Volt egy régi Jancsó-film, az Allegro barbaro: szerintem mestermunka, sokszor láttam régebben. Annak volt egy plakátja, amit mindenhonnan szerettem volna ellopni, de legalábbis elkönyörögni. De nem ment. Azok még szocialista idők voltak, a mozik elszámolási kötelezettséggel tartoztak az utolsó papírfecnivel is. Sosem lett olyan plakátom, amelyen a még elég fiatal Cserhalmi, nagyjából az összes világok összeomlása után, kijön egy teraszra egy magyar zászlóval, előtte víz és tágas terek, és ámulat valamiképp az egész.

Az a film nagyjából arról szólt, hogy hogyan tesznek lehetetlenné alapértékeket olyan emberek (nagyhatalmú szarzsákok, miniszterek, nagyurak, fél- és egésznácik), akik ugyanezen értékekre amúgy épp hogy minden nap hivatkoznak. Egyszóval a megszokott történetről szólt. És ezután a főhős, akit kábé kinyírtak: a hiteit mindenképp, a szándékait is, megölték a szerelmét, szóval mindent, de mindent elvettek tőle (a filmben speciel épp a magyarság nevében), előjön egy kibontott magyar zászlóval.

Mert az én magyarságom akkor is más, mint a tietek, mocskok. Ez volt abban a jelenetben.

A film azt is sejtette, hogy ez mindenre igaz lehet. Mint ahogy igaz is. Ezért van talán, hogy számomra, ha nem is tűzöm ki, ma is fontos a piros-fehér-zöld, de csakis a most épp narancssárga, kokárdázó hőzöngők ellenében; nagyon szép az ősi vörös, de csakis a mai vörösök-rózsaszínek ellenében; és egyáltalán, igen sok szín és jelkép szép nekem, de lassan már csakis azok ellenében, akik épp viselik és mutogatják.

Az a plakát nekem már akkor is azért kellett volna, hogy néha elővehessem, kitekerhessem és nézhessem. Ki nem tettem volna sehova, azt hiszem; de az jó lett volna, ha én néha nézegethetem. Mert az enyém más.

Oravecz Barna