéli a nyugati világ szinte egész tömegkommunikációja. E felfogás szerint egy nemzet érdekeit védeni két okból lehet: vagy mások iránti gyűlöletből, vagy politikai tőke gyűjtése céljából (tehát hazug módon). A nemzet létérdekei védelmének őszinte igénye szóba sem jöhet, mert akkor már nehezebb pálcát törni fölötte.

A nyugati sajtótermékek között akadnak olyanok, amelyek örömüket fejezték ki, hogy Magyarországon megbukott a nacionalista, populista Orbán Viktor által vezetett jobboldal. E cikkek stílusa nem sokkal épületesebb, mint a politikai szennylappá züllött Élet és Irodalom vezércikkeié. A New York Times egyik májusi száma arról ír, hogy nem Le Pen az igazi jobboldali veszély Európában, hiszen az soha nem kapott 18 százaléknyi szavazatnál többet, és különben is vén már, hanem Orbán Viktor, aki fiatal, és a lakosságnak szinte fele támogatja. Az ilyen írások megjelenésében a polgári kormány ellenfeleinek külpropagandája is jelentős szerepet játszik. Aki ilyen politikát űz, nem lehet olyan ostoba, hogy ne tudja: Magyarországot és annak népét igyekszik hazugságokkal lejáratni, lehetőleg jövőtlenné tenni, hiszen a lakosság nem rájuk szavazó felét lassan szélsőjobboldalivá, a nemzetközi közvélemény megvetett páriáivá minősíti át. Úgy látszik, külső és belső "jóakaróink" jóvoltából egyszer újból kikiálthatnak még fasiszta népnek bennünket csak azért, mert meg akarjuk tartani magunkat annak, akik vagyunk. Kérdés, hogyan reagálunk erre: mind nagyobb számban behódolunk-e a hazudozóknak, hogy megszabaduljunk a ránk sütött billogtól, vagy pedig teszünk végre valamit azért, hogy ne hazudozhassanak tovább?

A Ceausescu-féle diktatúra legsötétebb időszakában, 1987 őszén, amikor már nagy számban menekültek életüket is kockáztatva a határon át Romániából az emberek, a budapesti ellenzék különböző irányzatainak találkozóján egy liberális résztvevő egyeseket azzal vádolt, hogy az erdélyi magyarok ügyének említésével politikai tőkét kívánnak kovácsolni maguknak. A mai helyzet azt bizonyítja, hogy némely fejek tartalma, tulajdonosaik erkölcsi magatartása, a tisztességes indokok feketére festésének gyakorlata nemigen változott azóta.

Sokak szemében Orbán Viktor és társai a liberális eszmék árulói, mert miután felismerték, hogy ezekkel az eszmékkel csak a nemzet érdekeivel ellentétesen lehet kormányozni, a Liberális Internacionáléból (milyen ismerősen cseng a név!) kilépve, pártjuk 2000 őszén az Európai Néppárt tagja lett. A liberálisok rögtön ki is jelentették, hogy a Fidesz ezzel a "populista" lépéssel feladta elveit, csakhogy a 2002-es választásokon sikeresebb legyen. Pedig csupán az történt, hogy az elvek és a nép érdekeinek konfliktusában ez utóbbiakat tartották fontosabbaknak. Orbán ezt így fogalmazta meg: "Nem az ideológiák keretei közé kell begyömöszkölni egy országot, hanem azokat a döntéseket kell megtalálni, amelyek egy ország érdekeit szolgálják."

Eddigi tettei alapján méltán állítható, hogy Orbán Viktorhoz mérhető egyéniséget igen keveset találunk az utóbbi évszázad magyar politikatörténetében. Ezt a megállapítást a jövő remélhetőleg csak megerősíteni fogja. Sokan lehetnek, akik csupán azért ellenségei, mert nem tudják elviselni, hogy szellemileg-lelkileg néhány fejjel kimagaslik az átlagból. Ez mindenképpen egyik oka lehet a Fidesz-MDF szövetség - egyébként nehezen megmagyarázható - választási vereségének. Hivatali idejének négy esztendeje alatt csak úgy áradt a hazugságok, rágalmak tömege a baloldali ellenzéktől a polgári kormány felé. Hitler is tudta, hogy amit sokat hajtogatnak, azt lassan hinni kezdik az emberek. A hazug beállításokat legkönnyebben azok hiszik el, akik számára élvezet rosszat hallani másokról. Ez lényegében a "dögöljön meg a szomszéd tehene (is)" mentalitása, és sajnos ez sem hiánycikk gyarló emberi köreinkben.

A szocialisták választási ígéretözöne az emberek egy részét feltehetőleg arra a gondolatra indította, hogy a polgári kormány alatt - nem látványosan, de mégis érezhetően - javult anyagi helyzetüket miért ne bővítenék most baloldali juttatásokkal? A csak részlegesen beváltott ígéretek költségei is kóros mértékben növelhetik ugyan mind az államkassza fizetési hiányát, mind az inflációt, de ez megéri a hatalom új tulajdonosainak, különösen, hogy úgysem ők fognak ezért megfizetni.

Olyanok is akadhatnak, akiket hidegen hagy a szomszédos országokban élő nemzetrészek sorsa, túlzásnak tartják a velük való törődés mértékét, a rájuk költött pénzt is, és felesleges erőfeszítésnek a talán "nem is létező" egységes magyar nemzet határokon átnyúló összekapcsolódását. Valószínűleg az ilyenek nevezik mindmáig románoknak az erdélyi magyarokat, és talán őket tudta Kovács a legjobban megijeszteni az Orbán-Nastase egyezmény megkötése után a Magyarországra tóduló 23 millió romániai munkakereső rémével. Ne feledjük: az együvé tartozás lélektelen hiánya mindig jelen van egy társadalomban, különösen egy olyanban, amelyik mindinkább az anyagiakat tekinti istenének. A második világháború után is voltak, akik a pokolba kívánták a mindenüktől megfosztott, a határon egy batyuval erőszakkal átdobott felvidéki magyarokat. Az ilyenekből semmi rokonszenvet nem vált ki a polgári kormány nemzetstratégiája, ezért számukra kívánatosabb vezető a baloldal. Biztosan közülük kerülnek ki azok az épkézláb férfiak, akik egy ellenséges szomszéd agressziója esetén "meg sem állnának Bécsig".

A legnagyobb bajt minden vonatkozásban a tájékozódás képességének a hiánya okozza, a képtelenség arra, hogy mindennapi döntéseinkben, cselekedeteinkben az értéket, a megtartót, a hétköznapok nehézségein túlmutatót érvényesítsük. Mindenekelőtt ez az elsődleges oka a baloldal sikerének. Mindazt a lelki kártételt, amit a kommunizmus elkövetett Magyarországon, most azok a pártok folytatják, ha lehet még hatékonyabb eszközökkel és stílusban - ezúttal a liberalizmus ideológiájának jegyében -, amelyeket most az áprilisi választások juttattak kormányra. A mindent jobban tudó, mindent becsmérlő propagandájuk azt a célt szolgálta és szolgálja, hogy az embereket elriasszák mindattól, amiből tartást, a gondolkodás önállóságát és ezáltal igazi önbecsülést nyerhetnének. Végül is azt sugallják, mintha az anyagi és értelmi birtoklástól függne az ember értéke.

Pedig egész életünk mindenekelőtt vállalás kérdése. A minőségi élet nem életkörülményeink kényelmessé tételével, "önmegvalósításunk" hajszolásával érhető el. Életünk minősége mindenekelőtt attól függ, hogy felismerjük-e és vállaljuk-e az ember közösségét Istennel. A továbbiakban attól, hogy az emberek közül kikkel vállalunk közösséget, és mit vállalunk másokért: életünk társáért, gyermekeinkért, valamint a többi emberért, de közülük elsősorban azokért, akiknek nyelvük és kultúrájuk egy a miénkkel. Mások lehetnek nagyvonalúbbak, de a mi kultúránk, nyelvünk, egész létünk a nemlét pereme felé sodródik. Ezt csak az tagadhatja, akinek ez mindegy, aki bármikor hajlandó más - nagyobb, erősebb - népbe vagy népkeverékbe beolvadni. Amennyiben nem vagyunk képesek időt, fáradságot áldozni, lemondani valamiről azért, amit fontosnak kellene tartanunk, akkor beleegyezünk a pusztulásba: a család bomlásába, gyermekeink elbitangolásába, szélesebb közösségünk széthullásába, elporladásába. Az igen elterjedt hedonista "egyszer élünk" felfogás jegyében nemigen fogunk bármit is vállalni valamiért.

Téves értékrendünk legkézzelfoghatóbb bizonyítéka az, hogy nemzetünk fogy, és bizony elég gyors ütemben. Már a nyolcvanas évek elején jelentek meg Magyarországon "szakemberek" tollából olyan eszmefuttatások, hogy fogyásunkkal nincs semmi probléma, ez természetes folyamat, minden kultúrnépnél így van, és ez történik rövidesen a civilizálódó nagyvilág minden részén. Végül is ez egyáltalán nem negatív folyamat, a néhány évtized alatt 6-7 millióra csökkenő lakosság száma majd stabilizálódik (vajon mitől?), kisebb terhet ró természeti környezetünkre, és jobban megélünk erőforrásainkból. A végkicsengése olyan volt, mintha mi, magyarok, kellene példát mutassunk a nagy és gyarapodó népeknek, hogyan kell megakadályozni a Föld túlnépesedését. Azóta már rájöhettünk arra is, hogy például az Európai Unióban szavunk súlya bizony attól függ majd, hányan vagyunk.

Az asszonyok évezredeken keresztül a körülményektől függetlenül szülték gyermekeiket, ezért létezünk mi ma. Napjainkban az életet tagadjuk meg, amikor teherként utasítjuk vissza lehetséges újabb gyermekünket. A dologba a közhangulat is beavatkozik: egy háromgyerekes ismerős családot budapesti szomszédai megszóltak, hogy úgy szaporodnak, mint az állatok. Az emberellenes liberális jogfelfogás szerint a nők saját testükhöz való joga semmivé teszi a megfogant gyermek élethez való jogát. Ma már sokak véleménye az (bár ez a jog fogalmának némi meghamisítása), hogy az állatoknak is van az élethez joguk. Ezek szerint a több hetes emberi magzat, amelynek minden testrésze megvan és működik, még kis állatnak sem tekinthető.

A határokon túli magyar kisebbségeknél a helyzet hasonló. Az ő életük a magyarországiakénál anyagi szempontból is sokkal nehezebb, ezért a természetes fogyáshoz hozzáadódik az elvándorlás is. Aki elhagyja szülőföldjét a jobb megélhetésért, valóban kényelmesebb életre számíthat. De azt üzenem nekik innen, Svédországból, hogy egy dologban mindenki biztos lehet: a világ más tájain senki sem lesz boldogabb (még Magyarországon sem), mint ha otthon marad. És ne feledjék: az eljövetel sokkal könnyebb, mint a visszaút.

Csak a saját életünk torz felértékelése késztethet arra, hogy utódainktól megtagadjuk az életet - és a szeretetet is. Az is káros, ha csak egyet-kettőt vállalunk, mert ahhoz, hogy egy család jól működjön, a benne születőkben a társas élet reflexei helyesen alakuljanak, legalább három gyermekre van szükség. Ezt igényli a szélesebb közösség léte is, mert tudomásul kell venni, hogy az, aki nem vállal legalább három gyermeket, az lemondott nemzete fennmaradásáról. Ez nemcsak a magyarra, hanem minden nemzetre áll. Ha a jelenlegi állapot, az emberek mostani értékrendje fennmarad, egy évszázadon belül egész Európa etnikai képe - és sok minden más, ami ebből következik - gyökeresen megváltozik. Ahhoz, hogy helyesen éljünk, és meg is maradjunk, az kellene, hogy visszatérjünk az élet pártjára. Ehhez újra fel kellene fedeznünk keresztény voltunkat. Gondoljuk meg, hogy az egész magyar nemzetnek (tehát a határokon túl élőknek is) csak egy kis töredéke vallásos; a kommunizmus éveiben többen jártak templomba, mint napjainkban. Egyébként a magyar egyike azon népeknek, amelyek a legtriviálisabban, a legperverzebben, a legmocskosabban tudják Istent káromolni. Egy svéd számára például ez teljesen ismeretlen és elképzelhetetlen, noha cseppet sem vallásosabb, mint a magyar. Ideje lenne magunkba szállni: nehogy azt higgyük, hogy az ilyen káromlás nem vonhat maga után büntetést.

A kereszténységen kívül nincs még egy tanítás, amely olyan világosan, egyértelműen és oly mélyen megindokolva mondaná ki azt, hogy mi, emberek, egymásra vagyunk utalva. Tudomásul kell vennünk, hogy Isten bennünket - anélkül, hogy magunkra hagyott volna - egymásra bízott. Ez nemcsak az anyagiakra vonatkozik, nemcsak azért vagyunk felelősek, hogy a másik ember éhen ne vesszen és legyen födél a feje fölött, hanem legalább annyira azért is, hogy ráleljen azokra az értékekre, amelyek minden nehézség és nélkülözés közepette értelmessé teszik az életet. Ehhez viszont az kell, hogy magunk fel tudjuk ismerni, és hajlandók legyünk elismerni ezeket az értékeket. Kizárólag racionális okoskodással soha nem fogunk rájuk bukkanni. Hiába olyan éles az eszünk esetleg, mint a borotva, Isten nélkül, Isten megvilágosító kegyelme nélkül akkor is csak ostobák vagyunk, és könnyen hozunk olyan döntéseket, amelyek testünket-lelkünket károsítják. És mivel mind döntéseink hatása, mind pedig magatartásunk példája, sőt önmagában véve lelki beállítottságunk is szükségképpen kisugárzik másokra, károsítjuk a közösséget is, amelyhez tartozunk.

Bizony jól tennénk, ha kérnénk Istent, segítsen bennünket, magyarokat, megszabadulni hamis felfogásainktól, torz értékrendünktől, önzésünktől és gonoszságainktól, hogy az ezekből eredő cselekedeteink ne váltsák ki önnön pusztulásunkat. Hiszen tudnunk kellene, hogy minden igazi élet áldozatból származik. Jézus életével tanított erre bennünket. Göteborg, 2002. június 1-8.



írta Tóth Károly Antal (Svédország)



[HUNSOR medencefigyelő - ® HUNSOR -]