Parragi Eszter:

Szívlapát

Kerek egy órával az érkezése előtt tudtam meg, hogy végül is nekem kell beszélgetni a Parti Naggyal. A Barna a vacsoránál közölte velem, a pörkölt fölött.

Amúgy is, már a tábor előtt is féltem, miközben a kötetekkel a kezemben görcsöltem otthon, és készültem a szepezdi megpróbáltatásokra, de akkor még úgy volt, hogy csak bemutatnom kell a költőt, bedobnom a köztudatba, ilyesmi. Persze, feladatnak ez is elég volt, mert hát mi a fenét tudok én Parti Nagyról, azon túl, hogy nagyon szeretem. Ráadásul a Barna azt mondta: „Nyugi, nem kell semmi óraszerű! Játsszál velük egy kicsit, élvezkedj!” Na, ettől rögtön lefagytam. (Törekvéseim eredményességéről csak annyit, hogy a Gergő az utolsó napon épp a magyarórákhoz hasonlította táborbeli erőfeszítéseimet.)

Szóval otthon ültem és olvastam, és igyekeztem gondolkodni is valamit, de minél jobban igyekeztem, annál kevésbé ment, és lassan kezdett erőt venni rajtam a pánik, a már ismerős rettegés, hogy nem megy, kész, vége, eljött az Igazság Pillanata, a Nagy Lelepleződés, a villámfény, az óriásvaku: kiderül, hogy nem tudok semmit.

Eddig csupán haladékot kaptam.

Aztán jött a tábor, zászlófelvonás, Versdallam rögtön az első napon. Utána filozófia, médiaelmélet, szociológia, újságírás és versdallam, versdallam, versdallam meg Parti Nagy-olvasás — és én az Igazság Pillanatáról úgy elfeledkeztem, mintha soha nem is jutott volna eszembe. Csak ez a pörkölt fölötti beszélgetés idézte fel előttem ismét mint ijesztő víziót.

A vacsora után még volt egy kemény fél órám. Hogy kell az ilyet csinálni? „Üdvözlöm Parti Nagy Lajos költő-író-műfordítót itt, Balatonszepezden, a Szent László Gimnázium táborában (taps). Első kérdésem: Művész Úr, mi az örök ifjúság titka?” Hát igen, ezt nem akartam.De akkor mit?

Szerencsére azonban erre a kérdésre nem volt semmi szükség. A dolog adódott. Mint ahogy adódott minden aznap este, és ahogy adódott minden ebben a táborban. Minden abból nőtt ki, hogy volt. Volt ez a tábor. Amit persze meg kellett tervezni, méghozzá nem is akárhogy, de az volt a jó, hogy a tervezés nem hajtott, nem gyűrt maga alá semmit, úgy volt, hogy nem volt, hogy háttérben maradt, láthatatlanul, és minden program, beszélgetés, játék, előadás adódott abból, hogy ott voltunk. Hogy mi voltunk.

Csak hogy a Dalma és a Gergő után én is szerelmet valljak.

És aznap este is minden kinőtt magától.A halk beszélgetésből a hangos, a magánból a közös. Steiner Gottfridné, Dumpf Endre, Tubica és Tubicáné, Margittay Edina és Balajthy Dénes, villamosvezetőnők és csőpépi lakosok, műfű, szvimming paul, aranykalászvegasz. Parti Nagy rengeteget beszélt. Kiderült, hogy a galamboknak náci sapkás profiljuk van, hogy a Szódalovaglás PNL-nek leginkább a buborékokat jelenti, de még inkább semmit, hogy az 5-6ooo-es példányszám egy verseskötetnél már nagyon jó, hogy az öreg Weöres Sándor prímán elvolt a macskájával, amíg Amy néni saját pösszeneteit adta át közlésre („Amykám, ezeket már úgyis mind te írtad!”), hogy a „basszáj” és a „kisbaszom” ráérzésből jön, hogy a Szívlapátnak lehet, hogy mégis jobb címe volt a Holaha zanzák, hogy a két nagyanyai név közül a Partit mégiscsak jobb volt felvenni, mint a Susztert, hogy PNL-nek kicsit sok családja volt, hogy számítógépbe rossz írni, mert úgyis cetliket kell nyomtatni, hogy rendezni lehessen, hogy szerkesztőként nem biztos, hogy ma közölné azokat a verseket, amelyeket valaha a Jelenkorba küldött.

Mindeközben a nagy ember megivott egy kávét, aminek a csészéjét aztán két órán át forgatta a kezében — nem jutott eszünkbe elvenni, neki meg, hogy le kéne tenni. És ez, azt hiszem, nem a zavar jele volt.

Tetszettek neki az eská gyártmányú szóviccek a barakk falán, szerényen mosolygott A hét asszonya feletti ovációt (ovulációt) látva-hallva, örült az óriásceruzának, és készségesen dedikálta az orra alá tolt köteteket. Nem nagyképűsködött (mert nem az), nem lebegett a föld felett lila felhőn, nem sietett: egyszerűen csak lejött hozzánk pár órára, mert elhívtuk, és mert ráért: „oly semmiért, hogy épp azért.” És ez volt benne a szép.

És mert szép volt, hát gyarló, hívságos módon kint hagytuk a színesen virító Parti Nagy-cetliket a tanári tábor idejére is. Volt is felettük némi fanyalgás, értetlenkedés. Sőt, megsemmisítő akció is: a gondnok István a két hete kint gyűrődő, ázó-fázó, minden vihart kiálló papírjainkat puszta jóindulatból, „segítek takarítani”-felkiáltással kidobta a szemétbe.

De sebaj. A Barna megmondta a Parti Nagynak, hogy mi egy jó csapat vagyunk. Ő meg azt válaszolta: „tudom”.