Vámos Miklós: A könyvek városa (szövegnyelvészeti szempontú elemzés)

Alapi Zita

alkalmazott nyelvészet szak, 2006.

Az újságcikk az Élet és Irodalom 49. évfolyamának karácsonyi számában jelent meg rovatindító írásként. A lap ma Magyarország egyetlen irodalmi-közéleti hetilapjaként tartja magát számon. Az olvasó egyszerre talál benne színvonalas irodalmat, műkritikát, könyvbírálatot, élvonalbeli szerzőktől származó publicisztikát, riportokat és interjúkat, valamint az újság évről évre számos grafikát is közöl. Olvasótáborának legjelentősebb részét a negyvenes értelmiségiek adják.

E cikk írója az És egyik állandó szerzője, és egyben igen termékeny kortárs magyar író. A kevesebbet olvasók ismerhetik őt a tv képernyőjéről is, hiszen éveken keresztül készítette sajátos hangulatú, beszélgetős riportműsorait.

A könyvek városa c. írás az első abban a cikksorozatban, mely az Írhatnám polgár címet viseli. Vámos Miklós itt ismerteti az olvasóval az induló rovat jellegzetességeit, életrehívásának miértjét (E sorozat könyvekről fog szólni… Idevágó élményeimet szeretném megosztani önökkel.). A rovat címe azonnal felidézi az olvasóban Moliére drámájának címét

(Úrhatnám polgár), így cseppet sem okoz gondot a furcsa szókapcsolat értelmezése, a jelzős nominális szerkezet azonosítása, bár az író rögtön az első mondatával némi kétséget ébreszt azzal, hogy úgy tűnik, mintha igeként használná ugyanazt a formát (grammatikai morfémát): olvashatnám, és ezzel egyben beindítja az olvasó agyműködését, ráhangolja arra a sajátos szellemi játékra, amelynek során úgy érezheti magát, mintha személyesen beszélgetne a szerzővel. Ez az érzés fokozódik, ahogy egyre előrébb haladunk az olvasásban – az első bekezdés rövid mondatai, szellemes nyelvi játékai mind azt a hatást érik el, hogy az olvasó izgatottan várja a folytatást. Az első bekezdés végig az élőbeszéd jegyeit hordozza elliptikus szerkezeteivel (Olvashatnám is, persze. Sőt főleg.), és a rövidített lexikai egységek használatával (asszem, bocs, néhanap). A szöveg in medias res módon indul, ami mégsem hat zavarólag a szövegértés folyamatában, mivel közvetlenül a logikai kapcsolatot biztosító cím után következik, így mind vizuálisan (a tipográfiai elrendezés folytán), mind pedig gondolati síkon (rövidtávú memória) előttünk van. A cikkíró az első bekezdésben határozza meg írásának – és ezzel együtt a rovatnak – a témáját, mely nem más, mint az írás-olvasáshoz, illetve a könyvekhez való személyes attitűdje, ezek fontosságának hangsúlyozása a mai világban. (E sorozat könyvekről fog szólni. Soha olyan ízzel és élvezettel nem tettem magamévá nyomtatott szövegeket, mint amióta elmúltam ötven. Idevágó élményeimet szeretném megosztani önökkel.)

Ez az a központi fogalom, amely körül a cikk különböző tematikát követő szövegelemei forognak. Hiába helyezi a szerző mindig más és más kontextusba (a könyvek árfekvése, gyerekekkel való viszonya, az irodalom-élet összefüggése példákkal illusztrálva, az olvasásra fordított idő szembeállítása a más tudományterületek megismerésének időigényességével, naplóírás, stb.), a párhuzamok (írhatnám-olvashatnám, olvasó-író, Íróország – Olvasóország, írás-olvasás), visszatérések és parafrázisok (könyvek – szövegek – kötet – olvasmány - (szép)irodalom - nyomdatermékek, írás – kézírás – naplózás – följegyzés – macskakaparás - eregetni a téntát a papírra) révén a szöveg végül koherens egésszé szerveződik.

A második részben (második bekezdés) folytatódik a személyes hangvétel, és az író nyelvi humorának számtalan újabb megnyilvánulásával találkozhat az olvasó. Rögtön az első mondat ellipszissel indít – továbbra is az élőbeszéd imitálása céljából. Az író három férfi párbeszédét idézi (az intertextualitás egy fajtájaként) a könyvek árfekvésével kapcsolatban, és egyben belehelyezi a történetet az idő kontextusába (karácsonyi ajándék). Spontán, önkéntelen megnyilvánulásnak hat az odavetett szólás: Anyám, én nem ilyen lovat akartam! Az író szarkazmusával állást foglal az „öltönyösekkel” szemben az „előnytelenek és öltönytelenek” oldalán, akik „könyvtárakba járnak és tépett borítójú, ronggyá olvasott köteteket olvasnak”. A lankadó olvasói figyelem első nekifutásra könnyen átsiklik a szándékos szókeverésen (pénz verve, asszony számlálva…), ellenben később annál elementárisabban hat ránk. Még személyesebbé teszi az írói hangvételt azzal, hogy beavat bennünket szakmai mániájába, vagyis, hogy mennyire „irtózik a szóismétléstől”. Olyannyira, hogy elkerülésére neologizmust alkot (tudásanyjázom), amely feltételezi az olvasó részéről a közmondás ismeretét (bár azon lehet vitatkozni, hogy a tudás anyja vagy atyja az ismétlés). Szintén az ismétlés parafrázisaként jelenik meg a „hiba”, amelyet az író közvetlenül is – ironikusan – megmagyaráz: a ”szóismétlés” szóismétlés volna. Az író nyelvi leleménye csillan meg a két szemléltető példában, amelyek rendes körülmények között egyáltalán nem tekinthetők szóismétlésnek, hiszen a beteg és a megint önálló lexikai elemek, tőmorfémák, tovább nem szegmentálhatók, hiába egyezik meg a morfémakezdet az igekötők formájával. Figyelemfelkeltő célt szolgál a „mondatok” megszemélyesítése, melyek egészségesek, illetve csípőficamosak lehetnek.

A szöveg szerveződését nem lineáris szerkesztésmód jellemzi, ez alól kivételt csak a bevezetés képez, mely az írás elején határozza meg a mondanivalót. A későbbiekben egy vezérfonal (a „Hogyan neveljünk olvasó utódokat?” tematikus egysége) fedezhető fel, melyet más tematikus csoportok szakítanak meg az írás különböző pontjain. Ezek szerepe igen fontos az író érvelése szempontjából, hiszen mindegyik téma tulajdonképpen egy-egy érvet kínál amellett, hogy miért is jó nekünk, ha sokat olvasunk. (Az irodalom az életet tartalmazza. Csak felületes rátekintésre másokét. Ahány jó könyvet olvastam, annyival több életem volt, lesz. …annál tisztábban látok, érzek, értek, következésképp kevesebb indítékom marad, hogy acsarogjak bárkire.) Ezekben a sorokban Vámos két szinten alkotja meg ars poeticáját. Egyrészt feladatául fogalmazza meg azt az elképzelést, hogy olvasott „szavazókat” és olvasott tisztségviselőket (azaz egy komplex olvasott társadalmat) akar látni Magyarországon, majd miután némi öniróniával elismeri tervének földtől elrugaszkodott voltát (… azután próbálok kicsit a vízen járni), szerényebb célt tűz ki maga elé: hogyan nevelje olvasóvá az utódnemzedéket. És itt jelenik meg az olvasással párhuzamba állított – és egyúttal annak ellentéteként is szereplő fogalom: az írás. Az írás mint az „olvasáshoz vezető ösvény”.

A szöveg időbelisége nagyjából párhuzamba állítható a tematikus egységekkel. A bevezetőt követő rész egy múltbeli szituációval indul (elcsípett párbeszéd), majd ennek általános érvényű fejtegetésével a jelenbe érkezik (… könyv olvasva…). A harmadik egység (amelyet tematikusan fő vezérfonalnak neveztem) a konkrét jelenben zajlik, az író egy csendélet részeként jelenik meg előttünk: Künn szitál a hó… idebenn… Itt következik az a két alegység, amely megszakítja az előbb említett vezérfonalat: egy dedikálással kapcsolatos emlék folytán ismét a múltba jutunk (Édes gimnazista lány…), ahonnan azonban – hasonlóan az előzőekhez – egyenes út vezet az általános érvényű jelenbe, azért, hogy az írónak legyen alkalma megfogalmazni az olvasással kapcsolatos alaptéziseit. Ezek a tézisek viszont elvezetnek bennünket az író ars poeticájához, így kerül a szöveg át a jövőbe, ahol a cikk végéig marad is: az ötödik tematikus egységben, mint egy falanszterjelenetben látjuk a szerzőt egy egzotikus környezetben, a könyvek világában.

Úgy gondolom, az olvasó részéről minimális háttérismeretet feltételez a szöveg. Mindaz, amit az íróról szükséges tudnunk, megjelenik a cikkben, explicit formában vagy utalással (könyvet dedikálni írók szoktak, vagyok olyan jó olvasó, mint író, mi, literátorok, Ki ismer engem és szeret, tudhatja, mennyire irtózom a szóismétléstől…). A többi – a szövegben előforduló – tulajdonnevet és könyvcímet sem esik nehezére az értelmiségi célközönségnek beazonosítani (Marilyn Monroe, Vörös és fekete – Stendhal, Anna Karenyina – Tolsztoj, Száz év magány – G. G. Marquez, Thalész-tétel, einsteini képlet, József és testvérei – Thomas Mann), amelyikkel mégis problémája adódna, a szerző azonnal megmagyarázza (Moleskiner).

A harmadik (vezérfonal) egységet a másodikhoz koherensen kapcsolják a szövegkörnyezetben megjelenő karácsonyi időszakkal kapcsolatos lexikai egységek: hó, fenyőfa, becsomagolták, illetve az egész íráson átívelő könyv téma: nyomdatermékek, szépirodalom, többkötetes opuszok, díszkiadások. Még konkrétabb kapcsolóelem a közbevetett kérdés (Ilyenkor ki veri a feleségét?), amely a szövegelőzmény ismerete nélkül értelmezhetetlen lenne, hiszen visszautal az előző bekezdésben megjelenő szólásra. Az író az ellentét eszközével él annak érzékeltetésére, hogy innentől kezdve tematikus váltás várható a szövegben: Künn szitál a hó… idebenn… tavaszi a hőfok. Megjelenik az „utódnemzedék és az olvasás” téma, melyet számos asszociatív szóelem reprezentál: kisded játszódik, leporelló, általános iskolai olvasmányok, illetve a megjelenő gyermeknyelv. Vámos fölteszi napjaink igen népszerű (és már-már közhelyesen mindenhol ismétlődő) kérdését: Mitévők legyünk, ha a gyerek olvasás helyett előnyben részesíti a XXI. század technikai vívmányait, és a tévé, internet előtt ül, vagy cédét és MP3-at hallgat. Zárójeles, odavetett megjegyzésében ismét a spontán élő nyelvhasználatra ismerhetünk (mi az?).

Nézzük most a szöveg vezérfonalát megszakító két tematikus alcsoportot egymás után. Az első ilyen rész (az Édes gimnazista lány-tól a zárójeles intim fotót-ig) egy személyes élmény felidézésével indul, a szerző ismét párbeszédet elevenít fel intertextuális formában. Ez a párbeszéd készíti elő a terepet első nyomós érvének kifejtéséhez, melynek során határozottan a könyvek és az olvasás mellett teszi le voksát. (Az irodalom az életet tartalmazza…) Az író mélyen érintett a témában, az érvelés hevében – az eddigiektől eltérő módon – számos példát találunk a többszörösen összetett mondatokra. Jellemző az ellentétes kötés (pedig, ámbár). Rengeteg a szómás – jellemzően anaforák, de mivel nem választja el hosszú szövegrész őket a tartalmas kifejezésektől (sőt ugyanabban a mondatban szerepelnek), megértésük nem ütközik nehézségekbe. A deixisek mind a négy fajtája képviselteti itt magát: rögvest, többé – idődeixis, ottan – térbeli deixis, ő (maga), ők – társadalmi (személy) deixis,… az pedig a halál egyik műneme – diskurzusdeixis.

A bekezdésben szereplő ottan használata az ott helyett Vámos nyelvi regiszterének egyik karakterisztikus eleme – szövegeiben gyakran jelennek meg itt-ott régies, ódon, irodalmi nyelvezetre jellemző szavak, kifejezések (mozgókép, automobil, játszódik, elébb, ténta, literátorok, belétekinthet). Ezek mind az ő egyéni stílusának tartozékai, sajátos nyelvi leleményességével együtt.(Az ember szinte hallani véli szavait jellegzetes lassú tempóján, monoton hangszínén.)

A második alcsoportot (az Előbb-utóbb-tól Azután próbálok-ig) egy kérdéssel vezeti be a szerző: Mért (a miért kérdőszó beszélt nyelvi változata) olyan fontos a szépirodalom, annyi minden más van e világon? Besorolja magát a literátorok „mozgalmába”, akiknek titkos nyelvük van – saját magyarázata szerint címekre és szerzőkre hivatkoznak, viszont kevésbé járatosak más tudományterületeken. A könyvek fontossága mellett szóló érvrendszerének második elemét (… ahány jó könyvet olvastam, annyival több életem volt, lesz) fölhasználja egy fordított arányosság felállításához. Logikai úton, oksági viszonyok kifejeződése révén jut el addig az idealista képig, amelyet maga is iróniával kezel, és ahol az egész társadalom irodalmilag kifinomult és művelt. Gondolatmenete világos, teljes ívet jár be, az olvasónak nem esik nehezére követni.

Önirónikus megjegyzése után (Azután próbálok kicsit a vízen járni.) visszakanyarodunk a vezérszálhoz, ahol ismét fontos szereplőkké válnak az utódok. Az író finomít nagyszabású vállalkozásán, és úgy gondolja, ha az olvasóvá nevelés célközönségét az utódnemzedékre korlátozza, terve kivitelezhetővé válik. (Amennyiben picit elgondolkodunk ezen a terven, könnyen eljutunk annak felismerésére, hogy hiszen mi, olvasók vagyunk – illetve rajtunk keresztül saját gyerekeink - ez az „utódnemzedék”, most mi olvassuk az ő tanítását.) Megfogalmazza azt a módot, ahogyan ő elképzeli vállalkozásának keresztülvitelét: írjanak! Ugyan Aronson idézésével tagadja, hogy ő bárkit is meg akar győzni, de az eddig felsorakoztatott érvek, a szöveg előzetes ismerete után az olvasó fejében meg sem fordul, hogy másképp is cselekedhetne.

Ebben a részben a hangsúly az olvasásról az írásra helyeződik át, ezt támasztják alá az ismétlések, (részleges) visszatérések, parafrázisok és a rengeteg asszociatív módon kapcsolódó lexikai elem és kifejezés (írás, papír, napló, füzet, tíz sor, notesz, lapok, töltőtoll, tinta, tollszerszám, kézírás, macskakaparás, följegyzés, körmöl). Az írás szellemes parafrázisaként jelenik meg az „ujjaink közé szorított tollszerszámból eregetni a téntát a papírra” kifejezés, és ezzel az előző rész komolyabb hangvételét ismét felváltja a könnyed, szellemes írói lelemény. Itt újabb neologizmust találunk: a betvek szabadcsapata, ahol a szerző a tetű – tetvek analógiájára építi föl a többes számú alakot, és az olvasó lelki szemei előtt látni is véli, amint az apró fekete betűk, tetvek mintájára masírozni kezdenek a fehér lapon. Játékos parafrázis továbbá a csimota a gyerek helyett (előfordul még: kisded, gyerek, enyéim, kamaszkor, kisfiúk). A szövegben szereplő rengeteg parafrázis igazolja a szerző önmagáról tett állítását, mely szerint ki nem állhatja a szóismétlést. Ez valóban így van.

A szubjektivitás, az író személye rendkívül erőteljesen süt át ezeken a sorokon – határozottan érezzük, érzelmileg mennyire involvált az írás tekintetében. Ha ez egyáltalán fokozható, itt még mélyebben érintett, mint az olvasás témában. Az írás kellékeinek felsorolása során ezeknek a tárgyaknak a puszta említése is olyan lelkesedést vált ki az íróból, mely azonnal átragad az olvasóra is. Rendkívüli alapossággal írja le megjelenésüket: makulátlan lapok, fekete borító, kerekített sarkok, töltőtoll smaragdzöld tintával, akaratlanul is elhisszük, hogy az a gyerek, aki kezébe foghatja ezeket az eszközöket, azonnal képes lesz maradandót alkotni velük. Ellenpontként itt meg kell jelennie a számítógépnek, az idő vonatkozásában nem lenne következetes az író, ha figyelmen kívül hagyná, hiszen el kell ismernünk, a számítógép a napjainkban írással foglalkozók zömének mindennapi eszköze. A naplóírás kellékeinek – tárgyi eszközeinek – felsorakoztatása után a naplónak még egy rendkívül fontos ismérvét osztja meg a szerző az olvasóval: más nem láthatja. Tovább fokozván a misztikumot, amely körüllengi a naplóírás szertartását, az elégetést – mint a napló titkosságának megőrzési módját – teljesen természetesnek, magától értődőnek állítja be.

A bekezdést ez a misztikum kapcsolja az ötödik, befejező részhez. Az olvasó egyszerre egy egzotikus, Földközi-tenger mellett fekvő városban találja magát, amelyről azonban – továbbolvasván a szöveget – kiderül, hogy nagyon is evilági, valós városról van szó, pontosan körülhatárolható helyen, pontos névvel, annak ellenére, hogy az író egy regényben (azaz a fiktív valóságban) olvasott róla. A neve papiruszt jelent, és itt nyer értelmet a cikk címe is: A könyvek városa – görögül Byblos. Ez adja az apropóját annak, hogy a szerző egy elementáris óhajtó mondattal zárja írását (Istenem, de szeretném, ha Budapest jelentene valami szépirodalommal kapcsolatosat!…Mámorító érzés volna!)

Az utolsó bekezdés stílusát – mely előrevetíti a rovatban a későbbiekben megjelenő cikkek témáját – a görög Byblos szó ihlette. A megjelenő szókincs azt a hatást kelti (prédikáció, vagynak, Könyvek könyve), mintha egy pap szájából hallanánk az utolsó mondatokat. Vámos Miklós az olvasóra bízza annak eldöntését, hogy ez a stílus a téma fennköltségét hivatott közvetíteni, vagy ismét egyfajta öniróniaként jelenik meg.

Érdekes kérdés lehet az újságcikk szövegtípusának meghatározása. Véleményem szerint nem lehet egyetlen tiszta típust feltételezni, a szövegben keverednek a narratívumra és az argumentatívumra jellemző jegyek. Ha pontos meghatározást kellene adnom, azt mondanám, hogy a narratívumra jellemző belső szerkezet (a labovi gyémántmodell) egységei szépen elkülöníthetők, és a narratívumon belül, a Bonyodalom, illetve Értékelés lépcsőjén jelenik meg az argumentáció mint folyamat. Ha körültekintő akarok lenni, muszáj megemlítenem a deskriptív elemet is, amely szintén folyamatként jelenik meg a szöveg harmadik bekezdésében (Künn szitál a hó, …).

Összegzésül álljon itt a szöveg makrostruktúrája:

Vámos Miklós: A könyvek városa (Írhatnám polgár)

E sorozat könyvekről fog szólni. Idevágó élményeimet szeretném megosztani önökkel. Karácsony kapcsán szó esik a könyvek árfekvéséről – számít-e vajon, hogy az ajándékozandó könyv mennyibe kerül.

Miért fontos irodalmat olvasni? Az irodalom az életet tartalmazza, csak felületes rátekintésre a másokét. Meggyőződésem, hogy ahány jó könyvet olvastam, annyival több életem volt, lesz, annál tisztábban látok, érzek, és értek, következésképp empátiás készségem fejlődik, és nagyobb megértéssel leszek képes embertársaim felé fordulni. Ez az oka annak, hogy megéri az időt rászánni, akár más arra érdemes dolog kárára is.

Mivel kísérletezzen a szerző, ha az utódokat szeretné olvasóvá nevelni? Írjanak. Ne pénzért vagy hivatásként. Csak úgy. Az írás az olvasáshoz vezető ösvény. Írjanak naplót, de nem akármilyen tollal és füzetbe! A naplóírás mámorító érzés.

Utóvégre változatlanul a könyvek világában vagy legalább a könyvek városában szeretnék élni. Istenem, de szeretném, ha a Budapest név jelentene valami szépirodalommal kapcsolatosat!

*Az, hogy a rovatcím mennyiben tekinthető Vámos-alkotta neologizmusnak, kérdésessé válik, miután elolvassuk „Sándor Gyurka” következő számban megjelent nyilvános levelét, melyet szintén mellékeltem, csupán a teljesség kedvéért. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az a szöveg is megérne egy misét…)