Nem igazán tudom, mi vezetett a
gyors és határozott cselekedetre. Feljelentettem a legjobb
barátomat.
Érettségi előtt álltunk, és már
évek óta sülve-főve együtt töltöttük minden időnket. Nagyon hasonlítottunk
egymásra, gyors eszű, élénk, érdeklődő fiatalok voltunk. Szerettünk élni, és
tele szájjal kacagtunk a világ butaságain. Könnyen vettük a dolgokat, de
kitűnően tanultunk. Az egyetemre csak kevesen kerülhettek be, de mi tudtuk, hogy
a legjobbak közé tartozunk, és fel fognak venni bennünket.
Az érettségink kitűnőre sikerült,
s aztán a felvételi vizsgára készültünk. Volt még két hetünk, s naponta
tíz-tizenkét órát tanultunk. De ekkor is gyakran találkoztunk, egyeztettük, hogy
állunk, beszélgettünk, jókedvűen bizakodtunk.
A felvételi előtt egy héttel
azonban írtam egy névtelen levelet a városi KISZ-bizottságra, s kifejtettem
benne, hogy a barátom ellensége a szocializmusnak, ismerősei előtt gyalázkodó
megjegyzéseket tesz az ország vezetőire, s a legtitkosabb vágya, hogy nyugatra
disszidáljon. Természetesen nem vették fel a barátomat az egyetemre. Én viszont
simán bekerültem.
Az egyetemi évek alatt
eltávolodtunk egymástól. Én a tanulmányaimmal, új ismerőseimmel voltam
elfoglalva. A barátom egy év múlva még egyszer megpróbálta a felvételit, de újra
elutasították. Munkát keresett magának, több munkahelyet is kipróbált. Néha
találkoztunk, s akkor mesélt a kalandjairól. Dolgozott kőművesekkel, dolgozott
útépítésen, az erdészetnél, a sörgyárban, és még ki tudja hány helyen. A
jókedvét nem vesztette el, sőt vidáman nevetett:
— Mit szerezzek neked? Nincs
szükséged egy ajtóra tokkal együtt? Vagy a legjobb minőségű cementre? Most
olcsón tudok szerezni. Tudod, honnan van ez az amerikai cigaretta? Összejöttem
egy vámossal. Én viszek neki sört, amikor a boltban nem lehet kapni, ő meg az
elvámolt cigiből hoz nekem.
Arról álmodozott, hogy nyugatra
szökik, s majd Amerikában tanul, szabad és gazdag ember
lesz:
— Tudod, hogy végül is nem bánom
annyira, hogy nem jutottam be az egyetemre? Én úgy élek, ahogy akarok, te pedig
ezt a kommunista jogtudományt magolod. Kommunizmus és jog! Az én fejemet nem
tömik tele ezzel a marhasággal. Ha már nem tudok nyugatra menni, legalább a
fejemben legyen szabadság.
Szívesen hallgattam a
történeteit. Az egyetem elvont világához képest az ő kalandjai a valóság húsából
és véréből születtek. Én a jogról és az igazságos társadalomról tanultam, ő
pedig űzte a cseleket egy bezárt ország szánalmas, ostoba hétköznapjain. Sokszor
irigykedtem is rá. A történetei tele voltak napsütéssel, országúttal, nőkkel,
gondtalansággal.
— A múlt héten összejöttem egy
csodálatos kis tündérrel. Mohácsra vittünk cementet, s a sofőrrel úgy
döntöttünk, hogy ebben a melegben kár annyit hajtani. A sofőr a kocsiban aludt,
én meg a Duna-parton kerestem egy helyet, ahol kifekhetek. És képzeld, egy
meztelen lány napozott egy kis tisztáson! Először megijedt és el akart szaladni,
de rábeszéltem, hogy nincs mitől
félnie. Öregem! Ha hallottad volna azt a dumát, amit levágtam! Egy darabig
takargatta magát, aztán elvette maga elől a kezét. Öregem! Ilyen mellei vannak!
Jöttek-mentek a nők a barátom
életében, s ő mit sem törődött a szocializmus építésével, az igazságos
társadalom jelszavaival, a jövő tudományos tervezésével. Tudta, hogy mindez
hazugság, és mindenki csak a saját kis boldogulásáért ügyeskedik. Amerikát már
nem nagyon emlegette, reménytelen
kijutni a szögesdrótokon és
aknamezőkön át, meg hát akadt egy nő, aki komoly esetnek bizonyult számára. Mire
én befejeztem az egyetemet, a barátom már családos ember volt, egy gyerekkel és
egy egyszobás kis lakással, amit így-úgy kiutaltak neki.
A véletlen úgy intézte, hogy
ahhoz a nagyvállalathoz kerültem állásba, ahol a barátom már egy éve
bérszámfejtőként dolgozott. Én a
jogi osztályon lettem csoportvezető. Gyakran összefutottunk a folyosón, sokszor
váltottunk néhány szót. Egyre több gondja támadt, megszületett a második gyereke
is, nagyobb lakást kellett szereznie, aztán hol az egyik gyerek betegeskedett,
hol a másik. Néha beültünk a kocsmába egy fröccsre, de általában rosszkedvű
volt:
— Te hogy bírod ezt a semmilyen életet? Lehet itt
valamibe belekezdeni? Dögunalom a
vállalatnál, és mi van ebben a városban? Hova lehet itt menni?
Az ismerőseim többsége
belenyugodott abba, hogy ez van, ezt kell szeretni, és hosszú távra rendezkedtek
be. Nagy kockázatra nem volt szükség, csak lakásért kilincseltek a tanácson,
kerestek mindenféle apró örömet és kényelmet, az élet alakult magától. Aki
nehezebben bírta, az többet ivott és fiatalon meghalt. A barátom gondosan
ellátta a családját, de nevetni már alig láttam:
— Nézd, itt telnek el az éveim,
és mit tudok felmutatni? Miért nem építhetek magamnak egy házat? Miért nem
utazhatok el egy világkörüli útra? Miért nem csinálhatok valamit? Itt vagyok a
bivalyerős testemmel és a jól vágó eszemmel, és mire használjam? Hogy a
vállalatnál a számokkal és kimutatásokkal pepecseljek a
nyugdíjamig?
Egyszer meghívott magához a
lakásukra. Másfél szobás lakásban éltek, a két gyerek már iskolába járt. Ittunk
néhány pohár bort, s a barátom egyre hangosabban kiabált:
— Szerinted van szabadság? De
most komolyan kérdezem! És nem csak arra gondolok, hogy nem mondhatom el a
párttitkárnak, hogy szarok rá meg az eszméire! Szerinted akkor szabad lennék, ha
én lennék a párttitkár? Vagy én lennék a megyei tanács vezetője? Ki szabad itt
ebben a világban?
Próbáltuk csitítani én is, meg a
felesége is, hogy minden áthallatszik a panelfalakon, de még hangosabban
ordított:
— Nem érdekel, hogy ki hallja
meg! Jelentsenek föl! Csukjanak börtönbe! Nem mindegy, hogy ebben a börtönben
ülök, vagy egy másikban? És ti is benne vagytok a börtönben!
Elég sokat ittunk, én is többet
ittam a kelleténél. A barátom felesége sírt, már késő éjjel volt. A barátom
halkan motyogott maga elé:
— Van egyáltalán szabadság? Ki
tud válaszolni rá? És hol van szabadság? Mi az, hogy szabadság? Lehet, hogy csak
egy szó… talán nincs is értelme… hiszen ha valaki szabad, akkor repülni is tud…
mint a madár… meg átváltozni… ki
tud átváltozni?…
Néhány hónap múlva a vállalatnál kineveztek a jogi osztály
vezetőjévé, és hamarosan egy belső lopási üggyel kellett foglalkoznom. Valaki
kisebb-nagyobb összegeket lopkodott a kollégák táskájából, szekrényéből. A
rendőrséghez fordultam segítségért. Egy fiatal nyomozót küldtek ki, hogy csapdát
állítson a tolvajnak. Papírpénzt impregnált olyan folyadékkal, amely erős
nyomokat hagy a kézen vagy a ruhán, de csak vörös lámpa fényében látszik.
Élénken érdeklődtem a munkájáról, sokat beszélgettünk, s aztán, szinte játékból,
kértem egy keveset a nyomjelző folyadékból.
Másnap reggel bekentem a kezemet,
s a folyosón vártam, hogy megérkezzen a barátom. Feléje mentem, s a szokásos
módon megálltunk egy percre, kezet fogtunk, váltottunk pár szót. Dél felé
felhívtam a rendőrséget, hogy a csalipénz eltűnt, jöjjenek gyorsan. Több rendőr
szállt ki, az épületben felbolydult a rend, sorban hívták be az embereket az
ellenőrzésre. Mindenki izgatottan várta, mi lesz az eredmény, s egyszercsak
lezárult a vizsgálat, s nemsokára a barátomat vezették el. Két rendőr között
lépkedett halálsápadtan a megdöbbent kollégák sorfala előtt. Négy hónapot
kapott.
Ezután évekig nem találkoztunk.
Annyit hallottam róla, hogy a börtön után az erdészetnél helyezkedett el, s
valahol vidéken, a Dráva mellett dolgozik. Aztán valahogy megtudtam, hogyan
találhatom meg, s egy péntek délután kimentem Sellyére. Az ottani erdészeten, az
udvar hátsó részében, egy átalakított fészerben lakott. Várni kellett rá,
leültem a vaságyra, sorban végignéztem a berendezést: az asztalt, a széket, a lavórt, a tűzhelyet. Személyes holmi
alig volt, csak evőeszközök, lábosok, ruhák.
— Na milyen véletlen, hogy sok
gombát szedtem, meghívlak vacsorára – toppant be a barátom fél óra múlva.
Együtt megtisztítottuk a
vargányát, tüzet gyújtottunk a kályhában, főztünk, s közben kibontottam a finom bort, amit magammal
hoztam Pécsről. Jó kedvünk kerekedett, vidáman ettük a paprikás gombát, s koccintottunk:
— Az isteneknek sincs ilyen jó
dolga – nevetett a barátom.
Sovány volt, de erős és inas,
napbarnított, s a haja kezdett őszülni. Először arról beszélgettünk, hogy megy a
sorunk, majd a múltra terelődött a szó.
— Emlékszel, amikor megtréfáltuk
az orosztanárt? Rájöttünk, hogy csak egy leckével jár mindig előttünk, s egyszer
azt mondtuk neki, hogy már a következő leckénél tartunk.
— Aha, emlékszem. Szegény, hogy
belesápadt, s amikor nem tudta a szavakat, mi mondtuk meg neki. Hú de
kínlódott!
Töltögettük a bort és
emlékeztünk
— Te, és mi van a Mestár
Jóskával? Rég hallottam róla.
— Nem tudod? Pár éve meghalt. A
Szliven étteremben vacsorázott egy társasággal. Vacsora közben felállt, hogy
kimegy a WC-re. Húsz perc múlva utána mentek, hogy hol van. Úgy derült ki, hogy
bezárkózott az egyik fülkébe, és felvágta az ereit.
— És Gábor?
— Kiment egy turistacsoporttal
Bécsbe, és elfelejtett visszajönni. Svédországban telepedett le. Akkor jöhet
haza, ha megkapta a svéd állampolgárságot. Még négy évig nem jöhet, különben
letartóztatják.
Késő estig beszélgettünk a tűz
fénye mellett. Hol a barátom, hol én dobtam rá egy hasábot. Végül a barátom
javasolta, hogy már fölösleges visszaautóznom Pécsre, maradjak ott éjszakára,
elférünk ketten is a vaságyon.
Lefeküdtünk, de álmatlanul
forgolódtunk egymás mellett. A barátom megszólalt:
— Azt hiszem, nagyon egyszerű az
élet. S nekem ennyi jutott belőle. Nem sikerült többet elérnem. Lehet, hogy ez
volt megírva a nagykönyvben. Most kapálózzak ellene? Lehet tenni bármit a sors
ellen? Igen, talán öngyilkos lehettem volna, vagy bármikor lehetek. De minek?
Abban is van szépség, hogy végigcsinálom a megírt sorsot. Valaki megírta,
vezényel nekem, játszik rajtam. Hátha valaki gyönyörködik abban, hogy én milyen
szépen engedelmeskedem. És lehet, hogy ez nekem is jó. Korán reggel felkelek,
kimegyek dolgozni az erdőbe, délben megeszem az ennivalómat, este főzök,
szombaton hazamegyek Pécsre a feleségemhez. És hétfőn reggel minden kezdődik
elölről. Hátha egy isten akarja így.
Most felült a barátom az ágyban,
s úgy beszélt. Éreztem, hogy hadonászik a sötétben:
— De miért pont nekem jutott ez a
sors? Van egy sors, és valakinek végig kell csinálni? Itt állt üresen ez az
átkozott ház, és rám várt? De hát vannak más házak is, azok nem vártak rám? Nem
kellettem nekik? És a börtöncella is rám várt? Én hiányoztam neki? Mi az értelme
ennek a sorsnak? Ki akarta ezt?
Egy darabig hallgatott a barátom.
Hanyatt feküdt, és még mondott néhány mondatot:
— Nem értem a saját
sorsomat… Mégis végig kell
csinálnom… Hátha egyszer rájövök a jelentésére.
Aztán megint évek múltak el úgy,
hogy alig találkoztunk, csak a
leglényegesebb dolgokat hallottuk egymásról. A két gyereke már családot
alapított, s unokái is voltak. A rendszerváltás után a barátom a feleségével
belefogott egy vállalkozásba: egy kis szatócsboltot nyitottak Patacson, Pécs
nyugati határában. Egyszer be is mentem hozzájuk valami apróságot vásárolni. Egy
szegényes kis üzlet volt, a szükséges napi árukat
tartották.
Nagy változások zajlottak az
egész városban. Új cégek, vállalkozások jöttek létre, s az egyik cégben
meghatározó szerepre tettem szert. Módszeresen dolgoztunk, áttekintettük a
lehetséges piacokat, a divatos irányzatokat, s általában a vetélytársak előtt
haladtunk egy lépéssel. Üzleteinket a legalkalmasabb helyre építettük, s nyilvánvaló volt a koncepciónk sikere.
1997-ben került sor a nyugati városrész feltérképezésére.
A cégben két vélemény alakult ki,
hol legyen az új bevásárlóközpont, s mint korábban is, hetekig tartott a
helyszín felmérése s a vita. A döntésre összehívtam a két vélemény
előterjesztőit, s én nyugodtan hallgattam, hogyan érvelnek a térkép előtt. Néha
keresztkérdést tettem fel nekik, s tetszett, ahogy fiatalos lendülettel ágálnak.
Amikor kifogytak az érvekből, odamentem a térképhez, s rámutattam egy pontra:
ide építjük a bevásárlóközpontot. Persze volt hozzá kitűnő indokolásom is, s be
kellett látniuk, hogy ez a legjobb megoldás.
Az új bevásárlóközpont tíz hónap
alatt kész lett, ötven méternyire a barátom szatócsboltjától. Mikor
megnyitottuk, a barátom egy hét alatt tönkrement és bezárt. A boltja
lelakatolva, üresen állt hónapokon keresztül, aztán kitörtek az ablakai,
ellopták az ajtaját, s a cserepek potyogtak a tetőről.
Körülbelül három év telt el,
amikor elmentem megkeresni a barátomat a lakásán. A felesége otthon volt, de nem
engedett be. A férjéről csak annyit tudott, hogy valahol a Mecsekben dolgozik,
pásztorként. Talán Magyaregregy környékén. Autóval ki is mentem, de csak a
harmadszori keresésre találtam meg, ahogy lassan hajtottam végig a völgyben, s
egy távoli domboldalon megláttam a nyájat. Odagyalogoltam, át a földeken, bokros
részeken. Ő volt az, bár alig ismertem meg.
Először megijesztett, olyan
jelentéktelennek és idegennek tűnt. Mintha egy igazi pásztor lenne, aki
gyerekkora óta ezt a foglalkozást űzi, s akihez nincs semmi közöm. Nem volt
barátságtalan velem, de keveset beszélt. Próbáltam megütni a régi hangot,
felébreszteni a régi énjét, a válaszai azonban meglehetősen rövidek és
személytelenek voltak. Érdeklődtem a munkájáról, az életkörülményeiről, a
fizetéséről, de alig mondott valami konkrétumot. Hallgattunk. Akkor én kezdtem
beszélni az én életemről, és egyre kínosabban éreztem magam. Felvázoltam néhány
sikeremet, s hirtelen a barátom arcán mosolyt pillantottam
meg.
Napokig nyugtalanított ez a
mosoly. Hogy mer rajtam mosolyogni ez a senki? Gúnyos mosoly volt ez? Vagy
fölényes? Vagy csak én értelmezem rosszul, s nem rajtam nevetett? Elhatároztam,
hogy utánajárok a dolognak, újra kimentem a barátomhoz a magyaregregyi
dombokra.
Szívélyes hangon kezdtem,
meséltem a problémáimról, az üzleti és családi gondjaimról, de a barátom, úgy
látszott, nem nagyon figyel rám. Néha visszakérdezett, hogy ’Tényleg?’, ’Azt
gondolod?’, s én végtelen távolságtartást éreztem ki a hangjából. Belül egyre
nagyobb lett a felháborodásom, de türtőztettem magam, csak a hangom vált
idegesebbé. Ő viszont nyugodt maradt, mint egy szfinx, mintha semmi nem tudná
megzavarni. Egy váratlan ötlettel ajánlatot tettem neki:
— Te, nincs kedved egy jobb
munkához? Szükségem van egy gondnokra az egyik pécsi
telephelyünkön.
— Nem, jó nekem
itt.
— Figyelj, kapnál havi 180 ezret,
és nem olyan veszélyes az a munka.
Nem válaszolt a barátom, a
kutyáját simogatta. Hevesen folytattam:
— Gondolj a családodra! 180
ezerből kényelmesen megélhetnél. Most jó az neked, hogy itt terelgeted a
birkákat rongyosan és piszkosan? Erre vágytál?
A fejét ingatta, s a
magabiztossága meg se rezdült. Otthagytam, s elhatároztam, hogy nem törődöm
vele. De nem tudtam elfelejteni a fölényét. Nem is fölény volt ez már, hanem
pimaszság, ahogy rám nézett. Szinte átszúrt a tekintetével, s én csak vergődtem,
mint egy gombostűre húzott bogár. Honnan vette ezt az erőt? Ez a rongyos senki
ott az erdő szélén!
Félelem támadt bennem. Úgy
éreztem, hogy legyőzött. Nem, ez csak képzelődés, ezt nem hagyhatom, megmutatom
neki, hogy én vagyok az erősebb. Ki fogom billenteni az egyensúlyából, aztán
végleg otthagyom.
— Nézd, be kell vallanom neked
valamit, ami nagyon bánt – mondtam a legközelebbi alkalommal. - Tulajdonképpen tehettem volna ellene,
hogy a bevásárlóközpontot ne építsék a boltod közelébe.
Nyugodtan nézett
rám.
— Nem, ez így nem igaz. Én voltam
az, aki az üzletet arra a helyre építtette.
— Miért mondod ezt most
el?
— Lelkifurdalásom
van.
Egy fűszálat vizsgált egy
darabig, majd halkan mondta:
— Megbocsátok
neked.
Álltam előtte, aztán folytattam:
— És tudod, miért nem jutottál be
az egyetemre? Mert följelentettelek. Írtam egy névtelen levelet a városi
KISZ-bizottságnak, hogy a rendszer ellensége vagy. Ezért nem vettek föl. És
tudod, ki juttatott börtönbe? Én! Én fogtam veled kezet, és akkor kentelek be
nyomjelző festékkel. És én hívtam ki a rendőrséget, hogy
elkapjanak.
Mindezt már lázasan hadartam a
barátomnak. Ő tovább ült előttem a fűben, s a földet nézte. Pár percig dermedt
csönd volt. Akkor felállt s nyugodtan a szemembe nézett:
— Bocsáss meg
nekem.
Hirtelen letérdelt előttem,
megfogta a jobb kezemet, a szájához emelte és megcsókolta.
Attól a pillanattól
kezdve tudtam, hogy sohasem bocsátok meg neki. Néhány hét alatt kidolgoztam a
tervet, előkészítettem a szükséges kellékeket. Kaposváron rendeztek egy
háromnapos nemzetközi pénzügyi konferenciát, s én is részt vettem. Az első nap
ebéd után, amikor az étteremben elég nagy volt a lárma, kisiettem a kocsimhoz.
Elindultam Magyaregregy felé, de útközben egy falu temetője mellett átültem egy
másik autóba. Nemsokára a dűlőúton hajtottam a nyáj felé. Amikor odaértem,
integettem a barátomnak, hogy jöjjön közelebb. Három méterre megállt
tőlem.
— Újra eljöttem – mondtam neki, s
a lehúzott ablakon át a mellének szegeztem a pisztolyomat.
— Vártalak – válaszolta, s egy
kicsit közelebb lépett.
Meghúztam a ravaszt, s a melléből
vér fröccsent ki. Lassan dőlt hanyatt, s én közben néztem az arcát. Nem volt
rajta semmi ijedtség vagy meglepetés. Sőt, mintha mosolygott
volna.
Gyorsan visszafordultam a
kocsival, s a barátom arcát láttam magam előtt. Most már biztos voltam, hogy
mosolygott. Káromkodtam magamban, s gondolatban lezártam az ügyet.
Visszahajtottam a temetőhöz, felgyújtottam a kocsit. Átültem a másikba, és
nemsokára már az ebédlőben voltam. Alig telt el több, mint egy
óra.
Élénk beszélgetésbe kapcsolódtam
be. A barátom derűs mosolyától azonban nem tudtam
szabadulni.