Karl
Marx:
A hegeli
jogfilozófia kritikájához (részlet)
…A
vallástalan kritika alapzata: az ember
csinálja a vallást, nem a vallás csinálja az embert. Márpedig a vallás
annak az embernek az öntudata és az önérzete, aki vagy még nem szerezte meg
önmagát, vagy már ismét elvesztette. De az
ember nem valami elvont, a világon kívül kuksoló lény. Az ember az az ember világa, az állam, a társadalom.
Ez az állam, ez a társadalom termeli a vallást, egy visszájára fordított világtudatot, mert maga is visszájára fordított világ. A vallás
ennek a világnak általános elmélete, enciklopedikus összefoglalása, népszerű
formába öntött logikája, spiritualista becsületügye, lelkesedése, erkölcsi
szentesítése, ünnepélyes kiegészítése, általános vigasztaló és igazoló alapja.
A vallás az emberi lényeg fantasztikus
megvalósulása, mert az emberi
lényegnek nincs igazi valósága. A vallás elleni küzdelem tehát közvetve
küzdelem ama világ ellen, amelynek
szellemi aromája a vallás.
A vallási
nyomorúság a valóságos nyomorúság kifejezése,
s egyszersmind tiltakozás a valóságos
nyomorúság ellen. A vallás a szorongatott teremtmény sóhaja, egy szívtelen
világ lelke, mint ahogyan szellemtelen állapotok szelleme. A vallás a nép ópiuma.
A vallást mint a nép illuzórikus
boldogságát megszüntetni annyi, mint a nép valóságos
boldogságát követelni. Az állapotáról táplált illúziók feladását követelni
annyi, mint amaz állapot feladását
követelni, amely rászorul az illúziókra. A vallás kritikája tehát csírájában ama siralomvölgy kritikája,
amelynek szentfénye a vallás.
A kritika letépte a láncról a képzelt virágokat, de nem
azért, hogy az ember a fantáziátlan, vigasztalan láncot hordja, hanem azért,
hogy a láncot ledobja és élő virágot szakítson. A vallás kritikája kiábrándítja
az embert, de azért, hogy mint kiábrándult, értelmére tért ember gondolkozzék,
cselekedjék, alakítsa valóságát, hogy önmaga körül és így valódi napja körül
keringjen. A vallás csak az illuzórikus nap, amely az ember körül kering, amíg
ez nem önmaga körül kering.
A történelem
feladata tehát, hogy miután az igazság
túlvilága eltűnt, felépítse az evilág
igazságát. Mindenekelőtt a filozófiának,
amely a történelem szolgálatában áll, feladata,
hogy — miután az ember önmagától való elidegenülésének szent formája lelepleződött — önmagától való elidegenülését világi formáiban leleplezze. A
mennyország kritikája ezzel a föld kritikájává, a vallás kritikája a jog kritikájává, a teológia kritikája a politika
kritikájává változik.
(1843-44)