Reuter Lajos

AZ ÁLDOZAT

 

Nem igazán tudom, mi vezetett a gyors és határozott cselekedetre. Feljelentettem a legjobb barátomat.

Érettségi előtt álltunk, és már évek óta sülve-főve együtt töltöttük minden időnket. Nagyon hasonlítottunk egymásra, gyors eszű, élénk, érdeklődő fiatalok voltunk. Szerettünk élni, és tele szájjal kacagtunk a világ butaságain. Könnyen vettük a dolgokat, de kitűnően tanultunk. Az egyetemre csak kevesen kerülhettek be, de mi tudtuk, hogy a legjobbak közé tartozunk, és fel fognak venni bennünket.

Az érettségink kitűnőre sikerült, s aztán a felvételi vizsgára készültünk. Volt még két hetünk, s naponta tíz-tizenkét órát tanultunk. De ekkor is gyakran találkoztunk, egyeztettük, hogy állunk, beszélgettünk, jókedvűen bizakodtunk.

A felvételi előtt egy héttel azonban írtam egy névtelen levelet a városi KISZ-bizottságra, s kifejtettem benne, hogy a barátom ellensége a szocializmusnak, ismerősei előtt gyalázkodó megjegyzéseket tesz az ország vezetőire, s a legtitkosabb vágya, hogy nyugatra disszidáljon. Természetesen nem vették fel a barátomat az egyetemre. Én viszont simán bekerültem.

Az egyetemi évek alatt eltávolodtunk egymástól. Én a tanulmányaimmal, új ismerőseimmel voltam elfoglalva. A barátom egy év múlva még egyszer megpróbálta a felvételit, de újra elutasították. Munkát keresett magának, több munkahelyet is kipróbált. Néha találkoztunk, s akkor mesélt a kalandjairól. Dolgozott kőművesekkel, dolgozott útépítésen, az erdészetnél, a sörgyárban, és még ki tudja hány helyen. A jókedvét nem vesztette el, sőt vidáman nevetett:

— Mit szerezzek neked? Nincs szükséged egy ajtóra tokkal együtt? Vagy a legjobb minőségű cementre? Most olcsón tudok szerezni. Tudod, honnan van ez az amerikai cigaretta? Összejöttem egy vámossal. Én viszek neki sört, amikor a boltban nem lehet kapni, ő meg az elvámolt cigiből hoz nekem.

Arról álmodozott, hogy nyugatra szökik, s majd Amerikában tanul, szabad és gazdag ember lesz:

— Tudod, hogy végül is nem bánom annyira, hogy nem jutottam be az egyetemre? Én úgy élek, ahogy akarok, te pedig ezt a kommunista jogtudományt magolod. Kommunizmus és jog! Az én fejemet nem tömik tele ezzel a marhasággal. Ha már nem tudok nyugatra menni, legalább a fejemben legyen szabadság.

Szívesen hallgattam a történeteit. Az egyetem elvont világához képest az ő kalandjai a valóság húsából és véréből születtek. Én a jogról és az igazságos társadalomról tanultam, ő pedig űzte a cseleket egy bezárt ország szánalmas, ostoba hétköznapjain. Sokszor irigykedtem is rá. A történetei tele voltak napsütéssel, országúttal, nőkkel, gondtalansággal.

— A múlt héten összejöttem egy csodálatos kis tündérrel. Mohácsra vittünk cementet, s a sofőrrel úgy döntöttünk, hogy ebben a melegben kár annyit hajtani. A sofőr a kocsiban aludt, én meg a Duna-parton kerestem egy helyet, ahol kifekhetek. És képzeld, egy meztelen lány napozott egy kis tisztáson! Először megijedt és el akart szaladni, de  rábeszéltem, hogy nincs mitől félnie. Öregem! Ha hallottad volna azt a dumát, amit levágtam! Egy darabig takargatta magát, aztán elvette maga elől a kezét. Öregem! Ilyen mellei vannak!

Jöttek-mentek a nők a barátom életében, s ő mit sem törődött a szocializmus építésével, az igazságos társadalom jelszavaival, a jövő tudományos tervezésével. Tudta, hogy mindez hazugság, és mindenki csak a saját kis boldogulásáért ügyeskedik. Amerikát már nem nagyon emlegette, reménytelen  kijutni a szögesdrótokon  és aknamezőkön át, meg hát akadt egy nő, aki komoly esetnek bizonyult számára. Mire én befejeztem az egyetemet, a barátom már családos ember volt, egy gyerekkel és egy egyszobás kis lakással, amit így-úgy kiutaltak neki.

A véletlen úgy intézte, hogy ahhoz a nagyvállalathoz kerültem állásba, ahol a barátom már egy éve bérszámfejtőként dolgozott.  Én a jogi osztályon lettem csoportvezető. Gyakran összefutottunk a folyosón, sokszor váltottunk néhány szót. Egyre több gondja támadt, megszületett a második gyereke is, nagyobb lakást kellett szereznie, aztán hol az egyik gyerek betegeskedett, hol a másik. Néha beültünk a kocsmába egy fröccsre, de általában rosszkedvű volt:

— Te hogy bírod  ezt a semmilyen életet? Lehet itt valamibe belekezdeni?  Dögunalom a vállalatnál, és mi van ebben a városban? Hova lehet itt menni?

Az ismerőseim többsége belenyugodott abba, hogy ez van, ezt kell szeretni, és hosszú távra rendezkedtek be. Nagy kockázatra nem volt szükség, csak lakásért kilincseltek a tanácson, kerestek mindenféle apró örömet és kényelmet, az élet alakult magától. Aki nehezebben bírta, az többet ivott és fiatalon meghalt. A barátom gondosan ellátta a családját, de nevetni már alig láttam:

— Nézd, itt telnek el az éveim, és mit tudok felmutatni? Miért nem építhetek magamnak egy házat? Miért nem utazhatok el egy világkörüli útra? Miért nem csinálhatok valamit? Itt vagyok a bivalyerős testemmel és a jól vágó eszemmel, és mire használjam? Hogy a vállalatnál a számokkal és kimutatásokkal pepecseljek a nyugdíjamig?

Egyszer meghívott magához a lakásukra. Másfél szobás lakásban éltek, a két gyerek már iskolába járt. Ittunk néhány pohár bort, s a barátom egyre hangosabban kiabált:

— Szerinted van szabadság? De most komolyan kérdezem! És nem csak arra gondolok, hogy nem mondhatom el a párttitkárnak, hogy szarok rá meg az eszméire! Szerinted akkor szabad lennék, ha én lennék a párttitkár? Vagy én lennék a megyei tanács vezetője? Ki szabad itt ebben a világban?

Próbáltuk csitítani én is, meg a felesége is, hogy minden áthallatszik a panelfalakon, de még hangosabban ordított:

— Nem érdekel, hogy ki hallja meg! Jelentsenek föl! Csukjanak börtönbe! Nem mindegy, hogy ebben a börtönben ülök, vagy egy másikban? És ti is benne vagytok a börtönben!

Elég sokat ittunk, én is többet ittam a kelleténél. A barátom felesége sírt, már késő éjjel volt. A barátom halkan motyogott maga elé:

— Van egyáltalán szabadság? Ki tud válaszolni rá? És hol van szabadság? Mi az, hogy szabadság? Lehet, hogy csak egy szó… talán nincs is értelme… hiszen ha valaki szabad, akkor repülni is tud… mint a madár…  meg átváltozni… ki tud átváltozni?…

Néhány hónap múlva a  vállalatnál kineveztek a jogi osztály vezetőjévé, és hamarosan egy belső lopási üggyel kellett foglalkoznom. Valaki kisebb-nagyobb összegeket lopkodott a kollégák táskájából, szekrényéből. A rendőrséghez fordultam segítségért. Egy fiatal nyomozót küldtek ki, hogy csapdát állítson a tolvajnak. Papírpénzt impregnált olyan folyadékkal, amely erős nyomokat hagy a kézen vagy a ruhán, de csak vörös lámpa fényében látszik. Élénken érdeklődtem a munkájáról, sokat beszélgettünk, s aztán, szinte játékból, kértem egy keveset a nyomjelző folyadékból.

Másnap reggel bekentem a kezemet, s a folyosón vártam, hogy megérkezzen a barátom. Feléje mentem, s a szokásos módon megálltunk egy percre, kezet fogtunk, váltottunk pár szót. Dél felé felhívtam a rendőrséget, hogy a csalipénz eltűnt, jöjjenek gyorsan. Több rendőr szállt ki, az épületben felbolydult a rend, sorban hívták be az embereket az ellenőrzésre. Mindenki izgatottan várta, mi lesz az eredmény, s egyszercsak lezárult a vizsgálat, s nemsokára a barátomat vezették el. Két rendőr között lépkedett halálsápadtan a megdöbbent kollégák sorfala előtt. Négy hónapot kapott.

Ezután évekig nem találkoztunk. Annyit hallottam róla, hogy a börtön után az erdészetnél helyezkedett el, s valahol vidéken, a Dráva mellett dolgozik. Aztán valahogy megtudtam, hogyan találhatom meg, s egy péntek délután kimentem Sellyére. Az ottani erdészeten, az udvar hátsó részében, egy átalakított fészerben lakott. Várni kellett rá, leültem a vaságyra, sorban végignéztem a berendezést: az asztalt, a széket,  a lavórt, a tűzhelyet. Személyes holmi alig volt, csak evőeszközök, lábosok, ruhák.

— Na milyen véletlen, hogy sok gombát szedtem, meghívlak vacsorára – toppant be a barátom fél óra múlva.

Együtt megtisztítottuk a vargányát, tüzet gyújtottunk a kályhában, főztünk, s közben  kibontottam a finom bort, amit magammal hoztam Pécsről. Jó kedvünk kerekedett, vidáman ettük a paprikás gombát, s  koccintottunk:

— Az isteneknek sincs ilyen jó dolga – nevetett a barátom.

Sovány volt, de erős és inas, napbarnított, s a haja kezdett őszülni. Először arról beszélgettünk, hogy megy a sorunk, majd a múltra terelődött a szó.

— Emlékszel, amikor megtréfáltuk az orosztanárt? Rájöttünk, hogy csak egy leckével jár mindig előttünk, s egyszer azt mondtuk neki, hogy már a következő leckénél tartunk.

— Aha, emlékszem. Szegény, hogy belesápadt, s amikor nem tudta a szavakat, mi mondtuk meg neki. Hú de kínlódott!

Töltögettük a bort és emlékeztünk

— Te, és mi van a Mestár Jóskával? Rég hallottam róla.

— Nem tudod? Pár éve meghalt. A Szliven étteremben vacsorázott egy társasággal. Vacsora közben felállt, hogy kimegy a WC-re. Húsz perc múlva utána mentek, hogy hol van. Úgy derült ki, hogy bezárkózott az egyik fülkébe, és felvágta az ereit.

— És Gábor?

— Kiment egy turistacsoporttal Bécsbe, és elfelejtett visszajönni. Svédországban telepedett le. Akkor jöhet haza, ha megkapta a svéd állampolgárságot. Még négy évig nem jöhet, különben letartóztatják.

Késő estig beszélgettünk a tűz fénye mellett. Hol a barátom, hol én dobtam rá egy hasábot. Végül a barátom javasolta, hogy már fölösleges visszaautóznom Pécsre, maradjak ott éjszakára, elférünk ketten is a vaságyon.

Lefeküdtünk, de álmatlanul forgolódtunk egymás mellett. A barátom megszólalt:

— Azt hiszem, nagyon egyszerű az élet. S nekem ennyi jutott belőle. Nem sikerült többet elérnem. Lehet, hogy ez volt megírva a nagykönyvben. Most kapálózzak ellene? Lehet tenni bármit a sors ellen? Igen, talán öngyilkos lehettem volna, vagy bármikor lehetek. De minek? Abban is van szépség, hogy végigcsinálom a megírt sorsot. Valaki megírta, vezényel nekem, játszik rajtam. Hátha valaki gyönyörködik abban, hogy én milyen szépen engedelmeskedem. És lehet, hogy ez nekem is jó. Korán reggel felkelek, kimegyek dolgozni az erdőbe, délben megeszem az ennivalómat, este főzök, szombaton hazamegyek Pécsre a feleségemhez. És hétfőn reggel minden kezdődik elölről. Hátha egy isten akarja így.

Most felült a barátom az ágyban, s úgy beszélt. Éreztem, hogy hadonászik a sötétben:

— De miért pont nekem jutott ez a sors? Van egy sors, és valakinek végig kell csinálni? Itt állt üresen ez az átkozott ház, és rám várt? De hát vannak más házak is, azok nem vártak rám? Nem kellettem nekik? És a börtöncella is rám várt? Én hiányoztam neki? Mi az értelme ennek a sorsnak? Ki akarta ezt?

Egy darabig hallgatott a barátom. Hanyatt feküdt, és még mondott néhány mondatot:

— Nem értem a saját sorsomat…  Mégis végig kell csinálnom… Hátha egyszer rájövök a jelentésére.

Aztán megint évek múltak el úgy, hogy alig találkoztunk,  csak a leglényegesebb dolgokat hallottuk egymásról. A két gyereke már családot alapított, s unokái is voltak. A rendszerváltás után a barátom a feleségével belefogott egy vállalkozásba: egy kis szatócsboltot nyitottak Patacson, Pécs nyugati határában. Egyszer be is mentem hozzájuk valami apróságot vásárolni. Egy szegényes kis üzlet volt, a szükséges napi árukat tartották.

Nagy változások zajlottak az egész városban. Új cégek, vállalkozások jöttek létre, s az egyik cégben meghatározó szerepre tettem szert. Módszeresen dolgoztunk, áttekintettük a lehetséges piacokat, a divatos irányzatokat, s általában a vetélytársak előtt haladtunk egy lépéssel. Üzleteinket a legalkalmasabb helyre építettük,  s nyilvánvaló volt a koncepciónk sikere. 1997-ben került sor a nyugati városrész feltérképezésére.

A cégben két vélemény alakult ki, hol legyen az új bevásárlóközpont, s mint korábban is, hetekig tartott a helyszín felmérése s a vita. A döntésre összehívtam a két vélemény előterjesztőit, s én nyugodtan hallgattam, hogyan érvelnek a térkép előtt. Néha keresztkérdést tettem fel nekik, s tetszett, ahogy fiatalos lendülettel ágálnak. Amikor kifogytak az érvekből, odamentem a térképhez, s rámutattam egy pontra: ide építjük a bevásárlóközpontot. Persze volt hozzá kitűnő indokolásom is, s be kellett látniuk, hogy ez a legjobb megoldás.

Az új bevásárlóközpont tíz hónap alatt kész lett, ötven méternyire a barátom szatócsboltjától. Mikor megnyitottuk, a barátom egy hét alatt tönkrement és bezárt. A boltja lelakatolva, üresen állt hónapokon keresztül, aztán kitörtek az ablakai, ellopták az ajtaját, s a cserepek potyogtak a tetőről.

Körülbelül három év telt el, amikor elmentem megkeresni a barátomat a lakásán. A felesége otthon volt, de nem engedett be. A férjéről csak annyit tudott, hogy valahol a Mecsekben dolgozik, pásztorként. Talán Magyaregregy környékén. Autóval ki is mentem, de csak a harmadszori keresésre találtam meg, ahogy lassan hajtottam végig a völgyben, s egy távoli domboldalon megláttam a nyájat. Odagyalogoltam, át a földeken, bokros részeken. Ő volt az, bár alig ismertem meg.

Először megijesztett, olyan jelentéktelennek és idegennek tűnt. Mintha egy igazi pásztor lenne, aki gyerekkora óta ezt a foglalkozást űzi, s akihez nincs semmi közöm. Nem volt barátságtalan velem, de keveset beszélt. Próbáltam megütni a régi hangot, felébreszteni a régi énjét, a válaszai azonban meglehetősen rövidek és személytelenek voltak. Érdeklődtem a munkájáról, az életkörülményeiről, a fizetéséről, de alig mondott valami konkrétumot. Hallgattunk. Akkor én kezdtem beszélni az én életemről, és egyre kínosabban éreztem magam. Felvázoltam néhány sikeremet, s hirtelen a barátom arcán mosolyt pillantottam meg.

Napokig nyugtalanított ez a mosoly. Hogy mer rajtam mosolyogni ez a senki? Gúnyos mosoly volt ez? Vagy fölényes? Vagy csak én értelmezem rosszul, s nem rajtam nevetett? Elhatároztam, hogy utánajárok a dolognak, újra kimentem a barátomhoz a magyaregregyi dombokra.

Szívélyes hangon kezdtem, meséltem a problémáimról, az üzleti és családi gondjaimról, de a barátom, úgy látszott, nem nagyon figyel rám. Néha visszakérdezett, hogy ’Tényleg?’, ’Azt gondolod?’, s én végtelen távolságtartást éreztem ki a hangjából. Belül egyre nagyobb lett a felháborodásom, de türtőztettem magam, csak a hangom vált idegesebbé. Ő viszont nyugodt maradt, mint egy szfinx, mintha semmi nem tudná megzavarni. Egy váratlan ötlettel ajánlatot tettem neki:

— Te, nincs kedved egy jobb munkához? Szükségem van egy gondnokra az egyik pécsi telephelyünkön.

— Nem, jó nekem itt.

— Figyelj, kapnál havi 180 ezret, és nem olyan veszélyes az a munka.

Nem válaszolt a barátom, a kutyáját simogatta. Hevesen folytattam:

— Gondolj a családodra! 180 ezerből kényelmesen megélhetnél. Most jó az neked, hogy itt terelgeted a birkákat rongyosan és piszkosan? Erre vágytál?

A fejét ingatta, s a magabiztossága meg se rezdült. Otthagytam, s elhatároztam, hogy nem törődöm vele. De nem tudtam elfelejteni a fölényét. Nem is fölény volt ez már, hanem pimaszság, ahogy rám nézett. Szinte átszúrt a tekintetével, s én csak vergődtem, mint egy gombostűre húzott bogár. Honnan vette ezt az erőt? Ez a rongyos senki ott az erdő szélén!

Félelem támadt bennem. Úgy éreztem, hogy legyőzött. Nem, ez csak képzelődés, ezt nem hagyhatom, megmutatom neki, hogy én vagyok az erősebb. Ki fogom billenteni az egyensúlyából, aztán végleg otthagyom.

— Nézd, be kell vallanom neked valamit, ami nagyon bánt – mondtam a legközelebbi alkalommal. -  Tulajdonképpen tehettem volna ellene, hogy a bevásárlóközpontot ne építsék a boltod közelébe.

Nyugodtan nézett rám.

— Nem, ez így nem igaz. Én voltam az, aki az üzletet arra a helyre építtette.

— Miért mondod ezt most el?

— Lelkifurdalásom van.

Egy fűszálat vizsgált egy darabig, majd halkan mondta:

— Megbocsátok neked.

Álltam előtte, aztán folytattam:

— És tudod, miért nem jutottál be az egyetemre? Mert följelentettelek. Írtam egy névtelen levelet a városi KISZ-bizottságnak, hogy a rendszer ellensége vagy. Ezért nem vettek föl. És tudod, ki juttatott börtönbe? Én! Én fogtam veled kezet, és akkor kentelek be nyomjelző festékkel. És én hívtam ki a rendőrséget, hogy elkapjanak.

Mindezt már lázasan hadartam a barátomnak. Ő tovább ült előttem a fűben, s a földet nézte. Pár percig dermedt csönd volt. Akkor felállt s nyugodtan a szemembe nézett:

— Bocsáss meg nekem.

Hirtelen letérdelt előttem, megfogta a jobb kezemet, a szájához emelte és megcsókolta.

Attól a pillanattól kezdve tudtam, hogy sohasem bocsátok meg neki. Néhány hét alatt kidolgoztam a tervet, előkészítettem a szükséges kellékeket. Kaposváron rendeztek egy háromnapos nemzetközi pénzügyi konferenciát, s én is részt vettem. Az első nap ebéd után, amikor az étteremben elég nagy volt a lárma, kisiettem a kocsimhoz. Elindultam Magyaregregy felé, de útközben egy falu temetője mellett átültem egy másik autóba. Nemsokára a dűlőúton hajtottam a nyáj felé. Amikor odaértem, integettem a barátomnak, hogy jöjjön közelebb. Három méterre megállt tőlem.

— Újra eljöttem – mondtam neki, s a lehúzott ablakon át a mellének szegeztem a pisztolyomat.

— Vártalak – válaszolta, s egy kicsit közelebb lépett.

Meghúztam a ravaszt, s a melléből vér fröccsent ki. Lassan dőlt hanyatt, s én közben néztem az arcát. Nem volt rajta semmi ijedtség vagy meglepetés. Sőt, mintha mosolygott volna.

Gyorsan visszafordultam a kocsival, s a barátom arcát láttam magam előtt. Most már biztos voltam, hogy mosolygott. Káromkodtam magamban, s gondolatban lezártam az ügyet. Visszahajtottam a temetőhöz, felgyújtottam a kocsit. Átültem a másikba, és nemsokára már az ebédlőben voltam. Alig telt el több, mint egy óra.

Élénk beszélgetésbe kapcsolódtam be. A barátom derűs mosolyától azonban nem tudtam szabadulni.