Esterházy Péter

Harmonia caelestis

(részlet)

58.

Édesapámat csupa jóra nevelte az édesanyja. Arra tanította, hogy az emberek végül is jók és Mennyei Atyánk vigyáz reánk. A világra bizalommal kell tekinteni, és aki megdob kővel, dobd vissza kenyérrel. Mindebből mi következik? Az, és ez állt a nagymamám nevelésének centrumában, hogy a csúnya szavaknak nincsen értelmük, üresek, hiányzik hozzájuk a létező csúnyaság, hiányzik hozzájuk a világ úgymond megfelelő része. És amikor édesapám falubeli játszótársaitól mégiscsak tanult „olyan” szavakat, akkor a nagymama szomorú dühvel beterelte édesapámat a fürdőszobába, és szappanos vízzel kimosta a száját. Apám napokig nem tudott enni, ha ennivalót vett magához, az azonnal kijött belőle. Azután, apám még nem volt ötéves se, meghalt a nagymama, rettenetes szenvedések közt, a belei elkezdtek csavarodni és rohadni, mintha a belsejében valami éktelenül büdös állat élt volna —akár egy horrorfilmben —, és ő egyre inkább azonossá vált volna evvel az állattal. A szag miatt a házat is el kellett hagyniuk. A nagypapám szégyellte, hogy meghalt a nagymama, ezért elköltöztek egy másik országba. Édesapám pedig ott állt megfürödve a felemás szókészletével. Senkiről nem bírt rosszat mondani, mert nem voltak hozzá szavai, és mert nem voltak szavai, rosszat gondolni se tudott róluk. Ezért védtelen maradt, minduntalan becsapták és összeröhögtek a háta mögött. Ha például azt mondta — ez egyébként március 13-án történt, amikor két gyönyörű napos nap után kellemetlenül szúrósan esni kezdett, mintha ősz volna vagy Argentínában volnánk —, hogy elillant a tavasz (amit édesapám értékmentes kijelentésnek szánt, értelemszerűen, bár a szokásoknak nem egészen megfelelően), akkor röhögve hátba vágták, úgy biza!, az elillant, ám itt vagy nekünk te! Boldog együgyűséggel nézett apám rájuk, mintha az édesanyját hallotta volna. Aki viszont, akár — állítólag — a tavasz, el volt illanva. Úgy biza, az elillant, ám itt vagy nekünk te. Édesapám egyszer csak nem értette, most akkor ki is ez a te. Belenézett a röhögésbe, ott se talált senkit.

(Magvető Könyvkiadó, 2000.)