A vizsgált szöveg 2006. március 22-én, 18 órakor Nádler István festőművész akadémiai székfoglaló (Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia) kiállításának megnyitóján hangzott el. A budapesti Várfok Galériában Esterházy Péter (a SZIMA rendes tagja) a róla készült portrék előtt mondta el nyitóbeszédét, majd Klimó Károly festőművész átadta pályatársának a SZIMA-tagságról szóló oklevelet.

A szöveg szerkezete, retorikai alakzatai egyértelműen jelzik, hogy a szöveg beszédnek, vagyis szóbeli előadásnak íródott. A beszélő a figyelem felkeltése, ébrentartása érdekében él a szónoki kérdések eszközével (Mi a helyzet; Miért?). Hasonló okokból nem terheli a hallgatóságot többszörösen összetett mondatokkal, illetőleg – a szöveg mondataihoz képest – hosszabb mondatok után vagy egy gondolati egység lezárásaként rövid, tömör mondatokat illeszt be (pl. Sokféleképpen lehet valamit nem megcsinálni; Az én karakterjegyeim mint az ő stílusa stb.). Szintén a szóbeliséget idézik a kiutalások a szövegből. Egyrészt az ünnepelt megszólítása (barátom), másrészt a beszélőt ábrázoló portrékra való rámutatás nemcsak színezi, aktualizálja a szöveget, hanem szerves részét képezi a mondanivalónak (pl. Az egyik képen az egyik vonal… stb.). A szöveg beszédfolyam-jellegét erősítik a központozás, helyesírás rendhagyó használati formái (…, mint a szöveg, nem?, hagy tévesszem…; rögtön látom magamat, hát persze?. Futballistaként), így kis fantáziával a szöveg olvasásakor is könnyen elképzelhető a felolvasás hangsúlyozása.

A szöveg mind stílusában, mind tartalmilag talán a “személyes” jelző alatt foglalható össze leginkább. A beszéd stílusa az alkalom ellenére korántsem ünnepélyes, sokkal inkább a művelt köznyelv társalgási fordulatait vonultatja fel, azon belül is leginkább azt a szóhasználatot, amit a célzott közönség – s valószínűleg Esterházy is – egy bizalmas, baráti beszélgetés során. Ez a köznapiság, lezser, jópofa nyelvhasználat több síkon megjelenik a szövegben. Szembetűnő, hogy a szöveg alkotója nem törekszik a választékos kifejezésmódra, sokkal szívesebben alkalmaz egyszerű, köznapi szavakat, fordulatokat – akár bonyolult, kézzel nem fogható jelenségek leírására is (képet csinál róla; mással vagyok elfoglalva; nehéz megmondani; úgy teszünk, mintha; a portrékészítés mögött a társadalom áll; az alapokkal van baj stb.). A szöveg könnyedségét, játékosságát szolgálja, hogy általában az élőnyelvi – buszon és utcán hallható fordulatokat (na, ebből fess, vaze…; mi lesz ebből; hát persze; suskus; meg bírt festeni; nekem jó; ha minden jól megy, tudom, miről beszélek stb.) kever archaikus, ezért talán irodalmiaskodó szóhasználattal (leend; ama; vala; kelletik; innét) illetőleg irodalmi klisékkel (e sorok írója; a Kárpátok ölén s azon túl). Az irodalmi klisék mellett találhatunk példát idiomatikus kifejezésekre (aki keres, talál), melyeket gyakran hatáskeltő eszközként az író játékosan kiforgat, s a képzavarig fokoz (hátrább a nagy mellénnyel, mely agár; nehezebb dió), vagy éppen szállóigére, melyet a mondanivaló érdekében, illetve a záró csattanó kedvéért szintén kicsavar (Lefestettek, tehát vagyok; gondolom). A szóbeli megnyilatkozások, köznapi beszéd imitációját erősíti a számtalan közbevetés (nem mintha az protestáns műfaj lenne, habár…; ha minden jól megy; vagyis?; hát persze; körülbelül), valamint a sok elliptikus szerkezet (Kurtágot kupléra; Legyen még egy gyors; Meg az egész művészet is stb., stb.) .

A lezser, köznapi beszédmód azonban csak “álca” – a szöveg igen komoly absztrakciós szinteket ér el, és tetemes háttértudást kell mozgósítani az értelmezéshez, így elsősorban azon tudósokból, művészekből, irodalmárokból álló közönség számára érthető, amely az akadémiai székfoglaló ünnepségen jelen volt. A beszédben említésre kerülnek huszadik századi, kortárs írók (Nádas Péter, Gombrowicz, Mészöly Miklós), valamint olyan művészek (Kurtág, Rubens) vagy tudósok (Bolyai, Euklidész, Wittgenstein), akik az utca embere számára nem feltétlenül ismertek, de a beszéd hallgatói számára valószínűleg a kívánt képzeteket idézték fel. A másik aspektus, ahol jelentősége van annak, hogy a közönség tagjai a művelt művész-értelmiségi rétegből valók, a szöveg látszólagos töredezettsége és elvontsági szintje. Esterházy a jelenségek aprólékos magyarázata helyett oly gyakran él az ellipszis eszközével, hogy igen nagy erőfeszítést kíván a közönség részéről a szöveg megalkotásához; illetőleg a szövegvilág különböző síkjainak jelölésére előszeretettel használja a létige különböző alakjait, ezzel tovább már nem fokozható absztrakciós szinteket érve el (egy mintha világból a vanba; ha már van egy van, egy vanunk, akkor további vanokhoz jutunk).

A szöveg hangvétele fokozottan személyes. Túl azon, hogy a szöveg stílusa, felépítése, az előre- és hátra- és kiutalásoktól, ellipszisektől való terheltsége nagymértékben jellemzi Esterházy Péter írói stílusát és kedvelt szövegalkotási módját, a tematikában, szövegszervező erőként is erőteljesen jelen van az író személye. Az e sorok írója, én, regényhős, főhős, elbeszélő én és fiatalember kifejezések referense mind maga Esterházy, valamint a szövegben számos egyes szám első személyben ragozott igealakot (gondoltam, tudtam volna, láttam volna, vagyok, éreztem volna, olvastam, félreértettem, higgyek, cizellálnám, lehessek) és egyes szám első személyű birtokjellel ellátott főnevet találunk: szögeimnek, ötletem, képem, képeim, karakterjegyeim. A beszélő involváltsága azonban tematikusan is erős hangsúlyt kap a szövegben, hiszen a tematikus egységek, melyek pillérekként vannak jelen a szövegben, s melyeknek kapcsolatát az író bemutatja: Nádler, a beszélő és közöttük kapcsolatot létrehozó portrék.

A szöveg tartalmi egységekre osztása nem könnyű feladat, hiszen egyrészt jellemző a beszélőre a nagyfokú absztrahálási készség, illetőleg a kihagyásos szerkezetek elbizonytalanítják az egyes részek határait. A szöveg hét nagy tematikus egységre bontható, ezeken belül még elképzelhető további al-egységekre osztás.

Az első tematikus részt az első bekezdés adja. A Mi a helyzet? fatikus kérdés másik (szó szerinti) jelentését használja fel a beszélő a beszéd apropójának tisztázására, vagyis, hogy miért ő mond beszédet Nádler székfoglalóján, s a helyzet szó már a beszédhelyzetre, illetve annak előzményeire való utalásként tér vissza. Az első mondat tartalmazza mindhárom egységet, melyek kapcsolatának boncolgatásából, valamint az e mentén tett filozofikus eszmefuttatásokból kerekedik ki a szöveg (e sorok írója, portré és Nádler). Az e sorok írója kifejezés háromszor jelenik meg, s a tréfásan körülményeskedő kifejezés arra irányítja a hallgatóság figyelmét, hogy a beszélő igyekszik elkerülni a személyességet. Ez az adott szituációban mulatságos lehet, hiszen a hallgatóság számára nyilvánvaló, hogy “e sorok írója” nem lehet más, mint Esterházy, hiszen portréi ott díszelegnek a falon, így az én vagyok e sorok szerzője részlegesen visszatérő kifejezés már nem rendelkezik igazi hírértékkel. A tréfás párhuzamos elliptikus szerkezetek (Nem kajánságból; Mintha Mészöly Miklós humoreszkre kérnénk. Kurtágot kupléra. Vagy Pázmányt minimal artra) aláhúzzák az előző mondatban megfogalmazott tényt, hogy Nádlernek nem igazán kedvenc műfaja a portré. Az ellipszis eszközével egyrészt elkerülhető a fölösleges ismétlés, másrészt az, hogy a hallgatóság rákényszerül a hiányos helyek kitöltésére, a figyelem is nagyobb mértékben irányul a poénokra. A van itt egy nagy festő, van itt egy nagy műfaj párhuzamos szerkezetek, illetve a mi lesz ebből, mire mennek egymással parafrázisok a köznapi nyelvet idézik, így az első bevezető rész nem csupán tematikájában villantja fel, hogy miről szól majd a szöveg, hanem megadja a szöveg alaphangulatát, regiszterét is.

A második egységet a második bekezdés alkotja, mely a háromszög és a portréfestészet összefüggéseiről szól. A mondatkezdő és azt a hatást kelti, mintha a beszélő Nádler ténylegesen elhangzott megnyilatkozását idézné pontosan. A festa-festő betűrím ráirányítja a figyelmet a festő parafrázisra, újból megnyilvánul a szövegalkotó nyelvi játékossága. Ebben a tematikus egységben kerül sor első ízben Nádler méltatására, mely tartalmilag talán nem túl közvetlen dicséret, mégis a nyelvi eszközök (a halmozott mondatrészek: bonyolultan, kemény, valóságos munka árán; illetve a tudtam, láttam volna szerkezetek ismétlése) segítik a dicséret intenzitásának fokozását. A beszélő személyességének (őszinteségének) retorikai eszköze, hogy közvetlenül az ünnepelthez intézi szavait, mely egy közbevetésnek álcázott megszólítással kezdődik, s az egyes szám második személyű igealakok erősítik azt, hogy a szövegalkotó valóban az ünnepelthez szól. Az és-sel indított mondat fokozza a dicsérő szavak intenzitását, melyet az ismétléses szerkezet (Tudtam, láttam volna…) jelöl.

A szövegrészt összetartó tematikus erő a háromszög fogalma – a háromszög szó négyszer ismétlődik a bekezdésben, továbbá a szögeimnek összege két derékszögnyi parafrázissal jelölődik. Ez a parafrázis teszi lehetővé azt az intellektuális kitérőt, mely szintén igényel némi háttérismeretet, máskülönben a további mondatok értelmezhetetlenné válnak. A figyelmesség és bizonytalanság szinonimává rendelése csak úgy nyer értelmet, ha a hallgató tudja, hogy nem csak az az egyetlen geometriai rendszer létezik, melyet Euklidésznek tulajdonítunk, s az egyik alternatív geometriai rendszer felfedezője maga Bolyai. Ilyen rendszerben képzelhető el olyan “képtelenség”, hogy a szögek összege …nem 180 fok, - mely kijelentés hatását a (szükségtelen) parafrázis tovább fokoz: vagyis annál, kevesebb, több. Rubens említése az adott szituációban szintén az elismerés egyik megnyilvánulása Nádler felé, s játékos párhuzamként fogható fel, hogy a beszélő Nádler potenciális módszeréhez képest (arcképtől jut el a háromszöghöz) egy ellenkező irányú módszert tulajdonít Rubensnek. A köznyelvi szóhasználat (na ebből fess, vaze, bírt) játékosságát csak fokozza a szükségtelen – a magyar nyelv számára idegen – passzív szerkezet és a flamandul kitétel a mondat végéhez csapva, mely szintén nem tartalmaz szükséges információt.

A következő tematikus egység folytatja, elvontabb szintre helyezi az előző egység végén megkezdett gondolatot, azáltal, hogy Rubens-szel szemben a ma művészéről tesz megállapításokat, vagyis egy konkréttól kiindulva általánosít. Ez a rész a művészet korlátairól szól, s a részleges ismétlések (tehetsége, tehetségessége; korlát, korlátozás) azt sejtetik, hogy a beszélő nehezen megfogható fogalmakat próbál körülírni azáltal, hogy azonos tőhöz járuló képzőkkel árnyalja, más oldalról közelíti meg ugyanazt a jelenséget. A bele van építve, van szerkesztve passzív szerkezetek a világ adott, megváltoztathatatlan természetét erősítik, melynek korlátait a mondat tartalma is sugallja. Az egységet záró mondat “csinálni” igéje is jelzi az absztrakció fokát, hiszen a magyarban ez a legáltalánosabb jelentésű cselekvő ige.

A következő tematikus egység (a negyedik bekezdés) továbbra is az általános szintjén marad, azzal a kitétellel, hogy a portréfestészet és a társadalom viszonyát járja körül a mai Magyarországon. A szerintem bevezető kifejezés jelzi, hogy a beszélő szubjektív véleménye következik a tárgy megjelölése után. A halmozott elliptikus szerkezetek (hogy van például egy olyan épület…; hogy vannak nagyjaink és eleink) egyrészt utalnak a beszélő érzelmi involváltságára, másrészt olyan ikonikus jelenségeket villant fel, melyek egy-egy aspektusát jelölik az előző tételmondatnak: A portréfestészet mögött egy hierarchia áll (vagy egy újnak az igénye!), a kultúrának, a szellemi életnek egy rétegezettsége. Az említett elliptikus mondatok tehát a párhuzam kohéziós eszközeként is funkcionálnak, melyet a van egy olyan…ahol és van – vannak szerkezetek ismétlése is erősít a tartalmi párhuzamok mellett. A Ma nincs, akiről portrét lehetne festeni, eltekintve attól, hogy bárkiről lehet mondat két, tartalmilag egymást kizáró részt összekötő kifejezés már nem csupán könnyedséget, tréfásságot, hanem gunyorosságot sugall, előkészíti az azt követő tételmondatot (A portrékészítés mögött a társadalom áll, ha áll, megbízóként, és nem áll), mely súlyos kritikát fogalmaz meg a mai magyar gyakorlat felé. A négyszer ismételt áll szó egyrészt hangsúlyozza a mondanivalót, másrészt az áll szó statikus tartalma aláhúzza a gyakorlat berögzült voltát. A mondat első fele követelményt, feltételt fogalmaz meg, melynek meg nem valósulását a második része lakonikusan fogalmazza meg. A következőkben kifejti a gyakorlat megvalósulását, s az úgy teszünk, mintha volna (volnának) elliptikus szerkezetek ismétlése erősíti azt a benyomást, hogy a beszélő indulatosan figyeli a jelenséget. A legnagyobb gondolati egységet lefedő ellipszis az Én. Az egyetlen szóból álló mondat, melynek nincsen egyértelmű előzménye, s talán azzal a kiegészítéssel lehet értelmezhetővé tenni, hogy [olyanok, mint…] vagy én [is egy vagyok közülük]. Vagyis a beszélő nem kevés öniróniáról tesz tanúbizonyságot, amikor önmagát is a “mintha-akadémikusok” közé sorolja. A beszélő meglátása szerint az Akadémia kitüntetett szereppel bír egy ország kulturális életében, tagjait pedig a nemzet nagyjai kell, hogy adják, akik kvalitásuknál, szaktudásuknál fogva a többiek fölé emelkednek, s példaképként – portréfestésre alkalmas alanyként – magasodhatnak a többiek fölé. E helyett csak látszat-akadémia és akadémikusok vannak, s a beszélő önmaga említésével felelősséget vállal ebben az elhibázott gyakorlatban. A negyedik részben tárgyalt portréfestészet alapvető jellegét fogalmazza meg az utolsó előtti mondat, mely elvontsági szintje (az aktuálisan főnévi szófajú kell és nincs) és az ellentétes tartalom okozta paradoxon-jelleg miatt értelmezhetetlen lenne az előkészítő gondolat nélkül. Az egység utolsó mondata kiszélesíti, általánosítja az előző állítást az egész művészet körére, de a beszélő rögtön visszakozik is – meghagyva azt a lehetőséget, hogy az észrevétel elhamarkodott (gyors).

A gyors (elhamarkodott) [mondat] köti ezt a tematikus részt a következő, két bekezdést tartalmazó egységhez, mely elsősorban a portrék alapjául szolgáló fotók köré szerveződik. A gyors jelző jelentése itt tisztázásra kerül, hiszen az ellentétes jelentésű melléknévből képzett ige szinonimájaként a “finomít” szó jelenik meg. Ez a rész abban a tekintetben is kötődik az előzőhöz, hogy tovább alkalmazza főnévként a létigét. Az egyetlen van itt most Nádler István egyrészt visszavezeti a hallgatót a beszéd valós idejébe és helyére, másrészt az előző rész halmozott feltételes módú létigéinek oppozíciójaként utalhat arra is, hogy Nádler “igazi” akadémikus, megfelel a szövegben implikált kritériumoknak. A harmadik mondatban szintén visszatér a van, egyszer igeként, háromszor pedig főnévként. A van egy van, egy vanunk, akkor további vanokhoz jutunk kifejezés az absztrakció olyan fokát jeleníti meg, mely még az addig elhangzottak ismeretében is nehezen értelmezhető. Egyrészt jelentheti, hogy ha van egy igazi akadémikus Nádler személyében, akkor ez reményt adhat további kiválóságok felemelkedésére, másrészt a vanok szó segíti az átvezetést a következő mondatra az arra rímelő vannak szó segítségével. Egy másik értelmezési lehetőség csak a szöveg előrehaladtával bontakozik ki, hiszen a későbbiekben explicit módon előtérbe kerül a realitás, identitás problémája, s az egység harmadik mondatának vannak-ja kiindulópontként szolgálhat, amennyiben a portrék alapjául szolgáló fotók realitását jelzi. A nehezebb megmondani és nehezebb dió parafrázis hangsúlyozza a meghatározás problematikáját, s a következő mondat tagmondatainak szokatlan sorrendje ráirányítja a figyelmet az utolsó szóra (kicsoda), ezzel egyrészt kijelöli az egység témáját – az identitás kérdését, másrészt előkészíti a poén csattanóját, hiszen a hangsúlyozott nehézség ellenére a beszélő rögtön választ ad: Nádas Péter. Az identitás problematikája a továbbiakban explicit módon is tárgyalásra kerül. A párhuzamok ellentétes aspektusokból is megvilágítják az ént: aki már nem vagyok, de akiből vagyok, látom a képen az igent és a nemet. A látom ige ismétlése szintén hangsúlyozza, hogy a kép többféle emléket, asszociációt idéz fel. A beszélő személyét, s ezzel párhuzamosan Nádas Pétert különféle kifejezések jelölik, melyek nagy része utalás Esterházy egyik saját művére (engem ábrázolt, a Termelési-regény 436. oldala, 1979, Magvető Kiadó, regényhőst, főhőst illetve barátom, főhős barátja, regényhős). A konkréttól az elvont felé mozdul ez az azonosítás, miközben a szöveg egy irodalomelméleti problémát hoz fel párhuzamul, mely az író személyének és az elbeszélői énnek különbségtételén alapul. A bekezdés utolsó mondata egy másik irodalmi műre való utalással is felidézi ezt a problémát, valamint rájátszik Flaubert elhíresült mondatára (“Bovaryné én vagyok.”). A sokszoros áttételekre való tekintettel a beszélő megkönnyíti a közönség dolgát és egyúttal jelzi a tréfa helyét. Az elméleti kitérő után visszautal a portrék alapjául szolgáló fotóhoz. A bizonytalanság részleges visszatérése erősíti az identitás kérdésességét, s a hátravetett határozottan határozó ellenpontként jellemzi Nádler módszerét. Az ehhez szó visszatérése és a -hez raggal ellátott párhuzamos szerkezetek jelölik a festő két kiindulópontját (a fotó és önmaga). A vagyis szó kérdőjellel történő ismétlése megkérdőjelezi azt a feltevést, mely a mindenkori művészt azonosítja műveivel, melyet Esterházy személyes reflexiója el is utasít. A nyelvi játékok (köz, hátrább a mellénnyel, mely agár) könnyítenek a beszélő saját műveihez való viszonyáról szóló, illetve művészetelméleti fejtegetésen, s az utolsó mondat átvezet a következő tematikus egységhez.

A következő tematikus részbe a következő két bekezdés tartozik, melyben a szöveg alkotója a beszéd elhangzásakor is látható portrékra reflektál közvetlenül, s ezt az egységet indító mondatban explicit módon is jelzi. A hagy ismétlésével bevezetett mondatok tartalma visszautal az előző rész üzenetére – a beszélő a közönség engedélyét (elnézését) kéri, hogy az ént ezúttal a korábbi megállapítással szemben szilárd entitásként kezeli (hol vagyok én, hagy higgyek a szememnek). A beszélő azonosítja magát “azzal a régi fiatalemberrel, később “magam”-ként utal rá. A szöveg ezen a pontját kapcsolódik a címhez, a szöveg alkotója meglátja a szemlélt portrékon azokat az életeket, melyeket élhetett volna, melyek potenciálisan felfedezhetők a portré fiatalemberének arcán (futballista, hordár, hadvezér, masiniszta, örökifjú). Ez a rész ellipszisekkel sűrűn terhelt, ez egyrészt sugallja, hogy a beszélő érzelmileg érintett, másrészt a halmozott főnevek felfoghatók impresszióknak, melyeket a portré vált ki a szemlélőből. Az elliptikus szerkezetek erősítik azt a hatást, hogy a beszélő monologizál, “hangosan gondolkozik”, s ezt fokozzák a közbevetések (pofacsont?; hát persze?; Vagy félreértettem…?), melyek a kérdő forma ellenére nem kívánnak választ. Az arc formaként történő azonosításából kiindulva a beszélő az egyre szóval bevezetett párhuzamokkal a statikus forma felől egyre több mozgást fedez fel a festményeken, s ezzel tematikusan is párhuzamba állítja a változó “én” problematikájával. A kép eredetét azonosítja a “köz”-zel, mely itt hasonló értelemben jelenik meg, mint legutóbb, azt az esszenciát érti el, ami egy individuumnak mégiscsak a lényegét adja. A rész központi fogalma a festői gondolkodásmód, mely itt bemutatásra kerül, s a szó ismétlésével hangsúlyt kap. Itt ismét visszautal a szöveg elejére (az idézetre), de nem ebben jelöli meg Nádler gondolkodásmódjának lényegét, hanem a technikájában, illetőleg a technikában hordozott üzenetben, mely párhuzamba állítható a korábban ismertetett én-problematikával. A szöveg alkotója az idézőjellel ügyesen kikerüli a képzavart (“ecsetjének” szavait). A honnan, hová, miért kérdőszavak egymás mellé rendelése is azt jelzi, hogy ez technika, festői gondolkodásmód sokrétű, komplex műveket eredményez. Az amit a kép ábrázol, az a kép értelme megállapítás az egész szöveg elbizonytalanító, egyértelműséget megkérdőjelező attitűdjének igencsak ellentmond, s a beszélő rögtön gyengíti is ezt az erős kijelentést: hogy egy Wittgenstein-félreértéssel erősítsük magunkat. A beszélő feltételezi a hallgatóság részéről azt a háttértudást, miszerint nincsen tökéletes megértés, s amint meg akarunk valamit érteni, rögtön félreértjük.

Az utolsó rész összefoglaló jellegű: helyet kap egy olyan mondat, ami a szöveg elején ugyanolyan létjogosultsággal szerepelhetett volna (Ez a kiállítás Nádler Széchenyi akadémiás székfoglalója.). A főnevek halmozása azt a benyomást kelti, mintha a beszélő körbetekintve sorolná a szemébe ötlő dolgokat – ezt parafrazálja a szöveg korábbi terminusaival (egy mintha-világból a vanba). A mintha-világból a vanba megállapítás a szöveg ívét is jelöli – az énről való fejtegetések, a magyar kulturális gyakorlatról, a potenciális életeiről szóló fejtegetések, elmélkedések után visszatér a beszéd aktuális helyére és idejébe. A descartesi szállóigék játékos kitekerése frappáns csattanóként hat, amellett, hogy önmagára vonatkoztatja a portrék alanyairól szóló korábbi gondolatait, vagyis visszautal a szöveg egy korábbi pontjára.

Általános megállapításként elmondható, hogy a szöveg igen komplex, komoly háttértudást igényel az értelmezése. A kohéziós erőt az a három dolog adja, mely minden tematikus részben jelen van a szövegben, akár kiindulópontként, akár implicit módon: maga beszélő, Nádler István, illetve közöttük kapcsolatot létesítő festmények. A kohéziós eszközök elsősorban az egyes részeken belül teremtenek egységet, a fent említett három pillér viszonya adja a szöveg koherenciáját.