Botond és a görög óriás

A magyarok jól ismerték a kelet-római császár biro- dalmába vezetõ utat. Jártak ott már eleik, amikor Etel- közben lakván, megsegítették a császárt a bolgárok ellen. Aztán a honfoglalást követöen is meg-megfor- dultak arra, de akkor már jobban csábította öket a virágzó nyugati városok kincse, mint a hegyeken-völ- gyeken, sárba ragadt településeken messze túl sejlö Konstantinápoly. Most azonban mégis délnek fordították lovaik kan- társzárát, mert az új császár megtagadta tölük az adót, amellyel a békét megvásárolta, söt szövetségre lépett a németekkel. A magyar sereg élén, deres lován Opour ült. De ott lovagolt a két elválaszthatatlan jóbarát: Zoltán és Bo- tond is. Nádszálvékony termetü volt az egyik, kis köp- cös a másik. A harcban mindkettö legyözhetetlen: Zol- tán villámgyors kardcsapásaitól csak úgy hullott az ellenség, ahová meg Botond odasújtott buzogányával, ott nem maradt más, mint beszakadt vért, sisak és koponya. Szépen sütött a nap, amikor a magyar sereg Konstan- tinápoly falai alá érkezett. Útjukat égö városok és falvak jelezték, jöttüket menekülök hada hírelte, Konstantin császár, a Bíborban született jobbnak látta alkudozással megelözni a várható ostromot. Követeket küldött tehát Opourhoz, s azt ajánlotta, hogy a császár és a magyarok egy-egy kiválasztott vitéze vívjon párviadalt. Ha a ma- gyarok vitéze gyöz, ám legyen, ö, Konstantin vállalja az adófizetést. Opour rábólintott. Kis idö múlva egy óriási görög lépett ki a város kapuján, s megállt a vezér elött. Egy egész fejjel volt magasabb Opournál is, s olyan izmai voltak, mint egy bivalybikának. - Ide hallgassatok, ti kutyafejüek - kiáltotta. - Az én nevem Papadopulosz. Lássam azt az embert - ne is egyet, kettöt, aki velem ki mer állani! Botond és Zoltán összenézett, s egyszerre léptek elö a seregböl. Opour ismét bólintott. Hanem a görög harsány ne- vetésre fakadt. - Mit kerestek itt, gyerekek? Menjetek haza, anyá- tokhoz! Hát nincs közöttetek egy épkézláb fegyverfor- gató ember? Zoltánt elfutotta a pulykaméreg, de Botond ez eset- ben gyorsabb volt. - Ne bízd el magad, te hústorony! - mondta, s közelebb lépett az óriáshoz. - Én Botond vagyok. termetre a legkisebb a magyar seregben. De úgy tudd meg, hogy ma leáldozik a te életed napja.Végy magad mellé még két görögöt, hogy az egyik eltávozó lelkedet fogja föl, a másik pedig testedet. Mert egyedül is ellátom én a bajodat! Azzal magasba emelte harci bárdját, s odalépett a város kapujához. Egy villanás, egy döndülés, s a nehéz, vasazott kapun akkora rés nyílt, hogy akár egy ötéves gyerek is kényelmesen átfért volna rajta. A döndülésre, no meg a pánviadal látására is, a császári város falaira gyült odabentröl a nép. Kényes dámák és kócos cselédlányok, udvari méltóságok és egyszerü kezmüvesek szorongtak fenn, a falakon, s zsivajogvn kisérték mindazt, ami odalent történik. Hirtelen elhalt a zsivaj: maga a császár és a császárné jelent meg az egyik várbástya fokán, udvaroncok hadá- tól körülvéve. A görög óriás diadalának, s a pöttömnyi magyar csúfos vereségének ök is szemtanúi akartak lenni. *** Aztán megkezdödött a párviadal. Botond fürgén há- rította a görög óriás hatalmas csapásait. Olyan gyorsan kerengett az óriás körül, mint a sólyom, aki mindig a legváratlanabb pillanatban csap le áldozatára. A görög pedig fújt, öklelt, de csapásai minduntalan célt té- vesztettek. Kapkodta fejét, nehézkesen forgott ellenfele után, ám Botond buzogányának ütéseit nem tudta el- kerülni. Mikor éppen úgy érezte, hogy végre kedvezö helyzetbe került, ahonnan kardjának egyetlen suhintá- sával halálra sujthatja ellenfelét, odafent a föhadvezér elkiáltotta magát: - Most küldd a pokolra a bestét! Papadopulosz kardja a hangra egy pillanatra megállt a levegöben. S ez a pillanat elég volt Botondnak arra, hogy lesújtson. Buzogánya épp az óriás kardot tartó karját érte. Az óriás felüvöltött: jobbja bénán csüngött alá. Balkézzel, sebzetten egyre hátrébb szorult a görög, egyre közelebb a város kapujához, amelynek bástyáján Konstantin császár és kísérete most már aggódva fi- gyelte a párviadal kimenetelét. A magyarok pedig lelkes ,,huj-huj "-kiáltással biztat- ták Botondot. A görög már több sebböl vérzett. Egyre bizonytala- nabbul csapkodott maga körül. Aztán egy halálos csapás végleg földre terítette. A császár és kísérete megszégyenülten takarodott le a vár fokáról, s tért vissza a palotába. Aznaptól fogva pedig ismét fizette az adót a magya- roknak. ***

Vissza a föoldalra