CAJO BRENDEL: GIK (1934- 39)

A vicces holland trockista, Sneevliet volt az, aki a rá jellemzõ szabatossággal a "marxizmus szerzetesei" névvel illette a 30-as években a holland, "Nemzetközi Kommunisták Csoportját" (GIK). Ez a jellemzés persze karikatúra volt, de mivel szellemes karikatúra, így a csoport tagjai kellõképpen díjazták. Mint minden karikatúrának, ennek is megvolt a valóságalapja, ami Sneevliet számára elfogadhatatlan, a csoport számára pedig történelmileg elháríthatatlan volt.
Egy olyan portól volt szó, amely Sneevliet és a GIK között egyértelmû szakadást eredményezett. Az elõbbi azon igyekezett, hogy egy parlamenti és ráadásul a szakszervezeti mozgalommal szorosan együttmûködõ párt vezetõjeként elsõrangú politikai hatást fejtsen ki. egy olyan csoporttal, amely az akkori munksámozgalmon belül teljesen másként viselkedett és amely azon fáradozott, hogy az elmúlt harcok tapasztalataiból és így a kapitalizmus aktuális gazdasági fejlõdésébõl levonja az elméleti tanulságokat, Sneevliet nem tudott mit kezdeni. Annál is kevésbé lett volna erre képes, mivelhogy ez az elméleti összegzés épp a politikai tevékenységet, mint olyant és ezzel közvetlenül az ezt létrehozó szokásos szervezeti formákat kérdõjelezte meg.
A nemzetközi kommunisták nem csak úgy, minden további nélkül hoztak létre egy olyan csoportot, ami részben figyelembe vette az 1917-23-as forradalmi periódus elemzésével szemben támasztott igényt. Ugyanakkor közvetetten ennek a periódusnak voltak a termékei. minden olyan Sneevliet- féle kísérlet, amely valamiféle "tanulmányi szövetségnek" akarja beállítani õket vagy keletkezésüket az 1914 elõtti szociáldemokrácián belül létrejött elméletekre akarja visszavezetni, figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy a GIK fellépése szorosan összefügg az I: Világháború végén kitört proletárharcokkal.
Németországban, - és itt most csak erre az országra szorítkozom, ami nem jelenti azt, hogy akár a legcsekélyebb mértékben is alábecsülném az orosz, magyar vagy az olasz tapasztalatokat- 1918. novemberében és az azt követõ években olyan antiparlamentarista és szakszervezet ellenes tendenciák mutatkoztak a munkásság jelentõs részénél, amelynek látható jelei egyébként már régóta jelen voltak. A német munkások a tanácsokban olyan új eszközöket valósítottak meg, amelyekkel a tradicionális szervezeteket összehasonlítva ez utóbbiak elégtelennek, sõt mi több megengedhetetlennek bizonyultak. Ez, mint tudjuk szervezeti szinten a KAPD és az AAUD létrejöttéhez vezetett, elméleti szinten pedig az elõször O.: Rühle által kiemelt mondatban összegzõdött, mégpedig, hogy "a proletárforradalom nem pártügy."
De Rühle konzekvens történelmi- dialektikus logikájával szemben a KAPD gyakorlati tevékenysége (és a Hollandiában megalapított testvérpártja, a KAPN) még mindig túlságosan ellentmondásos volt. Ez volt az oka annak, hogy Rühle késõbb kilépett a pártból. Bármennyire is erõlködött azon, hogy a többi párttól - SPD, USPD, KPD stb.- való eltérõ jellegét az elõtérbe helyezze, strukturális felépítése nagyon is rányomta bélyegét a múlt szervezõdési tradíciója. Igaz, hogy "új típusú" párt volt, de mégiscsak párt, és az is akart maradni. Épp a KAPD történelmi példája támasztja alá Rühle tézisének jelentését. A KAPD egyetlen vonással akarta eltörölni a múltat, anélkül, hogy - az eljövendõ munkásforradalom valós követeléseit figyelembe véve - alapjaiban szakított volna vele. Ezért került a malomkerekek közé ahol szétmorzsolódott. Még mielõtt tényleg eltûnt volna a színrõl, belsõ ellentmondása már akkor tényleges bukásához vezetett. A GIK amely romjaiból született teljesen más álláspontot képviselt. Távol állt attól, hogy a politikai hatást feláldozza az elméleti tanulmányok oltárán vagy, hogy maga miatt lemondjon róla. Azáltal, hogy túlhaladta a KAPD-t és a KAPN-t nem csak azt értette meg, hogy a munkásosztály felszabadítását csak a munkásosztály viheti véghez, hanem arról is meg volt gyõzõdve, hogy ehhez semmiféle élcsapat - még pusztán propagandista sem - szükséges, hanem egy olyan új, a megszokottól alapjaiban eltérõ munkásmozgalomra van szükség, amely levetkõzi az élcsapat tradicionális formáit és politikai burkát.
A GIK nem tudta a KAP és AAU ellentmondásait reprodukálni, és arra sem volt képes, hogy magát mint az új munkásmozgalmat hirdesse meg, mivel tudta, hogy az csak hosszadalmas harcok és a közben gyûjtött tapasztalatok alapján jöhet létre. Sneevliet szellemes gúnyolódását teljes nyugalommal fogadták abban a meggyõzõdésben, hogy ez az ember pártjával együtt végül is olyan talajra lépett, aminek semmi köze a nyugateurópai munkásosztály felszabadító harcához.
1934 nyár elején kerültem elõször kapcsolatba a GIK-el. Az 1929-ben USA-ban kitört gazdasági krízis lassan kiterjedt Európára is és egyre inkább elmélyült. A munkanélküliek sorban álltak a munkaközvetítõ elõtt. A kapitalizmusba és a gazdasági fellendülésbe vetett hitük úgy lett egyre kisebb, ahogy megélhetési lehetõségeik napról napra egyre csökkentek. Ugyanakkor az, hogy kívül álltak a termelési folyamaton, a tehetetlenség és erõtlenség leverõ érzését keltette bennük és ez a középeurópai események hatására még inkább erõsödött. 1934 februárjában Dollfuss lövegei porrá zúzták az osztrák szociáldemokráciát. Épp egy evvel azelõtt semmisült meg a német szociáldemokrácia is. Hitler hatalomra jutása óta már majdnem másfél év telt el. A holland keleti határ túloldalán a fasizmus "tankként tiporta szét a munkások koponyáit és gerincoszlopát".
Ismertem Trockij brosúráját melyben pontosan megjósolta ezt a katasztrófát, miközben a KPD és Kreml-beli mozgatóik a háttérben folytatták végzetes, a munkásságot felmorzsoló politikájukat. Akkoriban Trockij szimpatizáns voltam, bár a trockista nézetekrõl elég homályos elképzeléseim voltak. Egy nyilvános gyûlésen vitába bocsátkoztam egy sztálinista bürokratával. mögöttem véletlenül egy tejipari és egy fémmunkás ült, akik utólag megszólítottak és tanácskommunistáknak vallották magukat. Késõbb kiderült, hogy egyikük kapcsolatban állt azzal a csoporttal, amelyikkel most itt foglalkozunk. Egész nyáron és õsszel minden este a lakásán találkoztunk. Vitáink legtöbbször éjfélig is elhúzódtak és nagyon alaposak voltak.
Amirõl ottnem esett szó, azt otthon dolgoztam fel a GIK írásai segítségével amiket a kezembe nyomtak. Az volt az érzésem, hogy egyfajta politikai gyermekneveldébõl egyfajta fõiskolára kerültem. A GIK semmiféle hangsúlyt nem helyezett buta fecsegésre. Önálló gondolkodásra kényszerítette az embert. Nem terjesztett jelszavakat csak a marxista társadalomtudomány ismeretét. Ez nem puszta tudományos szenvedélybõl történt, de nem is akaratlanul. Az oroszországi bolsevik forradalom tapasztalatai rákényszerítették a csoportot arra, hogy foglalkozzon a marxizmussal és minden részét megismerje. Ezt úgy tekintették mint a munkásmozgalom létének ill. nem létének kérdését.
Gorter már paraszti polgári forradalomnak nevezte az orosz forradalmat. Ezt a jellemzést a GIK idõközben felülvizsgálta és elmélyítette. Ép abban az idõben mikor megismertem a csoportot, adták ki a "Bolsevizmusról szóló téziseket". Ezt követõen nemsokára holland fordításban is megjelent a korábban Németországban megjelent írás, melynek címe: "A kommunista termelés és elosztás alapelvei" Ebben az orosz forradalom általában és fõleg a bolsevik gazdaságpolitika volt alávetve egy alapvetõen marxista analízisnek.
Ezt az elméleti munkát egy Rosa Luxemburg és Lenin közti ellentétek feltárásával foglalkozó leírással és I. Harper "Lenin mint filozófus" c. munkájával kerekítették és zárták le. Hogy ez utóbbi szerepe nem más volt mint Anton Pannekoek, az akkoriban a csoport tagjai elõtt már nem volt titok. Csak évekkel késõbb tudtam meg, hogy a "tézisek" - ha nem tévedek Alexander Schwab-tól, a Lenin és Luxemburg ellentétérõl szóló szöveg pedig Paul Mattick-tól származott.
Mattick írása nem csak azért volt fontos, mert felfedte a lenini alapok társadalmi hátterét, hanem mert a proletár és polgári forradalom közti alapvetõ különbséget is megmagyarázta. Azáltal, hogy Mattick megmutatta: Az a Lenin aki "nem tudta elképzelni a proletár forradalmat intellektuális tudat nélkül, aki az egész forradalmat a " mindentudók" vagy a lenini "hivatásos forradalmárok" tudatos beavatkozásának kérdésévé változtatta, polgári forradalmárrá süllyedt, egyben kritizálta Lenin "szubjektív politikai momentumának túlhangsúlyozását" is, amely Leninnek annyit jelentett, mint "a szocializmus politikai tetté szervezését".
A proletár forradalom politikai tettként való felfogását Mattick szembeállította azzal a ténnyel, hogy mindenek elõtt a forradalom társadalmi jellegét kell megérteni. Leninnel ellentétben, aki a politikai tudatot - amit szerinte a munkásosztály nem képes létrehozni - a tisztán politikai fordulat elõfeltételének tekinti, Mattick rámutat arra, hogy a munkásforradalomnak - Marx belátása szerint - egyáltalán nincs szüksége egy ilyen élcsapat által létrehozott tudatra.
A sokféle politikai színben tetszelgõ élcsapatok híveivel így próbálták megértetni, hogy a proletár forradalom egészen más mint a 19.sz. polgári forradalma, amirõl pedig még mindig álmodoztak. Az a kérdés tehát, hogy miért nem végzett a GIK politikai munkát és miért nem lehetett hagyományos értelemben vett "élcsapat", egyértelmû választ kapott.
Az efféle viták elméleti nívója jellemzõ volt az akkori GIK mûködésére, amely ebben egyértelmûen elütött a tradicionális munkásmozgalom minden más irányzatától. Ezt a viselkedést a krízisrõl alkotott szemléletmódjuk is alaposan meghatározza. Minden politikai gyûlésen és minden baloldali újságban vagy publikációkban az az általános szemlélet uralkodott, hogy a tõkés gazdasági krízis magától értetõdõen egy újra és újra visszatérõ dolog. Legyen az szociáldemokrata, baloldali szocialista, anarcho-szindikalista, trockista vagy sztálinista irányzat, majdnem kivétel nélkül mind vagy úgy határozta meg a krízist, hogy az a túltermelés következménye (ez a polgári közgazdászok variációja volt) vagy pedig (többé kevésbé metafizikus módon) a rendszer halálos krízisének tartották.
Az egyik épp úgy ahogy a másik, közvetetten vagy közvetlenül a proletár osztályharc teljes elvetéséhez vezetett, akár reformista, akár abszolult fatalista értelemben vesszük.
A GIK ellenben azon a nézeten volt, hogy a krízis a tõkés akkumuláció sajátos tendenciáiból magyarázható. Ezzel a magyarázattal a csoport nem csak a reformista "krízisteóriával" szállt szembe, hanem azokkal az illúziókkal is, melyek erõtlenségük miatt megbénították a tömegeket. Ez utóbbira szolgál például az az eset, amikor a "Tõkés gazdasági élet mozgási törvényei"-rõl írtak és amelyben gazdasági tényanyagok alapján támadták azt a félrevezetõ elméletet, miszerint a krízis a túltermelésbõl ered.
Ezzel nem azt mondom, hogy a GIK-nek teljesen egységes felfogása volt a krízisrõl. Emlékszem, milyen heves viták törtek ki a csoporton belül a krízist és az összeomlást illetõen és, hogy milyen visszhangra talált ez a vita kiadványainkban. A középpontban Grossmann "A tõkés rendszer akkumulációjának és összeomlásának törvénye" c. mûve volt, ami kezdetben a GIK-ben nagy tekintélynek örvendett. Amikor Pannekoek a könyvön - írásban és elõadásban is - rendkívül erõs kritikát gyakorolt, a mû megítélése sokkal differenciáltabb lett. Egyesek Pannekoek támadását elhibázottnak vélték, mások jogosnak tartották, megint mások pedig sokban osztották nézeteit, de ennek ellenére is "hatásosnak tartották a Grossmann-féle ábrázolást és továbbra is "rendkívüli jelentõséget" tulajdonítottak neki. Egyszer szó szerint ezt mondta nekem H.C. Meijer, akit joggal nevezhetünk a GIK lelkének.
Csak nagyon - nagyon kevés olyan emberrel találkoztam életemben, akik hozzá hasonlóan képesek voltak a legsúlyosabb problémákat is úgy elmagyarázni, hogy azt tényleg mindenki megértse. Eredetileg fémmunkás volt, aztán népi fõiskolán tanított, de még a csoportban is kiemelkedett didaktikus tehetsége által, amely számos elvtársnak hasznára vált. Az õ tollából származnak t.k. azok a tanulságos cikkek, melyek Josef Dietzgen filozófiáján alapulnak és lényegében hozzájárultak a Marxi módszer jobb megértéséhez.
Helytelen lenne azonban mindebbõl arra következtetni, hogy a GIK mindössze elméleti vizsgálódásokkal foglalkozott. Amit a csoport elméletileg elsajátított azt nap mint nap alkalmazta a gyakorlatban is. A mindennapi események meg is követelték ezt, Franciaországban 1934-tõl a népfrontpolitika próbálgatta szárnyait, amely 1936-ban a hamarosan munkásellenesnek bizonyuló - reformista Leon Blum - kormányt segítette hatalomra. Aztán jöttek a spanyol forradalom évei, a franciabelga és amerikai üzemfoglalások, a moszkvai perek, a Roosevelt terv gazdálkozási próbálkozásai, a fel-fellobbanó > vad < sztrájkok, a régi munkásmozgalom növekvõ hanyatlása, a rasszista sztahanov mozgalom, a nemzetközi aranyvaluta-konferencia, a 2. világháború fegyverkezési versenye. Mindezekben a GIK is állást foglalt, és állásfoglalásunk lényege mindig ugyanaz volt, mégpedig, hogy a parlamenti pártok és a szakszervezetek vezetõ politikáját le kell gyõzni és, hogy a kizsákmányolás és bérmunka nélküli kommunista társadalom, vagyis a szabad és egyenlõ termelõk társulásának megvalósitása érdekében a munkásoknak saját kezükbe kell venniük a termelés és elosztás irányítását; valamint, hogy sem a népfrontpolitika sem pedig a tervgazdaság nem lehet a harc jelszava, csak a "Minden hatalom a munkástanácsoknak !" jelmondat alatt folyhat a harc. Ez állt minden sajtótermékünk fejlécén is.
Akkoriban nem csak szobákban ültünk együtt heves viták közepette. A "szerzetestestvérek" eljártak nyilvános gyûlésekre, újságkiadók és munkaközvetítõk elõtt gyûléseztek, ahol a munkások a szakszervezeti bürokráciával szembeni ellenszenvükrõl adtak hangot, vagy arról vitatkoztak, hogy a Szovjetunió még mindig munkásállam-e. Ekkoriban látták be a munkások, hogy az orosz bolsevizmusnak sosem volt köze sem a proletár osztályharchoz, sem a szocializmushoz. A GIK lényegesen hozzájárult az elmék megvilágosításához, ami mindenek elõtt az önálló gondolkodás és cselekvés ösztönzésére szolgált, mivel a pártok és szakszervezetek szisztematikusan mindig épp ennek az ellenkezõjére törekedtek. Az efféle viták néhány rövid protokollját megõriztem. Egyértelmûen megmutatják ezeknek a szóbeli propaganda-hadjáratoknak az alapvetõ jellegét. Pannekoek azzal a tézissel érvelt Grossmann - kritikája mellett, hogy a kapitalizmus összeomlása a proletariátus önfelszabadítását jelentené és, hogy a munkásoknak tömegként, önállóan kell vezetniük a harcot, és ehhez új harcformákat kell találniuk. A > vad < sztrájkok akcióbizottságaiban látta a GIK ezeknek az új harc és szervezeti formáknak a csiráját. Szinte minden konfliktus során létrejött egy-egy ilyen bizottság, és mindnek megvolt a maga története. Eleinte nagyon primitív módon jöttek létre, aztán a "vad" sztrájkok nyomán megsokszorozódtak, egyre inkább olyan eszközök lettek a munkások számára, melyek segítségével védekezni tudtak a bérleépítések és a munkaviszonyok rosszabbodása ellen. Még ha próbálkozásaik a legtöbbesetben sikertelenek is voltak, ezek a tanácsok a gyakorlatban mégis útmutatóként szolgáltak egy olyan erõ eléréséhez, amire a szakszervezetek képtelenek voltak. Minél gyakrabban léptek föl, annál jobban szervezõdtek meg, minél kíméletlenebbül léptek föl, - mint pl. mikor egy "alulról szervezett proletárdemokrácia" biztosítását követelték - annál tudatosabbá vált elõttük a forradalmi idõk tanácsaival való lényegi egységük.
A GIK figyelemmel kísérte ezt a fejlõdést, jelentõségét bevonta vitáiba, és a legszorosabb módon vont párhuzamot a munkások akkori gyakorlati tevékenysége és a proletár osztály jövõbeni, új szervezeti formájának elkerülhetetlenül bekövetkezõ létrejötte között. Ennek szentelte H.C. Meijer is a 30-as évek közepén az "Egy új munkásmozgalom születése" címû írását.
Az írás kiválósága már elejétõl fogva abban tûni ki, hogy a szerzõ nem a munkásmozgalomban uralkodó káoszt teszi felelõssé annak tehetetlenségéért, hanem épp fordítva a káoszt nevezi a tehetetlenség következményének. Az általa kifejtett fõ gondolat, vagyis, hogy a jövõ munkásmozgalma a proletár osztály minden tagjának önálló cselekvése által lényegesen különbözni fog a korábbitól, és végül meg is szünteti majd azt, újra és újra visszatért a különbözõ sztrájkelemzéseiben vagy a mindennapi harcokról szóló kommentárjaiban.
A GIK tevékenységi köre sok területet átfogott. A csoport - fõleg vasárnap reggelenként - kurzusokat szervezett. Havonta megjelenõ újságaik és brosúráik mellett, egy amszterdami munkaközvetítõnél még egy hetenként megjelenõ kis, nagyon egyszerû nyelvezetû sablonújságot is terjesztettek, a "Proletárhangok"-at (Proletenstemmen). Több mint 2 évig jelent meg megszakítás nélkül egyre növekvõ példányszámban, a csoport egy kis magja írta a cikkeket, amikkel kivívták a sztálinisták és reformisták félelmetes haragját, ami nem véletlen, hiszen egyszerû logikával és sziporkázó szarkazmussal reflektorfénybe sikerült állítaniuk ezen irányzatok politikájának megsemmisítõ következményeit és munkásellenes jellegét.
Legnagyobb részben egy rendkívül szellemes és szorgos amszterdami elvtárs írta a cikkeket, aki született pamflettista révén fáradhatatlanul ontotta mérgezett nyíllal ellátott kifejezéseit, amelyek mindig meggyõzõek és emlékezetesek voltak.
Az az elvtárs, akirõl beszélek akkoriban munkanélküli volt (ami szinte egyértelmû). A "Proletárhangok"-nak szentelte minden idejét és erejét. Ugyanazon munkaközvetítõ elõtt álldogált szinte minden nap, ahol a lapot osztogatták péntekenként. Hallgatta a vitákat és elsõ kézbõl kapta az információkat, melyek közvetlenül a munkások életét érintették. Sosem mulasztotta el ezeket a tapasztalatokat az írásaiban felhasználni. A szerény kis újság nem utolsó sorban ennek a körülménynek is köszönhette nagy hatását. Nem csekély mértékben járult hozzá a GIK teóriájának nagyobb körben való elterjedéséhez. Véleményem szerint különösen egy a "Proletárhangok"-ban megjelent cikksorozatnak tudható be ez a nem várt eredmény. Címe: A vad sztrájkok harci bizottságai" volt. Itt ténylegesen a tapasztalatok olyan értelemben vett közvetítésérõl volt szó, ami a GIK mindenkori céljaival megegyezett. A "Proletárhangok" elvtársainak fáradozásai tulajdonképpen nem szándékosan, de mégis megválaszolták azt a kérdést, amely néhány evvel azelõtt vetõdött fel a csoporton belül. 1935 nyarán ugyanis néhány Haag, Leiden és Graningen-beli elvtárs szemére vetette amszterdami elvtársainak, hogy a gyakorlati tevékenység problémájára nincs megfelelõ megoldásuk. Egy "határozatban" leszögezték, hogy a GIK eddig csak információs munkát nyújtott. A forradalmi fejlõdés folyamatában csak annyi szerepük volt, hogy elméletileg, az elõzõ forradalmak tapasztalataiból kivonják a jövõ változásokra érvényes, szükséges feltételeket. A GIK addig tartotta fenn az egyensúlyt, amíg az elméleti újraorientálódás volt a legfontosabb. Vagyis az elméleti munka megfelelt a gyakorlati szervezetnek. De - a "határozat" szerint - a társadalmi fejlõdés során most a gyakorlat lépett elõtérbe. Ebbõl pedig konfliktus fog adódni, mivel a csoport nem erre a mûködésre van beállítva. Próbálkoznak ugyan azzal, hogy az elméleti formulákat egy új munkásmozgalom létrejöttéhez használják fel, (itt H.C. Meijer írását értették) de nem értik meg, hogy a munkásosztály a gyakorlathoz vezetõ lépéseket ettõl a "tanulmányi csoporttól" teljesen függetlenül fogja megtenni.
Ennek a "határozatnak" a szerzõje megállapításaiból azt a végkövetkeztetést vonja le, hogy a haag-i, leiden-i és groningen-i csoportok elhatárolták magukat az amszterdami csoporttól. Azt írták, hogy bár az elméleti teóriáikat osztják, mégsem tudnak gyakorlati módszereikkel egyetérteni. Említésre méltó következményei ennek az egésznek nem voltak. A személyes kapcsolatok ugyan meglazultak egy kicsit, de továbbra is megmaradtak. Haagban és Leidenben az elvtársak ugyanúgy terjesztették az amszterdami csoport írásait mint addig. Az amszterdamiak pedig vállat vontak és folytatták munkájukat. Csak valamivel késõbb a "Proletárhangok" megjelenésével mértek megsemmisítõ kritikát a "határozatban" szereplõ szemrehányásokkal szemben.
A haag-i elvtársak is megtették a magukét, egy ehhez hasonló kiadvány megjelentetésével. A hatás azonban messze elmaradt a "Proletárhangok" mögött. Nemcsak a megfelelõ támogató erõk hiányoztak, de a képességek és az ismeretek is. Akkoriban azok közé tartoztam akik ezért a "határozatért" felelõsek voltak. Most 40 év után már nem nagyon emlékszem a valódi okokra. Volt valami elképzelésfélém személyes ellentétekrõl, amik a GIK-ben természetesen éppúgy jelen voltak, mint bármely más csoportban. A "határozat ezekre is rámutat néhány helyen.
Ha ma átolvasom, meglehetõsen vegyes érzelmek merülnek föl bennem. Mi volt tulajdonképpen a célunk mikor azt követeltük, hogy a GIK igazodjék a jelenkori gyakorlathoz, amelyet - ahogy kifejeztük - a csoport csupán csak megfogalmazni volt képes. Attól tartok, hogy nem láttuk egész világosan, hogy bár a GIK alapvetõen különbözött a régi munkásmozgalmaktól, de még nem nevezhettük új munkásmozgalomnak sem, nem is lehetett az hiszen annak kialakulása csak egy igen hosszadalmas folyamat eredménye lehetett. Ha igaz, hogy csak a forradalmi tapasztalat bizonyítja azt, hogy a munkásosztály felszabadítását kizárólag maga a munkásosztály viheti véghez, akkor ez nem csak úgy értendõ, hogy a szocializmust egy párt vagy szakszervezet nem képes létrehozni, hanem úgy is, hogy ez a felszabadítás éppúgy a GIK mûve sem lehet. A hiányzó forradalmi gyakorlat kritikája ebben az értelemben jogtalan volt, mint ahogy az a vélemény is, hogy a csoport visszahúzódik " kolostori falai" közé. Ezt sosem tett. Hanem az akkori világ kellõs közepén tevékenykedett.
Az egyetlen amit szemére lehetet volna vetni az volt, hogy a munkások öntudatosságának kialakulását tartotta a jövõbeni osztályharc elsõdleges feltételének, ahelyett, hogy ezt csak kisérõjelenségnek fogta volna fel. De ez egy olyan megfontolás volt amit akkoriban senki sem vett figyelembe.
De bárhogy is volt a GIK mindenesetre távoltartotta magát az olyan "gyakorlattól", ami arra irányult, hogy olyan feladatokat állítson maga elé, amit egy csoport úgysem tud véghezvinni. Mert ha így lett volna akkor elméleti teljesítménye is eltûnt volna a süllyesztõbe. A kifelé nyújtottt teljesítményét nem nevezhetjük csekélynek, mint ahogy azt néhány kritikus állítja. Épp ellenkezõleg! Tevékenységének semmi köze sem volt a voluntarizmushoz. Mégha bizonyos korlátok közt mozogtak is, az csak azért volt így, mert ezeket a korlátokat maga a kor határozta meg.
Erre azért érdemes felhívni a figyelmet, mert ma amikor még mindig ugyanazok a korlátok vannak jelen, a legtöbb csoport még annyira sem tudatos mint a GIK volt, és amelynek szerintem nagyon nagy jelentõsége van a holnap munkásmozgalmát tekintve. 1974 március, Amersfoort

Henk Sneevliet (1883-1942):a holland szociáldemokrata párt (SDAP)tagja 1900-tól szakszervezeti vezetõ és publicista. 1912-ben csatlakozott a baloldalibb, 1909-ben alakult SDP-hez. Késõbb részt vett az indonéz kolonializmus elleni harcban és az Indonéz Szociáldemokrata Szövetség vezetõje volt. 1919-tõl bolsevik. Maring néven Kommintern képviselõként tevékenykedett Kínában és alapítója volt a Kinai Kommunista Párt-nak. 1927-tõl az orosz ellenzék oldalán áll. Hollandiában megalapítja a kis Forradalmi Szocialista Pártot, mely 1935-ben egyesült az 1932-ben az SDAP-bõl kilépõ baloldali szárnnyal. 1937-ben véleménykülönbségei adódtak Trockíjjal, aki nem akarta továbbra is a trockizmus hivatalos képviselõjeként elismerni õt Hollandiában. 1942 ápr. 13.-án a német megszálló hatalom parancsára illegális forradalmi-szocialista tevékenysége miatt kivégezték.