Kohézió- és koherenciaviszonyok

Kálmán C. György: Magánvalóság c. írásában

(megj.: Magyar Narancs, 2001. 04. 19.)

Készítette: Alapi Zita

Alkalmazott nyelvészet

2006. november 7.

Az újságcikk a Magyar Narancs Egotrip című rovatában jelent meg 2001 tavaszán. A rovatra jellemző a szubjektivitás (melyet a szerzők hétköznapi fotói is alátámasztanak), és a műfaji korlátok lebontása. Miközben az író egy személyes témát jár körül, nem feltétlenül muszáj szabályozott műfaji keretek közé szorítani mondanivalóját. Kálmán a beszélt nyelvi változatot használja, amint azt a rövid, nominális szerkezetek („… tévhitek eloszlatása, vicces befejezés…”), és a szókincs („hülyeség”, „cicózni”, „Menjenek ezek a búsba!”, „jé!”…) is jelzik. Hangvétele kifejezetten személyes, az író már-már baráti hangon szólítja meg az olvasót: „… legyen az én kis olvasóimnak is egy kis ünneplés…”. Célközönsége egy viszonylag művelt és nyitott réteg.

A cikk címe (Magánvalóság) rímel a rovat szellemiségével, akár annak szinonimájaként is felfoghatnánk. De természetesen itt, a konkrét szöveg kontextusában megvan a maga vonatkozása is: utalhat az akkori - és azóta is nagyvonalaiban változatlanul kiábrándító - magyarországi politikai helyzetre, illetve a szerző attitűdjére. Érdekes, ahogyan mintegy második-, vagy alcímként emelkedik ki tipográfiailag a „Költészet napján” (az első bekezdés első két szava), amely pedig tovább konkretizálja a cikk megjelenésének apropóját, és körvonalazza a szöveg témáját.

A szöveg szerkezete két nagyobb egységből épül fel, melyek közül az elsőt két részre osztanám. Az első részben a szerző azt ismerteti, miről „akart volna írni” a költészet napja alkalmából, majd a másodikban („Rögtön az első példám…”-tól) három példát állít illusztrálásképpen. A harmadik részben („Csakhogy közben az történt…”) magyarázatot ad a - cikkben folyamatos kohéziót biztosító - feltételes mód használatára, és megindokolja, miért „hülyeség ezt az egészet megírni”. Így tehát egyfajta kataforikus kapcsolat jellemzi a szöveg egészének felépítését. Itt derül ki az is, hogy a glossza tulajdonképpen a Happy End Kft. igen éles bírálatát fogalmazza meg, ha nem is teljesen explicit módon.

Az első rész valójában két többszörösen összetett mondatból áll. A koherenciát a mondatokat összekapcsoló szerzői szándék (költészet napja, ünneplés), és az irodalomban használatos terminológia (költészet, költő, verselemzés, idézet, irodalmi szövegek) biztosítja. Oksági viszonyok fejeződnek itt ki a szövegben: milyen céllal kezdett hozzá Kálmán a cikk írásához, ill. miért kell vigyáznunk az irodalmi szövegek csonkolásával. Kronológiai sorrendben követik egymást az író különböző tevékenységei (az egész szövegben jelzik ezt a közben, aztán kötőszavak), ezzel is kohéziót teremtve a szövegvilágon belül. Találunk példát

kapcsolatos kötésre az egyúttal kötőszóval, ill. alárendelő kötésre is (arról, hogy…, mert kötőszavakkal).

A második részt három kisebb egység alkotja: a három idézet, mint három példa a bevezetésben megfogalmazott tézisre. A három egységet világosan tagolják a gondolatokat bevezető kötések, mint kohéziós elemek: „Rögtön az első példám…”, „Aztán…”, „A végére pedig azt szántam…”.A harmadik példa különösen hangsúlyos szerepét jelzi egyfelől az, hogy teljesen önálló bekezdést kapott, szemben az előző kettővel; másfelől pedig az a logikai koherencia, amely a későbbiekben majd a harmadik részt kapcsolja az előzőhöz.

Az első példán mint első kisebb egységen belül az ellentétes kötést jelző kötőszavak uralkodnak: de, holott, hanem. A második és harmadik egységre az alárendelő kötés jellemző, a harmadikat a második példához a közös költő (József Attila) személye kapcsolja. Kálmán élesen szembeállítja a „csonka” részlet sugallta idillikus képet, az igazából „nagyon elkeseredett, fekete humorú, ironikusan kétségbeesett vers” egészével, amely jelzők előrevetítik a harmadik, befejező rész hangulatát.

Az utolsó részben végre lehull a lepel: az olvasó megtudhatja, mire célozgatott a szerző állandóan ismétlődő feltételes módjaival (még egyszer hangsúlyozni szeretném ennek határozott kohéziós szerepét), azaz miért nem szándékai szerint írta meg a Költészet napját ünneplő cikkét, és fény derül arra is, hogy a glossza igazából egy ünneplő ruhába öltöztetett éles kritika:

„Sokkal nagyobb a baj. Az iskolázottság, a józan ész és az ízlés, az itt a baj. Elemi bajok vannak. A sötét butaság, a fennhéjazás, a pöffeszkedés és a tudatlanság, az itt a baj.”

Ebben a pár mondatban négyszer ismétlődik a „baj” szó, ami kivételes nyomatékot ad neki, és hatványozottan irányítja az olvasó figyelmét a megjelenő elvont főnevek tartalmára. Szerencsére azonban a befejező sorok közvetlensége (főként az utolsó mondat frappáns csattanója) némileg oldják a feszültséget.